Fezejet

  1       1|               Az öregúr szemrehányólag szólt Lángainéhoz:~– Még te is
  2       2|           könyvet.~– No! Hát a vége! – szólt neheztelő bámulással Demeter
  3       2|                  Instálok alázatosan – szólt Margari alázatos rendületlenséggel –,
  4       2|             illik.~– Így van nevelve – szólt mérges leptetéssel az öreg –,
  5       3|       fiatalember?~– Szeretném tudni – szólt válasz helyett Lángainé
  6       3|         fontosabb dolog.~– Vagy úgy? – szólt gúnymosollyal Lángainé,
  7       3|                szó.~– Azt remélem is – szólt fönségeskedő kenettel Matild –,
  8       3|             csendes, leptető hangjával szólt hozzá Jánoshoz:~– Tán csak
  9       4|               Óh, ezerszer köszönjük – szólt meleg hálókabátjába húzva
 10       4|                 Demeter úr azonban nem szólt arról senkinek semmit, amit
 11       4|                  Unom magamat nagyon – szólt felsóhajtva. – Szeretnék
 12       4|            olvasni.~– Azt nem szabad – szólt az orvos –, attul megfájdul
 13       4|               miért sírt.~– Nézze ön – szólt a lyánka, egy kis fekete
 14       4|                orrhangon, mint máskor, szólt hozzá:~– Nos? Margari! Hát
 15       4|             hogy nálam vannak.~– Úgy – szólt az öreg Lapussa, hidegvért
 16       4|              vagynak benne.~– Mi-it? – szólt elförmedve a nagyúr. – Ön
 17       4|             Siposhoz fordulva.~– Én? – szólt a becsületes férfi, elfogult,
 18       4|             Kérem az iratokat vissza – szólt Demeter úr, száraz kezét
 19       4|       áldozhatod fel magadat érette! – szólt közbe csúfondárosan János
 20       4|           ingerkedővé tett.~– János! – szólt hozzá Lángainé, hideg, neheztelésteljes
 21       4|               szobában. Demeter úr nem szólt bele a vitába, tudta jól,
 22       5|              egykor!~– Kedves bátyám – szólt Szilárd –, hogy én mindezekről
 23       5|                 jöjj közelebb hozzám – szólt az öregúr, egyet fordulva
 24       5|     összeroskadni.~– Kicsike leányom – szólt az öregúr hozzája, nagy
 25       5|             egyet, kedves kisasszony – szólt hozzá nyájasan Sipos úr –,
 26       5|             írták alá.~– Az meglehet – szólt Szilárd fagyosan.~– Kedves
 27       5|                leírt szóra, azután nem szólt semmit, nem kapkodott kezeivel
 28       6|             tőle Hátszegi.~– Ezt ni? – szólt Gerzson úr, felemelve nyomorék
 29       6|            emlékmondatot, mint neked – szólt tréfálózva Hátszegi.~– Jaj,
 30       6|           sajnálni a száz aranyadat” – szólt Lénárd. – „Jobban sajnálom
 31       6|             adott vágás Hátszeginek is szólt, amit a grófné egy oldalpillantással
 32       6|           ujjára.~– Ön nagyon boldog – szólt fél-kérdezés hangján Henriette.~–
 33       6|                egy óra múlva”?~– Ah! – szólt felkacagva a grófné. – Ez
 34       6|             bírta fojtani.~– Apropó! – szólt Kengyelesy Henriette-hez
 35       6|      Clementine, nagyon fáj a fejem! – szólt Henriette, hogy elhallgattassa
 36       6|           hölgyeknek éjszakára ágyat – szólt Hátszegi a csaplárnéhoz.~–
 37       6|               szokás a nagy uraknál? – szólt Kardosné asszonyom, nagyon
 38       7|             lehetetlen! Az nem lehet – szólt közbe indulatosan a leány.~–
 39       7|                Énhozzám!~– Ki tudja? – szólt az öreg hidegvérrel, nyeregszorítóját
 40       7|              talál ő, mint én vagyok – szólt kevélyen a leány, a rezgő
 41       7|               mint a zerge.~– Pável! – szólt az öreg a legényhez. – Nem
 42       7|           mégis itt van.~– Már, Onuc – szólt bele Pável –, ha láthatatlanná
 43       7|             leány vagy.~– Nos aztán? – szólt büszke szemvillogással a
 44       7|          kötelez.~– Jól van, domnule – szólt az őr –, de legalább az
 45       7|          meglát.~– Készen vagyok rá! – szólt merészen a leány.~– Nem,
 46       7|              senkit.~– Nekem ez elég – szólt az álarcos –, pedig az én
 47       7|         tisztító kemencéből kikerült – szólt Fatia Negra a hozzátapadó
 48       7|       visszarejté oda.~– No, domnule – szólt Onuc elbúsultan –, mármost,
 49       7|              Csak olvasd te, domnule – szólt Onuc a Fatia Negrához –,
 50       7|              nagyon féltékeny vagyok – szólt, midőn szóhoz jöhetett. –
 51       7|               sebesen járó lélegzettel szólt:~– Végy fel engem is a csapatodba!~
 52       7|          nyakán.~– Azt okosan tetted – szólt az öreg, leeresztve puskáját. –
 53       7|             ellátva lennie.)~Anica nem szólt efelől senkinek; ismét elrejté
 54       8|              Szereted?~– Szeretem-e? – szólt büszkén a pásztor: s halkan
 55       8|            szolgáltathattak volna. Nem szólt az egész esetről senkinek.
