IntraText Table of Contents | Words: Alphabetical - Frequency - Inverse - Length - Statistics | Help | IntraText Library | Search |
| Alphabetical [« »] autochtonok 1 avarban 1 avult 1 az 1717 azalatt 6 azaz 1 azelott 5 | Frequency [« »] ----- ----- 4794 a 1717 az 1286 s 934 nem 914 egy | Jókai Mór Árnyképek Concordances az |
Rész, Fezejet
1001 5, IV| legkisebb baja sem történt. Az udvaron még akkor is ott 1002 5, IV| ugrottak fel e szavakra az asztalok mellől, s bomlottan 1003 5, V| kastély ura boszankodva látta az ablakból, mint menekűl meg, 1004 5, V| a földön. Kelj fel! -~ ~Az ember kötelességének tartá 1005 5, V| józan és állj egyenesen.~ ~Az ember egyenesen állt, és 1006 5, V| többé.~ ~- Menyasszonyod az ablakon kiugrott, s apjával 1007 5, V| laknod, olyan jó lesz laknod az ólombányában, ha nélküle 1008 5, V| orditásával. Kezében volt az a szijkorbács, a mit olyan 1009 5, V| mit olyan jól ismernek már az engedetlenkedők.~ ~- Hol 1010 5, V| velem vissza a kastélyba!~ ~Az öregek közbeveték magokat, 1011 5, V| engedetlenségre akarjátok tanítani az asszonyokat? hogy pártját 1012 5, V| szökevény némbernek, a ki az urát elhagyta? Nem ura és 1013 5, V| parancsolója vagyok-e én az én feleségemnek, a mint 1014 5, V| tieiteknek, s nem ott van-e az asszony helye, a hol férje 1015 5, V| világ lesz-e ezentúl, hogy az asszony lesz az úr a háznál, 1016 5, V| ezentúl, hogy az asszony lesz az úr a háznál, s a férj engedelmeskedik 1017 5, V| engedelmeskedik neki?~ ~Ezek az okok hatni kezdettek az 1018 5, V| az okok hatni kezdettek az öregekre. Elálltak Malika 1019 5, V| elmentél a pokolra! szólt az egy döféssel legyilkolt 1020 5, V| száll le? Nem emlékeztek-e az ütlegekre, fogságra, sanyargattatásra, 1021 5, V| forduljatok ellenök?~ ~Valóban ez az egy veszett fenevad ő maga 1022 5, V| leány, két vészangyal volt az, kik elfelejtkezve leányi 1023 5, V| maguk rohantak legelől az ostromlott kastélyra.~ ~ 1024 5, V| minden ittas volt ebben az órában már. A csatlósok, 1025 5, V| a kastély udvaráról, hol az ablakokból boszúlatlanul 1026 5, V| Kozima elérte a pinczét.~ ~Az a pincze az egész kastély 1027 5, V| a pinczét.~ ~Az a pincze az egész kastély alatt végig 1028 5, V| Azzal bevolt végezve az egész munka. A leány visszafordult, 1029 5, V| lángra kapott a borszesz; az első hordót a mint szétveté 1030 5, V| első hordót a mint szétveté az égő borlél ereje, a kék 1031 5, V| kék folyóláng szétterjedt az egész pinczében; néhány 1032 5, V| pinczeablakon világitott elő az a kékes, zöldes láng fénye, 1033 5, V| elöttük kifejlődött.~ ~A mint az alulról jövő láng lassankint 1034 5, V| láng lassankint átmelegité az épület boltozatait, elkezde 1035 5, V| eget verő orditás hangzott az éjszakában, melyre az ostromlók 1036 5, V| hangzott az éjszakában, melyre az ostromlók vérszomjas kaczagása 1037 5, V| merész ugrást a háztetőről az ostromlók közé, az Csarekoff 1038 5, V| háztetőről az ostromlók közé, az Csarekoff volt.~ ~Estében 1039 5, V| Kozimáé volt.~ ~És ettől az éjszakától számitott husz 1040 5, V| irtózatos a lázadás mint az északi szláv és a chinai 1041 5, V| tudjanak velök birni.~ ~Az orosz jobbágyok örökváltsága 1042 5, V| jött létre. Sorsuk most is az, mi régente volt.~ ~Adjatok 1043 5, V| régente volt.~ ~Adjatok hálát az Istennek ti, kik boldog 1044 6, I| I.~ ~1808-dik az év. Martius 18-dika van. 1045 6, I| uralom alól.~ ~A hir befutja az országot; a főváros örömünnepet 1046 6, I| paloták árnyképei tünnek elő az elborult ég homályából, 1047 6, I| röppentyűk szállnak fel az elborult égre, mintha erővel 1048 6, I| tovább halad a vivakiáltás, az ablakokból integetnek a 1049 6, I| integetnek a fehér kendők, az erkélyekről hull a virág, 1050 6, I| Buen-Retiroi várfokról dörögnek az ágyúk üdvlövései. - Ez üdvözölt 1051 6, I| Hernando pártvezére.~ ~És az egész tündéri tünemény fölött 1052 6, I| jelenet tünik ki magasra. Az éj sötétében, az ég magasában 1053 6, I| magasra. Az éj sötétében, az ég magasában egy roppant 1054 6, I| köröskörűl kivilágitott alakja az, melly a távolban és magasban 1055 6, I| börtön. Lakóinak nagy része az év elején az átalános kegyelem 1056 6, I| nagy része az év elején az átalános kegyelem utján 1057 6, I| meg. Ez börtönében maradt az adott amnestia után is, 1058 6, I| adott amnestia után is, az ő bűnét ember nem bocsáthatá 1059 6, I| bocsáthatá meg.~ ~A fogoly hallá az örömrivalgást a városból, 1060 6, I| a nélkűl, hogy tudná mi az? Látta hogy az emberek örülnek, 1061 6, I| tudná mi az? Látta hogy az emberek örülnek, ujjongnak, 1062 6, I| menetek, a hullámzó tömegek, az alig haladható hintók sorai 1063 6, I| iparkodott elolvashatni az átelleni transparentek égő 1064 6, I| rakva sokszinű lámpákkal, az elsőemeleti teremekben vidám 1065 6, I| futó árnyékokat vetettek az ablakfüggönyökre. Olykor 1066 6, I| hangzó fandangó tűzhangjait, az utczán karöltve vonult végig 1067 6, I| miket lobogtatva emeltek meg az erkély alatt, lelkesülten 1068 6, I| Viva”! hangzott alá az erkélyről, „fogadj isten”- 1069 6, I| elmélázva nézte ablakából az örvendő világot. Csak ő 1070 6, I| rivallgó néptömeg jelent meg az épület előtt. A négyszögű 1071 6, I| mentek el ajtaja előtt, az eltávozók töredékszavaiban 1072 6, I| szomszédok, mindegyikért eljöttek az örülő barátok, a búcsuzó 1073 6, I| van szabadulás. Megszokta az egykedvü sétát az ajtótól 1074 6, I| Megszokta az egykedvü sétát az ajtótól az ablakig, s ismét 1075 6, I| egykedvü sétát az ajtótól az ablakig, s ismét vissza. 1076 6, I| gondolkozástól, s a mire az vezetni szokott, a megőrüléstől. 1077 6, I| előjöttek olykor a rettegett, az álomijesztő eszmék, iszonyú 1078 6, I| kiült ablakába, elkezdé az alant látszó házak tetőin 1079 6, I| lehete fűteni, elmélázott az izzó parázson. A tűz látása 1080 6, I| hasáb a másik után kialszik, az utolsó parázs is elhamvad. 1081 6, I| Nagysokára elcsendesült az utczák moraja. Azt hivé: 1082 6, I| fog alhatni. Lefeküdt. De az utczák zaja még most is 1083 6, I| feje, és keze oly hideg. Az ablakban végig leégtek a 1084 6, I| döngött a halálos tusa közt. Az embernek oly roszul esik 1085 6, I| érzéssel nézett utána, a mint az e megmenekülés örömében 1086 6, I| mint visszatért lelkébe az az undoritó borzadály, mely 1087 6, I| mint visszatért lelkébe az az undoritó borzadály, mely 1088 6, I| mely e sötét állatok iránt az emberrel vele születik.