Fezejet

 1       1|           Az unalom~– Te ásítottál oly nagyot, Clementine?~Senki
 2       1|        senki sem felel? Ki ásított oly hangosan a hátam mögött? –
 3       1|         hirtelen nőtt alak, minden oly finomra van mérve rajta,
 4       1|           ritka nő fárasztja magát oly tárgy megtanulásával, ami
 5       2|          éjszakán, melyen János úr oly nagy haraggal ment el hazulról,
 6       4|      hirtelen beteg lett, mégpedig oly veszélyesen beteg, hogy
 7       4|          reszkető kezét összetéve, oly esdve tekinte rá, hogy meg
 8       4|         megfogá kezét Henriette, s oly forrón megszorítá, s oly
 9       4|           oly forrón megszorítá, s oly őszintén, oly esdve nézett
10       4|        megszorítá, s oly őszintén, oly esdve nézett szép, panasztevő
11       4|  klasszikus nyelvét, s a leány, ki oly nagyon szeretett, nem tartá
12       5|           kaptam, s azon idő alatt oly csekély összegből éltem,
13       5|   elvetemült fiút, ki nem átallott oly fiatal létére testvérének
14       5|            beszélt vele.~– Ne vedd oly nagyon a szívedre, édes
15       6|      kültárgyak benyomásai sohasem oly erősek, mint mikor belső
16       6|          azért az összetört férfiú oly fürge, hogy mindenkit megelőz
17       6|            emberek közelében, akik oly nagy veszélyekkel tudnak
18       6|         tévedtek e pillanatban, ki oly maliciózus vigyorgással
19       6|           mely a paloták úrnőjének oly nagyon fájt, és oly jólesett.
20       6|      úrnőjének oly nagyon fájt, és oly jólesett. Hogy ez éppen
21       7|            démonok csészéibe, akik oly kíváncsian vigyorognak fel
22       7|             amik alatt azután ezek oly vékonnyá lapultak el, aminőnek
23       7|           szemekbe tekinteni, amik oly félemlítőn villognak ki
24       9|        pásztori életmódjuk mellett oly távol laknak egymástól,
25      10|         belül, amiért ezt a férfit oly hosszasan tudta gyűlölni;
26      10|         hogy az egykori birtokosné oly túlságosan ideges. Nem lehet
27      10|         között.~Nem volt csoda, ha oly hamar beletalálta magát
28      10|        bosszút e gondolatért, hogy oly erős virágillatot terjesztett
29      10| vállalkozni; aztán meg egy idő óta oly rémülős vagyok, minden zörgés
30      11|          rá jó sűrűn, ami által az oly síkos lesz, hogy embernek
31      11|         karjai, mint egy cserfaág, oly izmosak; ő pedig sokkal
32      11|   haladásából, hogy meg van zúzva; oly terhesen tudott a partra
33      13|        tesz – szólt a grófné.~– Ön oly műismerő volna, hán? – kiálta
34      14|            kérdezte tőle, hol járt oly sokáig, nem is vette észre
35      14|   feleregetni. A barlang boltozata oly magas, hogy a röppentyű
36      14|           fején. A körülötte állók oly mély borzalommal tekintének
37      16|           megbántotta; ígéri, hogy oly híve leend e tett után,
38      16|            is volt, hogy nem akart oly városban időzni, ahol Vámhidyval
39      16|            ki a fekete ékszerekkel oly rettentő talányt adott fel
40      16|          abból semmit, ki különben oly ébren szokott aludni, hogy
41      17|    Lángainé és János úr.~Vámhidyra oly nyomasztólag hatott, hogy
42      18|         ilyen semmi ember dolgával oly nagyon?)~– Reggeli beszélgetésünk
43      19|      képezünk, mely értelmiségéhez oly arányban áll, mint millió
44      19|         tengődni engedik. Senkiben oly fájdalmasan nem esett csalódnom,
45      19|         pénzből eredő népszerűsége oly erőssé tevék őt a természet
46      20|           kimondaná, ez arc megint oly szép lenne, mint tegnap.~–
47      20|             Szegény teremtés! Neki oly távolnak tetszett az, mikor
48      20|        illeté, míg Henriette előtt oly közelnek látszott az, hogy „
49      21|            alatt nyargalózni; néha oly közel jött hozzájok, hogy
50      21|       ablakait fúrták keresztül, s oly nagy volt a varázs a rettenetes
51      22|         bíz ilyen fontos feladatot oly fiatal emberre; hanem az
52      22|       havasi falvak egész épületei oly távolba vannak egymástól
53      22|            megvolna, nem látnám őt oly elevenen magam előtt, mint
54      22|              mondá a vak koldus, s oly szomjú epedéssel emelé arcát
55      22|         beszámolnánk azzal, amivel oly régen tartozunk.~– Köszönöm,
56      22|      elébbi remegés helyébe valami oly csodálatos elszánt düh lepte
57      22|     mindketten; még a természet is oly csöndes volt, mintha a szél
58      22|        utánatalál; vesztére a hold oly világossá tette a tájat,
59      22|       bekösse; legalább ne folyjon oly erősen a vére, mely nyomába
60      23|        mely alakját az ő szemeiben oly szörnyen megtámadhatlanná
61      23|            hallgató erdők közepett oly meghívó külseje volt a kisded
62      23|            adott idegeinek. Máskor oly gyönge volt, hogy alig sétált
63      23|            képzelte azt hallani, s oly rémes volt, amit álmodott,
64      23|         rémes volt, amit álmodott, oly félelmetes a hang, amit
65      24|      félnek, kik a kíméletlenséget oly tökélyre vitték mindkét
66      25|      hagyta. Szerencse, hogy ennek oly szívós az élete; mert ha