 56      10|               írjak neki?~– Írjon ön – szólt Henriette, s azzal odaborult
 57      10|                gyönge nő?~Férjének nem szólt efelől Henriette semmit.
 58      10|        asszonyom, és még egyébről is – szólt a pap, mihelyt egyedül volt
 59      10|           mérget.~– Az iszonyú volna – szólt Henriette aggodalmasan.~–
 60      10|                   Én nem tartok tőle – szólt a kalugyer. A méreg csakugyan
 61      11|              dolog történni énvelem? – szólt hetykén a kis Kengyelesy
 62      11|             állja azt ki, gróf uram! – szólt rá nevetve Gerzson úr. Csak
 63      11|            nyújt.~– Szinte sikerült! – szólt a román hölgy türelmetlenül;
 64      11|              nem érkezünk.~– Nem úgy – szólt Marióra –, ne menj sehova.
 65      11|                ursu ezóta megdöglött – szólt kacagva a rabló odakinn.~–
 66      11|          utáltam.~– Könnyen beszélsz – szólt erre Marióra –, most ideadod,
 67      11|           fegyvertelenül, bocsáss be – szólt a kísértő, miután fegyvereit,
 68      11|              szereted a Fatia Negrát – szólt közbe Henriette szomorúan.~
 69      11|           azokat orcájáról.~– Ön sír – szólt részvevőleg odahajolva hozzá
 70      12|                adnak.~Lángainé sohasem szólt szavaira semmit. Hallgatott
 71      12|          nyugodt alázattal; csak akkor szólt néha beszédébe, mikor a
 72      12|           Aggódol magad miatt, ugye? – szólt az ágyban fekvő beteg, sápadt
 73      12|               Azt te tudhatod jobban – szólt Lángainé vállvonítva.~Az
 74      12|          könyörög, hogy béküljek ki? – szólt kegyetlen elégültséggel
 75      12|                   Látod, Kálmán úrfi – szólt bele János, mintha komolyan
 76      12|          gyermekhez olyan kegyetlen? – szólt közbe Lángainé, ki szokott
 77      12|          Lángainé.~– Hallod, hallod! – szólt ravaszkodva az öregúr. –
 78      12|           végrendeletemet?~– Itt van – szólt tompa hangon az ügyész,
 79      12|            arra a csatára, amire te! – szólt büszke hanglejtéssel az
 80      13|             Ugyebár, Szilárd barátom – szólt a gróf –, ez a ruha meg
 81      13|              Nos? Ön kíváncsivá tesz – szólt a grófné.~– Ön oly műismerő
 82      13|               Tessék, drága barátom! – szólt a gróf az ajtón belépő Szilárdot
 83      13|               megy ám, tisztelt uram – szólt tréfásan a grófné –, hogy
 84      13| félreismerhetlen.~– Édes, jó Szilárd – szólt a grófnő azzal a könnyű,
 85      13|           Nincs féltenivalóm, grófné – szólt mosolyogva. – Nincsenek
 86      14|           vágni magát.~– Fatia Negra – szólt a leány, átfűzve karjával
 87      14|                 amit te kérdezgetsz? – szólt a kalandor, s hogy annál
 88      14|            többet.~– Helyesen mondod – szólt az öreg Onuc –, én is így
 89      14|         gondolsz? Ugyan mire?~– Ahá! – szólt az mosolyva. – Arra, hogy
 90      14|              megtetted, amit mondtam – szólt a Fatia Negra, kezét Anica
 91      14|                pillanat, Fatia Negra – szólt Onuc, nagy tisztelettel
 92      14|            elkeseredésével szép arcán, szólt, gyöngyfogsorait összeszorítva,
 93      14|              falakat.~– Megmenekült! – szólt, perzselt haját tépve kezével
 94      15|               Mégsem mentél férjhez? – szólt a piros csattanó orcát megcsípve
 95      15|           bolondság.~– Hüh, domnule! – szólt mind a két kezével tarkójához
 96      15|                ráerőlteté.~– Domnule – szólt azután, hogy látta, miszerint
