Rész,  Fezejet

  1  1        |             érzelmet szivedből s hitesd el magaddal, hogy elég nagy
  2  1        |               Vándoroljatok ki! Adjátok el földeiteket akárkinek, a
  3  1        |                 itt hágy bennünket, kik el vagyunk szánva tűrni mindent,
  4  1        |          rajzolok elétek, olvasgassátok el, ha útban lesztek.~ ~A levelek,
  5  1        |               kényszerűség miatt hagyta el az országot, a második egy
  6  1,      I|            ábrándozva egy képet kezdtem el naplómba rajzolni. Egykori
  7  1,    III|                 a családi fensőbbség is el van törülve s a hol a birtoktekintély
  8  1,     IV|                 egy perczig sem hagynak el bennünket.~ ~És ez a legkeserűbb
  9  1,     IV|                mélységes időn keresztül el kelle azokat titkolnom mindenki
 10  1,     IV|                 rómait, ki karját égeté el; ők sziveiket égetik ki,
 11  1,      V|              Hamburgból két hajó indult el tele kivándorlókkal. Többnyire
 12  1,      V|      keresztüláztatta.~ ~Magam csak jól el lettem volna látva. Mindenről
 13  1,      V|              vagyok a kapitány s ő megy el. Kivertem a pipámat s befeküdtem
 14  1,      V|                a kabinba s valahányszor el akartam szenderülni, mindig
 15  1,      V|                s még ha rá kerül a sor, el is adom, meg is birálom,
 16  1,      V|            bolondra: én reám; nem mulik el nap, hogy valamimet neki
 17  1,      V|                egy órára sem csillapult el. Reggelenként már oly félve
 18  1,      V|              hogy a tengeren temessenek el.~ ~Már ekkor a sik tengeren
 19  1,      V|            meggyuladhat, s ha az embert el nem nyelte a czápa, vagy
 20  1,      V|           szivattyúzást.~ ~Tehát a hajó el fog sülyedni.~ ~Egyszerre
 21  1,      V|                 kiáltottam, hogy vigyen el engemet is, rám sem hallgatott;
 22  1,      V|                 szemünk láttára sülyedt el, senki sem menekült meg
 23  1,     VI|          másiknak is, egyik sem fogadta el, a minél sokkal jobban boszontott
 24  1,     VI|                akar jőni, előbb szokjék el a szegényes magyar eledelektől,
 25  1,     VI|                  vagy czimeimet mondjam el.~ ~Mesterségem nincs, czimeim
 26  1,    VII|              elfoglalja lelkemet, de te el fogsz komorodni rajta, ha
 27  1,    VII|              szóra, ezer tárgyra, a mit el nem feledek soha, csókjaim
 28  1,    VII|                csókjaim alatt hervadott el, egy egész elmult szivvilágot
 29  1,    VII|                megszáradva neked küldöm el. Itt nem lehet hazámbeli
 30  1,   VIII|                 emlitett nyári városba, el nem tudtuk gondolni, hogy
 31  1,   VIII|               végre utóbb azt határozók el, hogy én elindulok a középsőn,
 32  1,   VIII|         Friczihez fordulva; Jancsi tedd el a mentémet! A citoyen meglátva
 33  1,   VIII|       csizmáinkon nehéz volt az agyag s el voltunk csigázva ugy, mint
 34  1,   VIII|              kukoriczaszárból. Az eleje el volt rekeszelve tövissel,
 35  1,   VIII|                 ő. A legnagyobb zivatar el nem hordja, a földingás
 36  1,   VIII|             baromfiait nekem jó pénzért el nem adta volna.~ ~Igy legalább
 37  1,   VIII|                vele az egész kőszikla s el kezd szaladni. -~ ~Tekenősbéka
 38  1,   VIII|                volt az miért nem fogtad el? mondám, megettük volna. -~ ~
 39  1,   VIII|               reggelre minden tyukomnak el volt rágva a feje, a vérüket
 40  1,   VIII|                  Jancsi a padlásra bujt el ijedtében s én kiszorultam
 41  1,   VIII|              eloltva sötétben foglaltam el ágyamat, lábaimnál valami
 42  1,      X|                fölötted ragyog!~ ~A seb el van mérgesedve, melyet hazulról
 43  1,     XI|            kisasszonyt neked nőül adja, el is hozta őt magával, ide
 44  1,     XI|                 A mint engem meglátott, el kezdett rugódozni, kapálózni,
 45  1,     XI|           kezdett rugódozni, kapálózni, el akart szaladni, mig a kaczika
 46  1,     XI|                egyszer megszeret, akkor el nem hágy soha.~ ~(- De majd