~ ~- 1089 6, I| s kereste vele a pókot, az elfutott szétdúlt hálójából, 1090 6, I| vaskemencze csőve mellett, hol az a falba volt róva, ismét 1091 6, I| kifolyása, üldözve laktársát.~ ~Az egészen eltűnt előle.~ ~ 1092 6, I| ujjongva rohanni végig az utczákon, mint annyian.~ ~ 1093 6, II| darabokat verve le rajta, s az obligát csodálók bámulatára 1094 6, II| bámulatára olykor batist kendőjét az elefántcsont lemezekre vetve, 1095 6, II| lemezekre vetve, s úgy játszva az eltakart láthatlan billentyűkön.~ ~ 1096 6, II| A jó dáma megfogadta az intést, s az ismert induló 1097 6, II| megfogadta az intést, s az ismert induló legelső accordjaira 1098 6, II| őt Serena, ide fog jőni”. Az angol hölgy visszaült helyére, 1099 6, II| hátra.~ ~Serena észrevevé az ajánlatból: hogy a jó tante 1100 6, II| háziasszony; azon korban, midőn az europai nők legszebbek szoktak 1101 6, II| homlokán úgy reszkettek az ébenfekete fürtök. Szótlan 1102 6, II| óriási nyomását, mely alatt az erős lélek sir, a gyönge 1103 6, II| repűléssel; habkeblén reszketett az odatűzött halavány kék jáczint..... 1104 6, II| kellett neki virúlnia, mint az egyetlen virágnak, melyből 1105 6, II| melynek birását irigyelné az ember saját magától is.~ ~ 1106 6, II| arczával keresztűltekintve az előtte állók fejei fölött. 1107 6, II| A mint Serena észrevette az érkezőt, hirtelen mosolygó 1108 6, II| A kör rögtön széttágúlt az érkezett előtt, helyet adva 1109 6, II| előtt, helyet adva neki, mig az fixirozó tekintettel nézett 1110 6, II| vendégseregen, mintha senkit sem meg az ismerne közűlök.~ ~Legelébb 1111 6, II| jobbját.~ ~- Kicsoda ez az ember? kérdé a gróf félretekintve, 1112 6, II| megköszöntőjét. Te volnál az én sógorom travestált árnyéka, 1113 6, II| árnyéka, a ki hét hónap előtt az egyetembe volt temetve?~ ~ 1114 6, II| mondá spanyolul: „hozott az ég, kedves férjem”.~ ~Donna 1115 6, II| Midőn arczát fölemelte, az előbbi kötelőzködési szenv 1116 6, II| kiálta nevetve Serenához, te az én nőmből, mig oda voltam, 1117 6, II| Ugy-e, édes gróf, nem jó az ördögöt a falra festeni!~ ~- 1118 6, II| Legyek én önök közt az összetartó kapocs.~ ~E perczben 1119 6, II| perczben megnyiták a szolgák az étterem szárnyajtait s a 1120 6, II| kinálgatása nélkül siettek az asztalokhoz.~ ~Itt lehete 1121 6, II| Itt lehete együtt látni az egész vendégsereget, mely 1122 6, II| volt e társaság rendezve.~ ~Az akkori napok minden szinezetű 1123 6, II| emberének arcza savanyú, az Infantadoé mosolyog. Most 1124 6, II| manuelita kezd el mosolyogni, s az Infantadoé ölt komoly képet. 1125 6, II| felköszönte mindent, a mi az összegyűltek előtt becses 1126 6, II| Spanyolországnak volt intézve, de az volt benne a jó kivánság 1127 6, II| kivánság tartalma: hogy adjon az Isten neki sok ily nemes, 1128 6, II| poharát, egy pillanatot vetett az aranyló nedvben felfutó 1129 6, II| igy szólt:~ ~- Áldja meg az Isten azokat, a kik a jövő 1130 6, II| kinyújtott pohár megállt az emberek kezében. A bor megfagyott 1131 6, II| kezében. A bor megfagyott az ajkak előtt e szavakra. 1132 6, II| politicai pártszenvedély. Az emberek gúnyosan, keserű 1133 6, II| Serena grófnő. Karján vezette az ifjú angol nőt, Don Jacinto 1134 6, II| pillanatnyi csendet kérek. Szólt az egybegyűlt férfiakhoz; azok 1135 6, II| helyet nyitottak neki.~ ~Az angol hölgy halványon állt 1136 6, II| álltak.~ ~Mint lángoltak az arczok e pillanatban köröskörül, 1137 6, II| mint keresték a szemek az eget.~ ~Midőn végére járt 1138 6, II| hiszen sirt minden ember.~ ~Az összezördült pártfelek egymás 1139 6, II| jobbnak érzé magát, mint volt az előtt. Mindenki tett magában 1140 6, II| a spanyol földről elűzni az ellenséget.~ ~ ~ ~Serena 1141 6, II| hálószobájába vonult.~ ~Az utczák zaja elhallgatott 1142 6, II| érzületet, mely elszokta fogni az embert, midőn népes zajos 1143 6, II| teremek csilárfényét fölváltja az éji lámpa fátyolozott pisla 1144 6, II| fátyolozott pisla mécsvilága; az egymásba nyiló nagy teremek 1145 6, II| el a fáradt lelket, hol az ismerős, nyugalomra hivó 1146 6, II| egymáshoz, A zenerobaj, az emberhangok zavart töredéki 1147 6, II| töredéki még viszhangzanak az izgatott lélekben, pedig 1148 6, II| hallgatást, halk kettyegésivel.~ ~Az ember levetkőzi feszes, 1149 6, II| mikor a lélek alunni megy, az álom s ébrenlét közti mélázás 1150 6, II| melynek utóhangjaiból aztán az álomlátások képei szövődnek 1151 6, II| kezeit bánatosan összetéve, az előtt megállt.~ ~Egy szép 1152 6, II| halvány férfi arczképe volt az, oly mosolygó arcz, szemei 1153 6, II| a lefátyolozott kép alá; az alabastrom fényernyőt a 1154 6, II| mulva csendes volt minden.~ ~Az igazak nyugodtan alszanak.~ ~ ~ ~ 1155 6, III| szobájában voltak még ébren.~ ~Az ablakok vastáblái be voltak 1156 6, III| hijjába szemfüleskedünk, ez az asszony nem is asszony, 1157 6, III| asszonyom elbocsátott, szólt az félénken szétnézve. - De 1158 6, III| Nincs itt senki.~ ~- Az ablakon keresztűl?~ ~- Be 1159 6, III| ki ne kelljen világitani az ablakokat.~ ~- Tehát hallják. 1160 6, III| maradt, én ott maradtam az ajtóban, az üvegajtó szőnyegén 1161 6, III| ott maradtam az ajtóban, az üvegajtó szőnyegén rég készitettem 1162 6, III| asszonyom egyedül vélte magát, az alcovenjébe ment, ott félrehúzta 1163 6, III| szerelmesen kacsingatott.~ ~- Ez az egész?~ ~- Úgy hiszem elég 1164 6, III| fiától három unokája maradt. Az ősi vagyon kevés volt, hanem 1165 6, III| vagyon kevés volt, hanem az öreg szerzeménye iszonyú. 1166 6, III| soha sem tűrt maga mellett. Az öreg gróf mindig azt mondta 1167 6, III| mikép? A grófnőrűl azonban az irigység sem tudott semmi 1168 6, III| kegyével sem dicsekedhetett. Az öreg don Desiderio nem győzte 1169 6, III| meghalt. A végrendeletben az van irva: hogyha donna Serena 1170 6, III| minden vagyonát, s csak az ősi negyedből maradjon kegyosztaléka, 1171 6, III| maradjon kegyosztaléka, az elvesztett vagyon pedig 1172 6, III| kérdésre.~ ~- Épen annak a képe az, a kit maga az alcovenben 1173 6, III| annak a képe az, a kit maga az alcovenben látott.~ ~A szobaleány 1174 6, III| miatt.~ ~- De hát ha szereti az asszonyunk, mért nem élnek 1175 6, III| valakitől, hogy hol van az asszonyunk férje? mert engem 1176 6, III| másikat mossa, s mindkettő az orczát).