 97      15|             Enyje, boldogtalan ember – szólt Hátszegi türelmét vesztve –,
 98      15|    bizonyosabban találni.~Most már nem szólt neki semmit, most már kívánta,
 99      16|           Tudja mit, kedves barátom? – szólt a bárónő ujjait végigfuttatva
100      16|                grófné háza.~– Komolyan szólt a báró?~– A legkomolyabban.~–
101      16|                   Jól van, Henriette – szólt nyugalmát összeszedve –,
102      16|                Ugyan, hova gondolsz? – szólt bosszúsan közbe.~– Kérlek,
103      16|      elmulasztá miattam a lóversenyt – szólt Henriette sajnálkozva.~–
104      16|               kulacs jó hegyaljairól – szólt Lénárd egy szép csikóbőrös
105      16|            Pompás időnk lesz, báróné – szólt Gerzson úr, feketekávéját
106      16|            föld egy kicsit göröngyös – szólt bele Hátszegi. – Dombegyháza
107      16|                  Oh, azt nem engedem – szólt Henriette –, az nem mulatság
108      16|            Gerzson úr.~– Semmi sincs – szólt, széttört pipaszárát próbálva
109      16|               csaplárné nem jön elém – szólt Henriette –, ő nagyon szeret
110      16|                vizet, kedves nagysád – szólt a kulaccsal kínálkozva Gerzson
111      16|           nézte.~– Csak azt csodálom – szólt a hölgy –, hogy a csaplárné
112      16|             Fatia Negra suttogó hangon szólt hozzá:~– Hát ön miért nem
113      17|    felzajdultan.~– Óh, kérem alássan – szólt a kocsmáros büszke mosolygással –,
114      17|                bocsátá el magától, nem szólt neki semmit mindaddig, míg
115      17|             összeget.~– Boldog isten – szólt a vándorszínész, kezeit
116      18|               Margari ügyében jöttem – szólt Monori, feszesen hátratartva
117      18|           eredetileg negyven forintról szólt, s így okvetlen valakinek
118      18|        nyolcvan forint?~– Jól vagyon – szólt Monori úr, a pénzt nyugtatványozva –,
119      18|             járt.~– Engedelmet kérek – szólt közelebb lépve hozzájuk –,
120      18|               rafinírozott gazember! – szólt, hirtelen nyakravalójánál
121      19|               nevettek?~– Halljátok? – szólt a gróf a körülállókhoz fordulva. –
122      19|                van ebben a kérdésben – szólt Gerzson úr, egyre mélyebben
123      19|                   De, kedves barátom – szólt Gerzson úr megűtődve –,
124      19|            hogy fogjon be; azontúl nem szólt senkinek semmit, hogy hová
125      19|       elkezdett fütyörészni.~– Öcsém – szólt hozzá Gerzson úr, alig bírva
126      19|          esedezem, tisztelendő atyám – szólt Gerzson úr, kordialiter
127      19|              tudósabb lenni uraságod – szólt a pap mosolyogva, s bevezette
128      19|                ezt, tisztelendő uram – szólt Gerzson, a levelet átnyújtva
129      19|     bevilágítva.~– Ez a bárónő írása – szólt a pópa, ki rögtön megismerte
130      19|                nincs mitől tartanunk – szólt a pap –, kegyed e helyen
131      19|             Gerzson maga.~– No, fiam – szólt Gerzson úr –, ez mind szentül
132      21|         kincsét.~– Ezt most elfogjuk – szólt a főhadnagy altiszteinek
133      22|               többit felkölteni uram – szólt Juon, s vak létére azzal
134      23|               megálljon ön egy szóra – szólt ekkor halkabb hangon a Fatia
135      23|               fejedet akarom elvinni – szólt Szilárd, és még egy lépést
136      24|               ezt a kalapom mellett? – szólt János úr érzékenyen, a felkötött
137      24|                   Szegény Henriette! – szólt nagyot sóhajtva János úr.~–