 47  1,     XI|          azonban ugy leitta magát, hogy el kezdett előttünk tánczolni,
 48  1,     XI|           mindent veszek, csak vezessen el a szomszéd városba.~ ~Az
 49  1,     XI|               föld ez! onnan hoztam azt el.... Mikor eltemettek, hintsétek
 50  1,    XII|          egyébkor, hanem egész mellénye el volt már boritva vérrel.~ ~
 51  1,    XII|                 Most már én sem leszek. El leend hagyatva, s kénytelen
 52  1,    XII|             szegény leányt, hogy hagyja el a földet, melyhez két sir
 53  2,      I|                 keleten, együtt hunynak el nyugaton, - emberhang nem
 54  2,      I|          oldalra fektette a hajót, hogy el ne merülhessen; a párkány
 55  2,     II|                 edző küzdelmek foglalák el, s törvénye a természetnek,
 56  2,     II|           érezni tudjon. - Oh higyjétek el, vannak szelid, alázatos
 57  2,    III|                haldokló ajkairól válnak el. Ijedten szökék föl nyughelyéről
 58  2,    III|         álmainak kinos jeleneteit árulá el néha a léleknyomás alatt
 59  2,    III|             néha egyes rebegő szó hagyá el ajkait, értetlen álomhebegés
 60  2,    III|           akarja csókolni szivemet!.... El! - ne nézz rám! Feketék
 61  2,    III|                 vagyok.... Jer, rejtsük el magunkat, itt meglát az
 62  2,    III|        halálmadár sikolt!.... Ah takard el arczomat, ne ismerjenek
 63  2,    III|            álmomban kisírtam.~ ~- Mondd el álmodat, szólt tréfásan
 64  2,    III|                  meg nem hunyó szemmel, el nem piruló arczczal állta
 65  2,    III|             átkozott!” Hahahaho! - „Jól el tedd, jól elzárd, éjjel
 66  2,    III|              Tamás kétségbeesve távozék el saját szobájába s reggelre
 67  2,     IV|            bíztatta Tamást: hogy szánja el magát ez útra e forrást
 68  2,      V|                 közől egyet meghallott, el nem felejtette azt soha;
 69  2,      V|             halálos bús komorság fogott el, elveszté mosolygását, álmatlan,
 70  3,      I|        kereszthez: „Isten, isten!! vedd el rólunk ostorodat!” - én
 71  3,      I|               tőlem a mit adtál, - vedd el tőlem ezt az életet, - s
 72  3,      I|              mostani helyett. Mindennek el szabad enyészni a világon:
 73  3,      I|                 idő, a hir, a csillagok el fognak múlni, miért volna
 74  3,     II|                 külön szobákba zárattak el, minden közlekedés teljesen
 75  3,     II|                gondol. S még nem hamvad el az ég haragverése, midőn
 76  3,     II|               Unnában malmokat sülyeszt el, s kifacsarja a fenyőszálat
 77  3,     II|                De nem fog jöhetni, mert el van temetve.”~ ~„Hát itt
 78  3,     II|              vannak. Tán elutaztak.”~ ~„El ám - a más világra!”~ ~„
 79  3,     II|                harmadikat dühösen rúgja el magától, s egy képtelen
 80  3,     II|       balkezével!”~ ~E pillanatban érte el az üldözők csónaka a futóét,
 81  3,    III|                 vizbe nem fúlsz, földön el nem esel, ellenséged meg
 82  3,    III|          jószándékát: de nem fogadhatom el, mert útra készülök.”~ ~„
 83  3,    III|            becsületet - s hiába takarja el piros szalagokkal a szégyen
 84  3,    III|                 az egyet, hogy felejtse el őt örökre. - Az ifju eltudta
 85  3,    III|                 a temető árkába ásatott el, még jó hogy nem az akasztófa
 86  3,    III|               mondani álmában. - Álmait el szokta feledni az ember,
 87  3,    III|              fölébred; de ő nem felejté el, hogy mit fogadott az ősz
 88  3,    III|                valaha családja nyomorát el fogja felejteni és azt a
 89  3,    III|             szennyezett névvel enyészni el a földről, mint az ő családjából
 90  3,    III|               Herkules-fürdőkbe küldött el maga előtt T ö r ö k o r
 91  3,     IV|               anyja arczát, percz múlva el volt az egészen takarva,
 92  3,     IV|                egyedül oly árván maradt el ez idegen helyen!~ ~„Jó
 93  3,     IV|                A kis árva zokogva monda el egy miatyánkot síránk reszkető