~ ~A szobalyány 1177 6, III| monstrum alunni ment. Künn az utczán koronkint egy pár 1178 6, III| zászló körül tánczoltak az ujonczok. Napok mulva álgyuk 1179 6, III| tőle.~ ~- Semmi bajom.~ ~- Az éjjel nyögni hallották önt.~ ~- 1180 6, III| Ki hallott valamit?~ ~- Az őr, ki itt az ajtó előtt 1181 6, III| valamit?~ ~- Az őr, ki itt az ajtó előtt jár, mondta: 1182 6, III| küldjek be önhöz valakit az éjjel?~ ~- Köszönöm; ma 1183 6, III| gyertyájával a falak szögleteit, az ágy melléket, az ablakrámákat.~ ~- 1184 6, III| szögleteit, az ágy melléket, az ablakrámákat.~ ~- Nincsenek 1185 6, III| kikapargatá a kövek mellől az összetartó vakolatot.~ ~ 1186 6, III| látható éjjeli munkájának.~ ~Az egymásután kiszedett köveket 1187 6, III| réteget megtaszitva öklével, az túlnan zajosan omla be.~ ~ 1188 6, III| senki sincs, sikerült. -~ ~Az őr a folyosó túlsó végin 1189 6, III| ezzel támasztana zörejt.~ ~Az őr gyanútalanul tovább ment, 1190 6, III| vonaglással, mint a hogy az óriás kigyó torkába szokott 1191 6, III| torkába szokott lecsúszni az elkapott madár, sajtolá 1192 6, III| terembe.~ ~A mint sejté, az egy elhagyott konyhaféle 1193 6, III| terem, melyben télen át az őrök szoktak fűtőzni. A 1194 6, III| a faltörésen, megkereste az ágya fenekén a keresett 1195 6, III| s kivette a vasrudat.... Az egész munka tovább tartott 1196 6, III| ismét útjában, melyet csak az elhozott vaspálczával lehetett 1197 6, III| Most harmadszor megkisértse az útat visszafelé?... Lelke 1198 6, III| csatornájaig. Átpróbálta nyújtani az átellenben levő háztetőre. 1199 6, III| le a földre, hanem csak az égre föl, s lábaival tapogatózott 1200 6, III| úgy tetszék neki, mintha az utcza túlsó végén az alguazilok 1201 6, III| mintha az utcza túlsó végén az alguazilok szabályos lépteit 1202 6, III| ragadta meg s ott feküdt, mig az őrjárat léptei ujra elhangzottak. 1203 6, III| agyonzúzza magát. Igy azonban az elszakadt kötél épen elég 1204 6, III| neki arra, hogy annál fogva az első emelet erkélyéig lebocsátkozhassék.~ ~ 1205 6, III| lebocsátkozhassék.~ ~De most hova?~ ~Az utczára nem szökhetett le, 1206 6, III| gátolta volna meg; azonkivül az ott járó őr is észrevehette 1207 6, III| hogy be fog menni a házba az erkély ajtón keresztül, 1208 6, III| határozott szándékkal benyúlt az erkélyablak nyitott redőnyein 1209 6, III| találva, azt elfordítá. Az ajtó kinyilt. A szökevény 1210 6, III| Végre is vaktában benyitotta az egyik ajtót s azon keresztűl 1211 6, III| Tapogatózva körülment, s az átelleni falon ismét egy 1212 6, III| ismét egy ajtóra talált, de az be volt zárva. Koczkáztatá, 1213 6, III| akad kezébe. Megnyomja, az ajtó kinyilik. Valami szűk 1214 6, III| házaknál lenni, egyedül az uraság magánhasználatára 1215 6, III| volt neki, akárhova fog az vezetni; egy lépéssel odább 1216 6, III| folyosó tulsó felét zárta. Az is nyitva volt. Benézett. 1217 6, III| lelte magát. A szőnyeg ajtó az alcovenre nyilt. A hálóterem 1218 6, III| tüntek elő a félsötétben.~ ~Az alcoven fenekén egy mennyezetes 1219 6, III| hirtelen egy eszméje támadt; az ágy mellett egy nagy képrámát 1220 6, III| hogy ezen könnyű volna neki az erkélyről lebocsátkoznia 1221 6, III| lebocsátkoznia s akkor csak az volna még a kérdés, hogy 1222 6, III| volna még a kérdés, hogy az őr golyója eltalálja-e vagy 1223 6, III| támadott zajra megmozdúltak az ágy függönyei. Egy hófehér 1224 6, III| Percz mulva ismét előtünt az úrnő párnái közül. Most 1225 6, III| lélekjelenléttel fordult az éjféli ijesztőhöz.~ ~- Ne 1226 6, III| Forduljon el kissé.~ ~S e közben az öntudat teljes nyugalmával 1227 6, III| magatartásában valami fönséges volt az a nyugalom, mely a segélytelen 1228 6, III| melylyel a farkas szokott nézni az emberre, kivel véletlenül 1229 6, III| megdöbbenve, midőn látta, hogy az ember nem akar megmozdulni, 1230 6, III| fogyni kezd.~ ~E pillanatban az ijesztő alak összerogyott 1231 6, III| mely a suttogó beszédben az indulatot fejezi ki.~ ~A 1232 6, III| férfi felé.~ ~- Diaz!~ ~Az elforditott arczczal, karját 1233 6, III| még mindig térdelt.~ ~- Az én kezem nem nyúlhat te 1234 6, III| meghalni. Ollyan soká él ott az ember; s a halál is rút 1235 6, III| a halál is rút ott, mint az élet. Ki kelle törnöm onnan. 1236 6, III| megbocsátasz is; ha megbocsát maga az Isten; az emberek nem fognak 1237 6, III| megbocsát maga az Isten; az emberek nem fognak megbocsátani 1238 6, III| Van egy mód, mely visszaád az életnek, az emberiségnek, 1239 6, III| mely visszaád az életnek, az emberiségnek, a becsületnek 1240 6, III| siratva. Ha visszatérsz, az egész hon egy bűnbocsátó 1241 6, III| vagy ott maradok, a hol az terem.~ ~Szólt és csókokkal 1242 6, III| kezet, mely megmutatta neki az égbevezető utat.~ ~- De 1243 6, III| a hasonlatosság közte és az arczkép között.~ ~Serena 1244 6, III| évre kivivom magamnak vagy az életet vagy a halált.~ ~- 1245 6, III| alszik. Fogd e kulcsot, az udvar hátulsó részében van 1246 6, III| csigalépcső vezetett le az udvarra; ott elbucsúzott 1247 6, III| megszoritá kezét s maga az ajtóban maradva, ott várt 1248 6, III| maradva, ott várt mig férje az udvarra leért.~ ~Hallá, 1249 6, III| susogva. Azt hivé, hogy az hallani fogja e hangot.~ ~ 1250 6, III| hangot.~ ~Már hallá, hogy az ajtóhoz ért s a kulcsot 1251 6, III| lámpa fénye világitá meg az udvart.~ ~Dinita, a grófnő 1252 6, III| cselédeket s midőn Diego az ajtóhoz ért, három, négy 1253 6, III| egy hangosabb puffanás s az azt követő jaj hallatszott 1254 6, III| Diegonak már sikerült az egész háznépet agyba főbe 1255 6, III| e közben félig kinyitni az ajtót, midőn egy hang, melyben 1256 6, III| ismerni, elkiáltá: „fussatok az alguazilokért”!~ ~Serena 1257 6, III| veszélyét látva, felszakitá az ablakot, melyen keresztűl 1258 6, III| észrevette.~ ~- Mit akar az asszony! kiálta fel magánkivül. 1259 6, III| parancsolom.~ ~- De hát ki ez az úr? dünnyögé a kapus.~ ~- 1260 6, III| pofon a vén faunust, hogy az kiesett az udvar közepére, 1261 6, III| faunust, hogy az kiesett az udvar közepére, s azzal 1262 6, III| rugni rajta.~ ~- Siess! az Istenért siess! sikolta 1263 6, III| Diego gyorsan felszakitá az ajtót, s eltűnt szem elől.~ ~ ~ ~ 1264 6, IV| lámpa sincs meggyújtva, az ablakokban nincsen gyertyafény. 1265 6, IV| kiköltözött a városból. A családok az erdőben ütöttek tanyát. 