Rész,  Fezejet

 1  1,     VI|   inte, hogy nézzek bele. -~ ~Lelkem! nem vagyok én sem mesterember,
 2  1,    VII|  adott mosoly őszinte volt!~ ~Lelkem vágyódásaiból eredett virág,
 3  1,    XII|     azt az érzést, mely előtt lelkem meghajol! Nem tagadom, haza
 4  3,      I|      reggel, mikor este? - ha lelkem hasztalanúl erőködve kitörni
 5  3,      V|     De az nem lehet; te az én lelkem, az én életem vagy, nélküled
 6  4,    III|      túlélni.~ ~- Megborzadna lelkem ön szavaitól, ha öntudatom
 7  4,    III|      folytatá kézi munkáját. „Lelkem tiszta.... istennel, emberekkel
 8  4,      V| vagyok; de ha meg kell lenni, lelkem eléggé elszokott már az
 9  6,    III|      együtt?~ ~- Ne kérdezzen lelkem Dinita, ne kérdezzen olyanokat.~ ~-
10  6,    III|    titok.~ ~- Hijjába kérdezi lelkem. A háznál senki sem tudja.
11  6,    III|  tovább, nem javultam semmit. Lelkem most is olyan vad, mint
12  6,     VI|     feledésnek, nevem tiszta, lelkem nyugodt, hazám dicsö. Egy
13  6,     VI|          Hogy érzed magad, én lelkem, kérdezé tőle édes, idvezitő
14  7,    XII|          Irtóztatókat szokott lelkem álmodni. Kétségbeejtő, gyötrő
15  7,    XII|      mágnes az éjszakot, hogy lelkem rángatódzik bele, mint a
16  7,   XIII|  eszméi bántanak.~ ~Tán érezi lelkem közeledtét e szomorú angyalnak.~ ~