 94  3,     IV|           emberek jártak fel s alá, kik el voltak saját magukkal foglalva
 95  3,     IV|                 Kérlek jó ember, vezess el a legelső faluig, ott majd
 96  3,     IV|                 szemeit félénken hunyta el.~ ~Abban a faluban már egy
 97  3,     IV|            felocsudó lyányhoz; felejtsd el a mit láttál. Szomorú napok
 98  3,     IV|               hajtá le fejét, ott aludt el; ha zivatar érte őket utol,
 99  3,     IV|                a lyánka, már most hagyj el; tovább nincs miért mennem”. -~ ~,
100  3,     IV|               enyhitve. - „Nem, ne menj el hát soha - szólt érzékenyen
101  3,     IV|    legbizalmasabb perczeiben sem árulta el védőjének, minthogy az sem
102  3,     IV|              számtalan csókkal halmozva el, - őrült szeretettel ölelték
103  3,      V|                   Négy esztendő temette el egymást.~ ~Priedor városa
104  3,      V|             török status fogoly szökött el innét az austriai határra,
105  3,      V|          mondtam? - leányodat veszteném el e lépés által s nélküle
106  3,      V|            bajod? kérdé a lyány, s ő is el kezde sirni, bár nem tudta,
107  3,      V|                aludjál! - Fuss - rejtsd el magad a föld gyomrába! A
108  4        |          pallost fölemeli.~ ~Olvassátok el ez eseményt és gondolkozzatok
109  4,      I|               két pisztoly lövéssel úgy el éktelenítheti, hogy abban
110  4,      I|                 férjét? miért nem fogad el látogatókat, imádókat, férje
111  4,     II|               meglátnia, arcza szörnyen el van éktelenitve, csaknem
112  4,     II|                  Még nem.~ ~- Égesse ön el azon mérleget, tegye pénzzé
113  4,    III|        nyomorúság egyszerre következtek el rá, de tűrte nyúgodtan,
114  4,    III|          megbántam vagy elfeledém, vagy el fogom feledni. Ön együtt
115  4,     IV|                elhiszi; senkit sem itél el oly hamar, mint kit sokáig
116  4,     IV|               roppant néptömeg foglalta el az esküttszék teremét, nem
117  4,     IV|        előcsarnokok, maguk az utczák is el voltak foglalva bámulókkal,
118  4,     IV|           leüljön s ő szeliden foglalta el helyét, arczán sem kihivó
119  4,     IV|           irodájából egy férfi távozott el, ki onnan Moncené asszony
120  4,     IV|              hideg szigorú hangon mondá el a biráknak, hogy a vádlottra
121  4,     IV|                  ő sajátkezűleg készité el a mérleget, mely ezt csalhatlanul
122  4,     IV|           hagyjam ezt titokban, égessem el a mérleget, s saját hozományát
123  4,     IV|        emelkedett, a szerint ragadtatva el általa, a végszavaknál nem
124  4,      V|                     V.~ ~Két hónap múlt el az esemény után, midőn Moncené
125  4,      V|           gyermekünk hajfürte van, küld el azt nekem; mig magad eljönnél,
126  4,      V|               eszemet, lelkemet vesztem el belé és nem birok fölébredni
127  4,      V|               fővel, egyenkint foglalva el helyeiket, a határozat,
128  4,      V|          csöndesen, zaj nélkűl távoztak el, az egész teremen valami
129  4,      V|           kétségbeesés dühével távozott el a börtönből. Az ajtóban
130  4,     VI|           többit a másvilágon mondhatta el.~ ~A zápor sűrű cseppekben
131  4,     VI|             zápor sűrű cseppekben kezde el zuhogni. A gyászmenet a
132  4,     VI|            önkényten vétkét, mely miatt el van itélve.~ ~- Ártatlan
133  5,      I|          bőrével talált is adózni, hogy el ne veszhessenek.~ ~Ilyen
134  5,      I|                  hogy még sem vesztette el az eszét oly mértékben mint
135  5,      I|                 igen vidám évet töltött el Feodorával ukraniai jószágán;
136  5,    III|            frigy szalagjával; hogy soha el ne szakitsa azt a halálon
137  5,     IV|                 Kozima. Mezitláb megyek el innen, egy alsó köntösben,
138  5,     IV|                bár?~ ~- Azt nem vihetem el. De hoztam magammal egy
139  5,      V|                s apjával és násznépével el merészelt menni udvaromból.