1266 6, IV| a városban hallgatás van az üres utczákon és sötétség.~ ~ 1267 6, IV| Száz meg száz őrtüz világit az erdőben, mintha a csillagok 1268 6, IV| hanem egy év sokat változtat az emberen. -~ ~- Jó estét 1269 6, IV| már te sem ismersz? szólt az érkező a democrata vállára 1270 6, IV| Lehetetlen! kiálta fel az csodálkozással, a mint jobban 1271 6, IV| Csoda dolgokat beszélnek az öreg legényről. Mindig sir 1272 6, IV| vitte volna el a golyót, nem az őtet, viszonzá Jacinto, 1273 6, IV| lovon, fej nélkül kergette az ellenséget.~ ~E hir kissé 1274 6, IV| Rodrigoi sánczokon, itt is az akarok lenni, szólt ez, 1275 6, IV| a beszélők háta mögött. Az egy fiatal ezredes volt 1276 6, IV| büszkeséggel.~ ~- Mennykő fiú az, bizonyitá a democrata. 1277 6, IV| fogadótárs arczába. Diego volt az.~ ~- Nekem úgy tetszik, 1278 6, IV| tégedet már valahol.~ ~- Az meglehet, hanem én nem láttalak 1279 6, IV| jutott csata előtt eszembe az a gondolat, hogy hátha megfogok 1280 6, IV| megint” keresztűl.~ ~- Ki az a te don Eustaquio bátyád? 1281 6, IV| közönyösen, pedig jól ismeré azt az embert, hanem az eseményt 1282 6, IV| ismeré azt az embert, hanem az eseményt akarta megtudni.~ ~- 1283 6, IV| legalább legyen belőle valami az országban.~ ~- Csak azért 1284 6, IV| hogy miféle ember lehet az, a kinek kétszer is van 1285 6, IV| napja egy esztendőben?~ ~- Az csak úgy volt pajtás, hogy 1286 6, IV| csak úgy volt pajtás, hogy az öregapámnak egy valóságos 1287 6, IV| tűztől, hogy ne lássék arczán az indulatok csatája, mely 1288 6, IV| bástyái alá, oly közel, hogy az őrök rálövöldöztek. Reszketett 1289 6, V| megkezdődött a Buen Retiro ostroma, az elkeserülés dühével az egyik 1290 6, V| az elkeserülés dühével az egyik részről, a kétségbeesés 1291 6, V| Rengett a föld, vöröslött az ég, menydörgött a levegő. 1292 6, V| ég, menydörgött a levegő. Az emberek szétfutottak Madridból 1293 6, V| elől, odahagyták házaikat; az izzó tűzgombolyagok hullottak 1294 6, V| hullottak a paloták tetőire, s az égnek lövellő lángok vad 1295 6, V| hanem egymást legyilkolni.~ ~Az égő paloták világánál elkeseredett 1296 6, V| felől hágcsókat támasztottak az ostromlók a falaknak, azokon 1297 6, V| lövések minden golyója talált. Az ostromlók golyózápor között 1298 6, V| mely mérföldekre megrendité az álló földet, s az ostromlókat 1299 6, V| megrendité az álló földet, s az ostromlókat sűrű lőporfűst 1300 6, V| irtó sortűzelés ropogott le az ostromlók seregére, egy 1301 6, V| fokáról, s holtan hullott le az utána jövők vállaira.~ ~ 1302 6, V| Diego sietve futotta végig az utczákat, itt ott lőttek 1303 6, V| előtt állt. Rútul meg volt az rongálva: egy teke keresztűl 1304 6, V| a hogy a bomba kiütötte az egyik oldalát, meglátszott 1305 6, V| meglátszott a szobában az összezúzott zongora, melyen 1306 6, V| ki héj, orditá Diaz, vagy az ablakodon megyek be!~ ~A 1307 6, V| kapus, s reszketve nyitá fel az ajtót. Még belől elkezdett 1308 6, V| szobádba, mindent tudok. - Az ember hagyta magát vinni 1309 6, V| melyben elismered: hogy az a férfi, a ki most egy éve 1310 6, V| Diego; azután elmosolyodott az ember ijedelmén. - Te! az 1311 6, V| az ember ijedelmén. - Te! az orrod most is görbe attól 1312 6, V| hogy helyre ne igazitsam az idén.~ ~A megszeppent ember 1313 6, V| nyakon csípett, s odaczipelt az irathoz. „Te is ird alá”.~ ~- 1314 6, V| Nem látom pápaszem nélkül az irást, sápitott a némber.~ ~- 1315 6, V| Vidd hozzá közelebb az orrodat, förmedt ellene 1316 6, V| segitsen rajta, bele is ütötte az orrát a vonakodónak.~ ~Az 1317 6, V| az orrát a vonakodónak.~ ~Az asszony is aláirta. Azzal 1318 6, V| Azzal don Diego eltevé az iratot.~ ~- Már most üssön 1319 6, V| nyargalva vágtatott alá az országúton.~ ~ ~ ~ 1320 6, VI| büszkeséged leszek ezentúl.~ ~. ~ ~Az ég derült volt, a mezőkön 1321 6, VI| virág, a falukon kiálltak az utczákra a vén emberek és 1322 6, VI| gyermekek, s „viva”-t kiáltoztak az elrobogó után. A vizért 1323 6, VI| kalaplevéve köszöntgettek az érdemrendes lovag felé. 1324 6, VI| irányban, le-leszállva előtte az úton, s ismét fölreppenve, 1325 6, VI| zöld mázos korsót. Diaz az utólsó cseppig kiitta, a 1326 6, VI| mulva utolérte a zivatar. Az izzasztó hőség után porkavaró 1327 6, VI| elvonulta után nem tisztult fel az ég, hanem egészen beborult 1328 6, VI| járás még. - Milyen halavány az Isten adta, mondá magában 1329 6, VI| Isten adta, mondá magában az ember.~ ~Don Diego szinte 1330 6, VI| mozdulatánál lüktettek fejében az erek. „Csak előre, csak 1331 6, VI| mig kezei hidegek voltak. Az eső verte folyvást. Csak 1332 6, VI| S nem sokára megpillantá az eső fátyolán keresztűl Sacedon 1333 6, VI| megtörő hangon. A paripa már az első házakhoz ért. Don Diego 1334 6, VI| forró homlokára hullani. Az ő csókjai voltak azok.~ ~- 1335 6, VI| boldogságodnak lesz szentelve. Az Isten azért szabaditott 1336 6, VI| hogy ismét boldog lehess és az enyim.~ ~- Az Isten igaz, 1337 6, VI| lehess és az enyim.~ ~- Az Isten igaz, mondá a szenvedő, 1338 6, VI| l j e n e g y b ű n ö s, az Isten nem nézheti el. Elég, 1339 6, VI| hölgy. Most lettél csak az enyim, nem veszthetlek el 1340 6, VI| mondá:~ ~- Itt - keblemen - az érdemrend. - Alatta egy 1341 6, VI| E pillanatban érkezett az orvos. Megtapintá a beteg 1342 6, VI| hogy szabaditsa meg férjét. Az orvos némán vizsgálta gyógyszere 1343 6, VI| hatását a beteg arczán. - Az lassankint enyhébb, nyugodtabb 1344 6, VI| boldog vagyok... rebegé az.~ ~És meghalt.~ ~Azon időben 1345 6, VI| időben nagyon könnyen haltak az emberek.~ ~- ~ ~ 1346 7 | midőn megtanultam, hogy az életben több a fájdalom 1347 7 | életben több a fájdalom mint az öröm.~ ~Megtanitott rá a 1348 7 | voltam, most már nem vagyok az. Hála istennek, megvénültem; 1349 7 | elmondani, hogy megvénűlt.~ ~Nem az a legvénebb, ki legtávolabb 1350 7 | legtávolabb van a bölcsőtől, hanem az, ki legközelebb van a sirhoz.~ ~ 1351 7 | és el nem érhető, mint az. Napsúgár teremti a szivárványt, 1352 7 | Különös lélekállapot az, hogy mikor az ember boldog, 1353 7 | lélekállapot az, hogy mikor az ember boldog, úgy keresi, 1354 7 | melyet visel, semmi joga az embert gyűlőlni, s lelke 1355 7 | átjárja, nem mutatja többé az arcz a sziv fellegeit, nem 1356 7 | szép birtokkal áldott meg az isten, volt a hegyek közt 1357 7 | melyben rezet zúztak, s benn az erdők között néhány mészkemencze. 1358 7 | conversatiom lett volna az emberekkel, beszélni nem 1359 7 | hangon; tetőtül talpig idegen az egész vidék. Most ha két 1360 7 | kellene tanyáznom, megenne az unalom, akkor két hónapig 1361 7 | repülésre, s végig tekinték az alattam terülő, embert nem 1362 7 | harangszó hitta estimára az elsötétült vidékek lakóit, 1363 7 | fellegei közül utósugáráit az ég aranytengeréből szétlövellé. 1364 7 | másnak. Opticai csalódás volt az egész. Gyakran ott talált 1365 7 | a gyopárfödte bérczen, s az éj egyhangú sötétéből jövendőt 1366 7 | távol emberi szivektől, az éghez ily közel, mily magas 1367 7 | fejemben. Megtudtam volna az egész világot javitani! 1368 7 | lábbal állitottam volna az ég felé a szép mindenséget, 1369 7 | özönviz után legelőször sütött az Isten napja a föltámadt 1370 7 | hallanám a közel madárzenét s az ércztörők távol zuhogását, 1371 7 | sem felejthető.~ ~De nem, az emberéletben nincsen kétszer 1372 7 | naphosszant elbolyongtam az úttalan fenyves rengetegben. 1373 7 | utálatos, s gondolkozám az emberről, kinek alakja oly 1374 7 | a hol csöndesen folyt, az ég látszott benne. Akartam 1375 7 | olykor a villám nyilalt át az elsötétült égen.~ ~Emberi 1376 7 | A völgy sötét volt, mint az éjszaka. Egymásra boruló 1377 7 | bórfenyők fogták el róla az eget, s a sűrűre fajzott 1378 7 | szinte hozzáférhetlenné tevék az asylumot, ha a fergeteg 1379 7 | hogy rávettem volna magamat az áthatolásra. Azonban a zápor 1380 7 | ugyan elfogta a sziklaerkély az esőszakadást, de az alárohanó 1381 7 | sziklaerkély az esőszakadást, de az alárohanó záporzuhatagnak 1382 7 | haladhattam bátortalan léptekkel, az ázott mohos föld csúszott 1383 7 | Egyetlen ajtó volt a házon, az ajtón kis ablak; az alacsony 1384 7 | házon, az ajtón kis ablak; az alacsony kunyhó küszöbe 1385 7 | között felmagzott a perje, s az ajtó ragasztó hasadékaiban 1386 7 | gyökerezni.~ ~A zápor határozott, az omló zuhatag egy lesodort 1387 7 | hogy szinte vele mentem. Az ütés fölrázott. Nem láttam 1388 7 | száraz menhelynél, s térdem az ajtónak feszitve, azt benyomtam 1389 7 | azt benyomtam és beléptem. Az ajtót készakartva nyitvahagytam, 1390 7 | lócza végén, fél szemmel az ajtót, másikkal a hallgató 1391 7 | hittem, hogy fel fog kelni az ember s mellém ül, megszólit 1392 7 | láttam a fák tetején ragyogni az alkonyati napsugárt, mely 1393 7 | a fris esőszag becsapott az ajtón s elverte a dohos 1394 7 | megakartam azt rázni.~ ~Az alak azon perczben, melyben 1395 7 | Kérdezősködtem a környékben az ember felől, de egyebet 1396 7 | tapasztalám, hogy azok, kiknek az esetet elmondtam, megelőztek. 1397 7 | Később eszem megtérvén, az egészet a tűzbe dobtam. 1398 7, I| sötét sziv.~ ~Milyen fehér az ember arcza, milyen fekete 1399 7, I| ember arcza, milyen fekete az ember szive.~ ~Az ember 1400 7, I| fekete az ember szive.~ ~Az ember a természet mostoha 1401 7, I| föld, mire szűksége van; az embert mezetlenül szüli 1402 7, I| Királya vagy te a világnak? Az volnál ha annak, ki mindeneket 1403 7, I| Sötét szív.~ ~S te lész-e az, ki ha a csillagok lehullanak, 1404 7, I| rajta, büszkén fogja arczát az égnek emelni; királyok lesznek 1405 7, II| II.~ ~Úr és szolga. - Az egész világ egymásnak ura 1406 7, II| föld rabja a napnak. A nap az Altairnak, ez a Siriusnak, 1407 7, III| III.~ ~Ha tudhatná az ember: mikor fog meghalni?~ ~ 1408 7, III| meghalnia kell! Mint számlálná az éveket, később a napokat, 1409 7, IV| IV.~ ~Mennyi keserű van az ember éltében.~ ~Ha mind 1410 7, IV| csak négy van a létnek.~ ~Az anya teje, a szerető csókja, 1411 7, IV| csókja, a bor lángja és az ellenség vére.~ ~Jut-e még 1412 7, IV| vére.~ ~Jut-e még eszedbe az a virágos kert, melynek 1413 7, IV| is rég szétfútta a szél? Az a nyájas, bús, könyező nőarcz, 1414 7, IV| át, a megnyugtató kebel, az érzékeny ölelés, a hizelgő 1415 7, IV| minő messze vitte e képeket az idő! ha jutnak eszedbe, 1416 7, IV| lenni? király leszesz? Oh az én lelkemen a bor daemonának 1417 7, IV| Nincsen tehát számomra az életnek semmi édessége hátra?... 1418 7, V| balkezét miatta, hordozta az apa átkának és az anya könyhullatásinak 1419 7, V| hordozta az apa átkának és az anya könyhullatásinak terhét 1420 7, V| kiállta érte mind azt, a mi az életben és a halálban keserű.~ ~ 1421 7, V| Minden csillag fenn ragyogott az égen, láthatta jól, hallgatott 1422 7, V| láthatta jól, hallgatott az egész mindenség, hallhatta 1423 7, V| Mi nyomot hágy a légben az elbocsátott hang? a villámdörgése 1424 7, V| Istent hivó eskü.~ ~Üres hang az eskű. A lég sem tartja meg, 1425 7, V| sem tartja meg, hát még az emberi szív?~ ~ ~ ~ 1426 7, VI| szivemen kivül látni, csak az ő arczát kelle néznem és 1427 7, VI| halad...~ S mint végig utaz~ Az éj viharában,~ Mormogva 1428 7, VII| van e két szóval a világ. Az ember azt hinné: e földön 1429 7, VII| tenmagadat?~ ~Mi jogotok nektek az embert másutt gyűlölni, 1430 7, VII| te érted fiaid lakolni. Az adósságokat fizeti az örökös.~ ~ 1431 7, VII| lakolni. Az adósságokat fizeti az örökös.~ ~Én is megtanultam 1432 7, VII| barát, atyafi, rokon, azután az ismeretlen népek, az élet, 1433 7, VII| azután az ismeretlen népek, az élet, a halál, - de központja 1434 7, VII| semmim a földön, nincs semmim az égben, minden világi birtokom 1435 7, VII| nyomorú én vagyok.~ ~Én vagyok az, ki kedvesét, a hűtlent 1436 7, VII| nincs meg e fájdalma. Csak az ember szive viseli fúlánkod....~ ... 1437 7, VII| hajótörések bérczei. Miért nem tud az ember emlékei fölé is ily 1438 7, VIII| kezemre fecscsent, siettem az erdőbe, hogy azt a legelső 1439 7, VIII| nem megy róla. Ott lesz az rajt, mikor majd azt az 1440 7, VIII| az rajt, mikor majd azt az itéletnapkor fel kell tartani 1441 7, VIII| itéletnapkor fel kell tartani az örökbiró eleibe. Legyen 1442 7, VIII| de nem emberek kezétől. Az örökigazság pallosa nem 1443 7, VIII| ne is engedjen el semmit. Az emberek itéletét megvetem.~ ~ ~ ~ 1444 7, IX| Nyomorú, tengődő nép, még az emberméltóság is lekopott 1445 7, IX| azt a viharok ellen, mig az ember, ez a világ mészárosa, 1446 7, IX| tud. Miért nem teremte őt az Isten az első napon? hadd 1447 7, IX| nem teremte őt az Isten az első napon? hadd halt volna 1448 7, IX| hatodikra....