140  5,      V|                éjszakába, inkább küldje el mezitláb a farkasok berkébe,
141  5,      V|          általános vészorditás fojtotta el. A felbőszült tömeg kiáltozva
142  5,      V|               nyomás alatt, de nem tört el: a leány mellett álló pórokat
143  6,      I|               lelkesülten hangoztatva: „El rei Hernando”!~ ~„Viva”!
144  6,      I|               nevettek! mind ott mentek el ajtaja előtt, az eltávozók
145  6,      I|         mozdulataira figyelés foglalták el a rámért napokat. Oly időtöltések,
146  6,      I|          munkában agyonfáradva zsibbadt el a lélek.~ ~Nyáron kenyérmorzsákat
147  6,     II|         szüntelen ügyetlenségeket követ el! kiálta föl kaczagva a férfi.
148  6,     II|               is venni.~ ~- A fiatalság el van ragadtatva, kedves öcsém;
149  6,     II|                 igy lehetetlen volt azt el nem fogadnia. Leült tehát
150  6,     II|            saját magától is.~ ~Mindenki el volt ragadtatva, még a két
151  6,     II|              Egyszerre a manuelita kezd el mosolyogni, s az Infantadoé
152  6,     II|              kis szűk alvószoba fogadja el a fáradt lelket, hol az
153  6,    III|                családja nevén, veszitse el minden vagyonát, s csak
154  6,    III|               egymást, miért nem válnak el?~ ~- Hagyja ezt galambom.
155  6,    III|              Buenas noches szép Dinita, el ne felejtse, hogy una mano
156  6,    III|            azután hallgatá zenéjét, mig el nem hangzott; azután is
157  6,    III|              úgy, hogy e munkája rögtön el lett volna árulva a bevájt
158  6,    III|                 nyilásaikat oly ügyesen el tudá rejteni, hogy a legvizsgább
159  6,    III|              vastagságú réteg választja el s a porkoláb gyanús fürkészése
160  6,    III|         palotaszerű épületet választott el a börtönépülettől. Annak
161  6,    III|                úszik rajta, onnan aztán el a hegyek közé vagy akárhová....~ ~
162  6,    III|              őrült iszonyattal töltötte el lelkét. Merev szemmel, elképedve
163  6,    III|            fogok önnel menni. Forduljon el kissé.~ ~S e közben az öntudat
164  6,    III|               Isten! kicsoda ön? kiálta el a hölgy, amaz erőszakos
165  6,    III|             szökevény erőszakosan fojtá el sirását s föltekinte, de
166  6,    III|              Szólt és csókokkal halmozá el a kezet, mely megmutatta
167  6,    III|              Odáig vezetni foglak, hogy el ne tévedj.~ ~Ezzel Serena
168  6,    III|            kiáltozva: „tolvaj, fogjátok el”! s egyszerre több lámpa
169  6,     IV|               feje, akkor ő vitte volna el a golyót, nem az őtet, viszonzá
170  6,     IV|                 ki ne tegye, vagy magát el ne árulja.~ ~Egész éjjel
171  6,      V|             gerendák darabjaival boritá el egy pillanat alatt. A várkapu
172  6,      V|                don Eustaquio gróf vette el mindenét?~ ~A kapus szemei
173  6,     VI|            falvak egymásután maradoztak el nyomában, szemközt jövő
174  6,     VI|          nyugtalanitó zsibbadás kezdett el uralkodni érzékein. Kezei
175  6,     VI|                 s, az Isten nem nézheti el. Elég, ha boldogul enged
176  6,     VI|               az enyim, nem veszthetlek el most.~ ~- Néhány óra előtt
177  6,     VI|              óra előtt százan hullottak el mellettem, - engemet kikerült
178  7        |              szép mint a szivárvány, és el nem érhető, mint az. Napsúgár
179  7        |        virágszirmait egyenkint hullatva el; - ha újra hallanám a titokszerű
180  7        |                 álma, le nem irható, de el sem felejthető.~ ~De nem,
181  7        |                 boruló bórfenyők fogták el róla az eget, s a sűrűre
182  7        |                jó napot, de nem fogadta el. Elmondám neki, hogy minek
183  7        |                 tenni. Ijedten rohantam el onnét ez eset után, s midőn
184  7,      I|              természetnek, hogy mindent el végy tőle?~ ~Királya vagy
185  7,     II|                 hogy ez idomtalan tömeg el elfogja előle a napvilágot. -
186  7,      V|                 megyek, ott sem hagylak el.~ ~Ezt mondtam én a lyánynak.~ ~„
187  7,     VI|                  Melynek heve s lángjai el nem apadnak,~ S csókolja
188  7,    VII|               is én tevém. Magam vettem el magamtól mindent.~ ~Szivem
189  7,   VIII|           örökigazság pallosa nem enged el, ne is engedjen el semmit.