~ ~S tán csak az embernek van lelke ennyi 1449 7, IX| virág vért hullat, fehéret az egyik, másik aranyszinűt, 1450 7, IX| vérnek van élete? vagy tán az illat nem lelke-e a virágnak? 1451 7, IX| tekintetet? Ki ne látná az egyszerű gyógynövény alakján 1452 7, IX| egyszerű gyógynövény alakján az életvisszaadás áldását? 1453 7, X| igy nem jelenhettek meg az Isten előtt, s csak künn 1454 7, X| Isten előtt, s csak künn az ajtó küszöbben kiáltozák 1455 7, X| alkudott, hátat forditottak az oltárnak, úgy alkudtak. 1456 7, X| nem is választhattak volna az alkuvásra….~ ~Két hölgy 1457 7, X| leültek egymással szembe. - Az Isten szolgája alázatosságról 1458 7, X| férfi és egy lyány léptek az oltárhoz. A férfi szép volt, 1459 7, X| Kezöket egymás kezébe tették az oltár előtt, és Isten szent 1460 7, X| csarnokából!~ ~Kijöttem az istenházából, nem tudtam 1461 7, X| benne. Mulatni, kaczagni, az ördögnek áldozni sokaság 1462 7, XI| büntetéshez.~ ~Felhagyta az ember magát vinni a vérpadra, 1463 7, XI| e sok fej közűl egyedűl az övé az, melyet nem lesz 1464 7, XI| fej közűl egyedűl az övé az, melyet nem lesz szabad 1465 7, XI| szaggatni, de nem engedett az. Erősebben rántotta, még 1466 7, XI| fölszökelt, a hóhért fönn és az ősz embert alól összefecskendezé, 1467 7, XI| embert alól összefecskendezé, az elszabadúlt test fejetlenül 1468 7, XI| futottak alá fel s imádkozának az emberekhez és káromolták 1469 7, XI| emberekhez és káromolták az Istent. Hát ha majd az egész 1470 7, XI| káromolták az Istent. Hát ha majd az egész világ fog égni, hogy 1471 7, XI| gyuladtak ki s lángoltak föl az égre, mily nagyszerű szép 1472 7, XI| jutott azt mondani, hogy az ember halála nem volt természetes 1473 7, XI| végeztetett ki a világból.~ ~Az özvegyasszony ez alatt eltűnt. 1474 7, XII| Kétségbeejtő, gyötrő képeket, miket az ébrenlét sem töröl ki emlékemből, 1475 7, XII| mikor nem türheté tovább az átkok terhét, melylyel elhalmozák, 1476 7, XII| nagy égő köveket dobált fel az égre, mely egykor mennykövekkel 1477 7, XII| megöltem magamat.~ ~Megátkozám az életet és a halált, a napot 1478 7, XII| rágni, s szivembe döftem az éles kést. Omolt a vér, 1479 7, XII| fogadta be, egy sem volt az övé. Kereste a mennyet, 1480 7, XII| maradt. Versenyt futott az égő üstökössel, kit átkos 1481 7, XII| utat, mire visszatértek, az örökkévalóságból még egy 1482 7, XII| mult el.~ ~Kiáltani akart az Istenhez, és nem voltak 1483 7, XII| örökélet, legrettentőbb eszméje az emberi szivnek, te kezdet 1484 7, XII| volt a föld minden határa. Az ember mindent kiirtott róla, 1485 7, XII| mi él. Erdők, virágok és az állatok ezer nemei nem léteztek 1486 7, XII| nem léteztek többé, csak az ember és annak kevélysége.~ ~ 1487 7, XII| Dicsekvés lett a vétek, az erény szégyen és bűnhödés 1488 7, XII| jóltevő, s mentűl törpébb lett az emberi nem, annál magasabbra 1489 7, XII| arczát és tagadta teremtőjét, az Istent.~ ~Nem álltak templomok 1490 7, XII| egyért kimélte meg a földet az Isten.~ ~De reáakadtak embertársai.~ ~ 1491 7, XII| együtt: nincsen Isten.~ ~És az ember erős hittel mondá: „ 1492 7, XII| hogy megégessék, midőn az élő föld, teremtője „ne 1493 7, XII| melyiket illeti közülök az isteni név, midőn a tenger 1494 7, XII| Tele volt csillaggal az ég, tele volt hóval a föld. 1495 7, XII| azok.~ ~Egyetlen fia volt az ősz apának, ki e becsületben 1496 7, XII| Hazáját árulta el.~ ~És az apa kirohant a hideg, fagyos 1497 7, XII| sirva két szemeiből.~ ~És az ég millio csillagai közűl 1498 7, XII| sziporkázva szaladt végig az égen és aláhullt.~ ~Az ember 1499 7, XII| végig az égen és aláhullt.~ ~Az ember leátkozta helyéről 1500 7, XII| kisértenek meg álmaimban.~ ~De az ébrenlét semmivel sem jobb.~ ~ 1501 7, XII| álmaimból, hogy megmutassa az égen ama vérfoltokat, miket 1502 7, XII| állok.~ ~Egy tengerszem van az erdők mélyében, sötétzöld, 1503 7, XII| Saját arczom viszfénye az.~ ~Néha úgy érzem, mintha 1504 7, XII| s kisérve, mint a mágnes az éjszakot, hogy lelkem rángatódzik 1505 7, XII| világnak vége van, s kezdődik az örökkétartó semmi. Onnét 1506 7, XIII| ilyenkor a halál ugorja át az embert, a mint számittja 1507 7, XIII| arczodat oh megnyugtató angyala az emberiségnek? - A kit te 1508 7, XIII| megpihen. Védője vagy te az üldözöttnek, te rajtad túl 1509 7, XIII| elöz meg, ez a fájdalom is az életé. Határidon belől nincs 1510 7, XIII| szép hazában lakni, mint az ég? Angyalok énekét hallani 1511 7, XIII| És azt a kéjt, mit érez az emberi lélek, midőn az első 1512 7, XIII| érez az emberi lélek, midőn az első csókban lelkének másik 1513 7, XIII| melyekben egykor laktanak; az ágyat, melyben feküdtek, 1514 7, XIII| melyben feküdtek, fölkeresik; az asztalról, melynél életökben 1515 7, XIII| sirbolti leheletet, végig fújja az alvó termeken....~ ~Ember 1516 7, XIII| most felejteni tudnám.~ ~Az embert önkeze teszi legszerencsétlenebbé, 1517 8 | AZ ERDŐK LEÁNYA.~ ~ 1518 8, I| szép szőke fiatal ember, ki az alatt, mig társai koczkáznak, 1519 8, I| mesélnek és kaczagnak, az erkélyen kihajolva, a távol 1520 8, I| távol kéklő erdőkre bámul.~ ~Az erdők felől egy lovag közelit, 1521 8, I| kérdés, hogy hol maradtak az ebek?~ ~- Hagyjatok békét, 1522 8, I| Hagyjatok békét, kiált mérgesen az érkező, levágva magát egy 1523 8, I| végezni a harczot ennek az ördögök leányának. E pillanatban 1524 8, I| sikoltás emberi hang volt, s az ijedség egészen emberi vonalmakat 1525 8, I| előlem barlangjába, én pedig az egész úton azon törtem a 1526 8, I| meg kell szelidűlnie.~ ~- Az ördögbe, mormogá a vadász, 1527 8, II| folyam a völgyi ködben és az éjszakában elenyészik.~ ~ 1528 8, II| bibor, majd aranyszinű, az éj árnyékai lejebb húzódnak 1529 8, II| annak éjszakáját.~ ~A tájak, az alakok körrajzai már látszanak 1530 8, II| minden feketén. A sziklák, az erdők fái, mind feketék, 1531 8, II| alakjaikat visszaadja, olyan mint az a fekete tükör, melyből 1532 8, II| elnyugodni, elfeketűlni az éjszakát.~ ~Hirtelen, mint 1533 8, II| istenség, kivillanik a nap az útját elálló ormok mögül, 1534 8, II| útját elálló ormok mögül, az éjszaka elvész, elenyészik, 1535 8, II| lehetett a percz, midőn az alvó mindenség felett először 1536 8, II| percz, midőn elhatározá az úr: hogy e mindenségnek 1537 8, II| fohász szakad fel, elküldve az ismeretlen szellem oltárára.~ ~ 1538 8, II| teremtett lényeihez, mit az erdei madár s minden magasabb 1539 8, II| csomóba felkötve, lebontja, az végig hull térdig érő gazdag 1540 8, II| oly tökéletes, a mint ez az isten kezéből legelőször 1541 8, II| fogva a ráömlő habcseppeket, az égő szivárvány közepett, 1542 8, II| sugallta volna neki: hogy nem az élet, hanem az életnél becsesebb 1543 8, II| hogy nem az élet, hanem az életnél becsesebb tulajdon 1544 8, II| életnél becsesebb tulajdon az, mit most védenie kell; 1545 8, II| vetve háta mögé, rohant az erdőnek.~ ~A vadász utána. 1546 8, II| alakot, mely bele vezeti. -~ ~Az pedig futott előle, sebesen 1547 8, II| futott előle, sebesen mint az őz. Futó lábai alatt alig 1548 8, II| Mindenütt meredek volt az, mint a fal, a fehér követ 1549 8, II| nincs menekülés. Letekinte az alatta mélyedő örvénybe, 1550 8, II| úgy csatázott oda lenn ez az örökké élő szörnyeteg. Az 1551 8, II| az örökké élő szörnyeteg. Az élet ösztöne visszarántá 1552 8, II| élet ösztöne visszarántá őt az örvény széléről. Égő szemekkel 1553 8, II| elzártak minden menekülést az üldözött elől. Reszketni 1554 8, II| Reszketni látszott a kéjtől, az örömtől.~ ~Mint a fészkén 1555 8, II| vonaglással feszité ki magát az őt ölelve tartó karok közől, 1556 8, II| Ezeknek egyikében fennakadt az eső leány, s szédült bukásában 1557 8, II| kezdett alá hullani.~ ~Ernő, - az ifju üldöző, - már látta 1558 8, II| bokor mindig alább hajlik, az ágak recsegnek.~ ~- Isten 1559 8, II| Nem érté a szót, de látta az eleven kétségbeesést üldözője 1560 8, II| bokorra, s azon perczben midőn az már szakadni készült terhével 1561 8, II| ivet képezve szökésével az alatta meredő csúcsok felett 1562 8, III| holdnak nagy udvara volt az égen, egy nagy széles fényes 1563 8, III| égi vándor maga körűl vont az égen. E fényes körön belől 1564 8, III| belől ezüstkéknek látszott az ég, a csillagok kifénylettek 1565 8, III| erdő helye látszik, mit az itteni gazdálkodási mód 1566 8, III| nem látni egyebet, mint az egymásba fonódott mahola 1567 8, III| itt ott mered csak elő az embermagos bozótbúl egy 1568 8, III| vadmadáréhoz hasonló.~ ~Az embertelen csöndes éjben 1569 8, III| tér mindinkább rövidűl, az üldözött gyermek elesik 1570 8, III| megsimogatta fejét, azután az ölébe vett gyermeket ölelgeté 1571 8, III| dömmögve-czammogott a leány után, ki az ölébe vett gyermeket hizelgve, 1572 8, III| minő a gerliczenevetés, s az a döngés, mellyel az őzek 1573 8, III| s az a döngés, mellyel az őzek hivogatják egymást, 1574 8, III| hivogatják egymást, mig az utána kullogó vadállat, 1575 8, III| szempilláit, s a mint meglátta az ismeretlen, csodás teremtést, 1576 8, III| ölében, s leoldá nyakáról az odavetett fényes, vidrabőrt, 1577 8, III| Anyja sokszor fenyegette az erdei leánynyal, ha rosz 1578 8, III| leánynyal, ha rosz volt. Most az eszébe jutott, összetette 1579 8, III| kezeit s szepegve könyörgött az erdei leánynak, hogy eressze 1580 8, III| szava ellen málnát szedni az erdőre, már tele szedte 1581 8, III| először kifalta kosarából az epret, s azután kergette 1582 8, III| valamerre. A medve megérté az irányt, mert sokszor lefeküdt 1583 8, III| ismeretlen szavakat, minőkkel az állatok beszélnek egymás 1584 8, III| leány tova ment, nem ügyelve az állat intő nyöszörgéseire. -~ ~ 1585 8, III| anyámhoz, ha apám kimegy az erdőre, megmondom, hogy 1586 8, III| lassan, andalogva mene az erdőbe vissza, valami nagy 1587 8, III| elkezdett szaladni, futott az erdő széleig, az eb mindig 1588 8, III| futott az erdő széleig, az eb mindig nyomban üldözé, 1589 8, III| iparkodott letörni védszerül.~ ~Az eb néhány pillanatig dühösen 1590 8, III| fel a fára, midőn hirtelen az erdőből egy nálánál hatalmasabb 1591 8, III| állat ugrott elé, - a medve. Az eb futni akart, a medve 1592 8, IV| pórfiú meghallá s elébe ment az erdő széleig, ott eljátszogatott 1593 8, IV| azután ismét visszavitte az erdő szélére, s onnan haza 1594 8, IV| magához hasonló lényeket, az anyát, kit gyermekei körülcsevegtek, 1595 8, IV| gyermekei körülcsevegtek, az ifjú legényt, ki suttogva 1596 8, IV| beszélt titkos kedvesével, az ismeretlen tárgyakat, mik 1597 8, IV| ismeretlen tárgyakat, mik az embereket körülvevék, s 1598 8, IV| sirva, jajgatva ment vissza az erdőbe, maga sem tudta hogy 1599 8, IV| helységbe, csak azt várta, hogy az esti harangszót elhúzzák, 1600 8, IV| Csöndes volt körül az éjjel. Elnyugodott szél 1601 8, IV| megválni. Közelebb járult az éneket hallgatni, s mentül 1602 8, IV| reszkettek. Már egészen az erkély alá ért. Oly nesztelenül 1603 8, IV| nesztelenül lopódzott odáig, hogy az ott ülő észre nem vevé jelenlétét. 1604 8, IV| észre nem vevé jelenlétét. Az erkély oszlopaira felfutó 1605 8, IV| azután egészen átölelve az oszlopot, fejét a lombok 1606 8, IV| lombok közé hajtá, úgy leste az énekest, mint a tigris, 1607 8, IV| mely prédáját keriti.~ ~Az ifju elvégzé dalát, ujjai 1608 8, IV| futottak a guitarre húrjain, s az utolsó accord után bágyadtan 1609 8, IV| bágyadtan ereszté le kezét az erkély rostélyzatán. E perczben 1610 8, IV| Meglepetve tekinte alá, s az édes bámulat kiáltása tört 1611 8, IV| midőn üldözött tündérét, az erdők leányát látta maga 1612 8, IV| annak nevét kimondani.~ ~Az ifjú oda hajolt hozzá, átölelte 1613 8, IV| mint a gerlicze nevetése, az erdők fenevadjának ős örömhangja, 1614 8, V| üdvözlet után a házi úr. Az erdei leány nálam van.~ ~- 1615 8, V| elismerni: ha valóban ő-e az vagy sem?~ ~- Hogy kétséged 1616 8, V| Hogy a leány nem tért az erdőbe vissza, nyomán szaglálva 1617 8, V| Jertek utánam, mondá az ifjú házi úr, s egy karos 1618 8, V| vezeté vendégeit a folyosón az épület tulsó szárnyába, 1619 8, V| egyetlen gömbölyű ablaka, az egész terem sötét virágú 1620 8, V| kiváncsisággal gyülekeztek az alcoven körűl, maga egy 1621 8, V| önkénytes bámulat váltá fel az arczokon.~ ~Egy gyönyörű 1622 8, V| mozdulatánál lehete látni az életerős izmok alakulásait, 1623 8, V| mindennél megragadóbb volt, az a szenvedélyteljes arcz, 1624 8, V| indulatváltozaton ment keresztül; az álmadó epedés, midőn meglepeték, 1625 8, V| azután a bámuló ijedtség az idegen arczok láttára, majd 1626 8, V| idegen arczok láttára, majd az indulatos szerelem, midőn 1627 8, V| szemei nincsenek szokva az éji gyertyafényhez.~ ~- 1628 8, V| gyertyafényhez.