190  7,   VIII|                enged el, ne is engedjen el semmit. Az emberek itéletét
191  7,      X|          alkuvásra….~ ~Két hölgy haladt el egymás mellett. Suhogott
192  7,    XII|           Éjenkint a viharok látogattak el hozzá.~ ~És láttam, mint
193  7,    XII|                nevében átkokat követtek el. - - És elveszének mind. - -
194  7,    XII| örökkévalóságból még egy percz sem mult el.~ ~Kiáltani akart az Istenhez,
195  7,    XII|                napot, melyen született; el a népeket, miket egykor
196  7,    XII|               hozott.... Hazáját árulta el.~ ~És az apa kirohant a
197  7,    XII|            megláttam azt, rohanva futok el onnan ismét, hogy utól ne
198  7,    XII|                szivem megáll bele, vagy el nem vonható titkos ujj mutat
199  8,      I|                rajta.~ ~- Jó, ne rontsd el leirásoddal a való hatását.~ ~-
200  8,      I|                tizet tészek egyre, hogy el is hozom.~ ~- Ne felejtsd
201  8,      I|               is hozom.~ ~- Ne felejtsd el, viszonzá csipősen a vadász,
202  8,      I|              szeretőjét csábitottam már el, még csak medveét nem. Ki
203  8,     II|                 végre a napba néz bele, el nem vakulva fényétől, kebléről
204  8,     II|                  A vadász messze maradt el tőle. A leány nemsokára
205  8,     II|            berekből s keresztben futott el a vadász előtt, visszatartva
206  8,     II|           egyszer oly vad hőség futotta el arczát, és minden tagjait
207  8,     II|              látta oda fenn mint válnak el a bokor gyökerei sziklás
208  8,    III|          hullott málnát. Ijedten futott el onnan, kosárkáját is ott
209  8,    III|              volna őt is, ha a vadleány el nem kapja előle. Most ő
210  8,    III|                 a leány utjában, mintha el akarná zárni előtte a tovább
211  8,    III|              megérté a gyermek örömét s el kezde vele szaladni, a gyermek
212  8,      V|                 nehéz függönyök födének el egy tágas alcovent, földig
213  8,      V|      hermelinprémes öltözéke alig rejté el bájait, kar és vállak mintha
214  8,      V|                  pedig csak azért rejté el arczát, mert szemei nincsenek
215  8,      V|                hogy két hosszú óra mult el, mióta Darvai ki ment a
216  8,     VI|               leány naphosszant nyugton el volt rejtekében, legkisebb
217  8,     VI|                érző indulatok foglalták el szivében, a gondolkozás
218  8,     VI|                csalogányhangokból leste el, s a néma sóhajtás helyett
219  8,     VI|              szék karjára s nem fogadta el a kinálást.~ ~- Köszönöm,
220  8,     VI|              fel a nő, kezeivel mintegy el akarja fogni a hangokat,
221  8,    VII|            mélyébe látnia? Miért hagyta el erdejét, fenevad társait?
222  8,    VII|               elveszek előlük, ne mondd el nekik mi bajom!... itt fáj
223  8,    VII|                porczellan kosarkát vett el, mely pástétomdarabokkal
224  8,    VII|                 egy perczig sem vesztve el.~ ~Még egy lépést tőn közelebb.
225  8,    VII|               embertelen erővel taszitá el magától s azzal futott ki