~ ~- Valóban ő az. Mormogá boszúsan a medvevadász, 1629 8, V| kétszer annyit adnék érte, ha az enyim volna.~ ~A vendégek 1630 8, V| odahagyták a szobát, fölmentek az ivóterembe, ott sokáig tivornyáztak, 1631 8, V| Régóta gyötör magamat is az a gondolat; valakihez kell 1632 8, V| Melyitek is mondta csak az elébb, hogy szeretné ha 1633 8, V| elébb, hogy szeretné ha az övé lenne.~ ~Mindnyájan 1634 8, V| egyszer oly vig lett, mint az előtt. Legvigabb volt Darvai, 1635 8, V| kiverette volna házából az ily órában alkalmatlankodót, 1636 8, V| alkalmatlankodót, de most szinte kapott az alkalmon, hogy a társaságot 1637 8, V| válaszszal: hogy vén biz az és rút, mint az éjszaka.~ ~ 1638 8, V| vén biz az és rút, mint az éjszaka.~ ~Az ott maradtak 1639 8, V| rút, mint az éjszaka.~ ~Az ott maradtak elfoglalták 1640 8, V| a medvevadász felugrott az asztalra, ott tánczolt a 1641 8, VI| VI.~ ~Darvai az idő óta nem látta többé 1642 8, VI| legtetején, azon bocsátottak le az ő és medvéje számára eledelt.~ ~ 1643 8, VI| lehete hallani, de ha eljött az éj, ha a kastély lakói bezárták 1644 8, VI| már élesen halló füleiben az utólsó éjszakai zörej is 1645 8, VI| aranyos bojtjánál fogva az ablak keresztvasára s csodás 1646 8, VI| ment a corridor tetején, s az odáig felfutó venyige fonadékon 1647 8, VI| nagyanyja laktak ott egyedül. Az öreg asszony különös előszeretettel 1648 8, VI| fenntöltött vele; s ha hála volt az érzet benne, mivel unokája 1649 8, VI| életét fizette vissza, úgy az gazdagon lőn visszaadva. 1650 8, VI| alatt értette és beszélte az emberi hangokat, lelke szemei 1651 8, VI| lelke szemei felnyiltak, az állati vad ösztönök helyét 1652 8, VI| eddig csak titkon sejte, az Istent, kit eddig a kelő 1653 8, VI| napsugárban együtt vőn észre az erdei madárral, s a szerelmet, 1654 8, VI| gerliczeturbékolás helyett az édes szót: „szeretlek”.~ ~ 1655 8, VI| gondolni rá, mily öröm lesz az azon ifjúnak, ki, mielőtt 1656 8, VI| örömtől pihegő kebellel, midőn az ajtó feltárultával kedvetlenül 1657 8, VI| miknek helyét lassankint az erősebb indulatok vonásai 1658 8, VI| többi szobáit elrendezik. Az úri hölgy büszkén támaszkodott 1659 8, VI| hölgy büszkén támaszkodott az elébe tolt egyik szék karjára 1660 8, VI| egy boldog napot, önnek az üldözései elől menekült 1661 8, VI| hazánkban oly rosz lábon áll az igazságszolgáltatás, miszerint 1662 8, VI| szobába, mert épen itt van az, lássa s győződjék meg felőle.~ ~ 1663 8, VI| felőle.~ ~S hirtelen felrántá az alcoven függönyeit, melynek 1664 8, VI| hasonlatossága miatt, mig az úrhölgy rémülten tántorodott 1665 8, VI| vonásra, arcz, alak, maga az a mód, a mint szemeit az 1666 8, VI| az a mód, a mint szemeit az emberre szokta vetni, mikor 1667 8, VI| mikor elégületlenkedik, sőt az a kis emlékezetes szeplő 1668 8, VI| Gonosz lélek.... hebegé az úrhölgy, merevül nézve a 1669 8, VI| hogy mit akarok mondani. Az úrhölgy, ki a leánynak lételt 1670 8, VI| pórnő egyszer, midőn fáért az erdőre járt, kivitte magával 1671 8, VI| melyben kihozta, üres volt.~ ~Az úrhölgy arcza kékült.~ ~- 1672 8, VI| bár mennyire járt utána. Az elveszett leányt valami 1673 8, VI| ott megjelenve ijesztgeti az embereket, kis gyermekeket 1674 8, VI| vadászok ebeit agyon verdesi.~ ~Az úrnő reszketve hanyatlott 1675 8, VI| ön, hallgasson ön, rebegé az ijesztgetett nő.~ ~- Mit 1676 8, VI| feltámadtak a sirból, hogy az önnek szülötte gyermeke.~ ~- 1677 8, VI| önnek szülötte gyermeke.~ ~- Az istenért, mit cselekszik 1678 8, VI| szemrehányás küzdelme volt az, az ébredező dacz ellen, 1679 8, VI| szemrehányás küzdelme volt az, az ébredező dacz ellen, a lélek 1680 8, VI| bizonyitani, hogy a leány az enyim, mit nyerne vele? 1681 8, VI| miután bebizonyitám, hogy az öné, nőül venném?~ ~- Képes 1682 8, VI| kiálta fel elszörnyedve az asszony.~ ~A leány arcza 1683 8, VI| Nemde különös volna az, folytatá Darvai, ha egy 1684 8, VI| mulattatni, leülne a földre, vagy az asztal alá, szilaj, erdőben 1685 8, VI| hangokat mormogva feleletül, s az elkapott ölebecskéket fojtogatva 1686 8, VI| mordulással szólva bele az emberi beszédbe.~ ~Az asszony 1687 8, VI| bele az emberi beszédbe.~ ~Az asszony ijedve szökött fel 1688 8, VI| asszonyom, mint a minőknek őket az emberek rágalmazzák.~ ~- 1689 8, VI| halottat a világra nézve.~ ~Az úrnő éledni látszott, keble 1690 8, VI| Megegyezünk - szólt lassabban az úrnő, reszkető kezét vejének 1691 8, VI| kezét vejének nyujtva, mit az gúnyos mosolygással vont 1692 8, VI| megcsókolva.~ ~- De csitt, szólt az úrnő, attól a fenevadtól 1693 8, VI| végrendeletet tehet a bőréről.~ ~Az ifjú megnevette ötletét 1694 8, VI| megalázott nőnek s a nélkül hogy az elhagyott leányra egy tekintetet 1695 8, VII| fenevadak ismét... Kikerüljük az emberarczot, elfutunk az 1696 8, VII| az emberarczot, elfutunk az emberszó elől, nem jövünk 1697 8, VII| felé soha... A puha mohart, az éneklő madarat, a vad méhet, 1698 8, VII| leveleikkel, mint vigyáznak az alvóra, ki árnyékukba lefeküdt... 1699 8, VII| léptek hangzottak a lépcsőn, az ajtó kinyilt, Darvai lépett 1700 8, VII| Darvai lépett be rajta,~ ~Az ajtónál egy szolgától kis 1701 8, VII| azokban kifejezve a gyűlölet, az irtózat, a kétségbeesés.~ ~ 1702 8, VII| el-elállt szive verése az iszonyattól.~ ~Érzé, hogy 1703 8, VII| hogy most roszkor lépett az oroszlán kalitkájába, s 1704 8, VII| merően a leány arczára, mely az ugrásra kész tigrist megszokta 1705 8, VII| kiálta rá:~ ~- Mit akarsz?~ ~Az embert az ijedtség megdermeszté. 1706 8, VII| Mit akarsz?~ ~Az embert az ijedtség megdermeszté. Mint 1707 8, VII| ijedtség megdermeszté. Mint az Isten haragja üté meg füleit 1708 8, VII| társnéja arczán a hangot, az ember rémséges sikoltással 1709 8, VII| magától s azzal futott ki az ajtón, mig az elhagyott 1710 8, VII| futott ki az ajtón, mig az elhagyott szobában rémes 1711 8, VII| útjából, kik eleibe álltak, az ismert venyigéken lekúszott 1712 8, VII| vijjongva, sikoltozva rohant az erdőnek, rettentő álomkép 1713 8, VII| véresek voltak, orditva futott az is a leány után.~ ~Az úrnő 1714 8, VII| futott az is a leány után.~ ~Az úrnő még azon éjjel eltávozott 1715 8, VII| még azon éjjel eltávozott az iszonyú esemény helyéről. 1716 8, VII| iszonyú esemény helyéről. Útja az erdőn vitt keresztül. A 1717 8, VII| tördeli a fákat s bedúdol az ablakon, mintha valaki ijesztgetve