A SZÖKEVÉNY.

I.

1808-dik az év. Martius 18-dika van. A franczia hóditó sereg elfoglalta már Spanyolországot, a király már Mexicóba készül futni, midőn a Spanyol nép Aranjuezben kitűzi a harczi zászlót, s elhatározza, hogy megmenti Spanyolországot és a királyt, VII. Hernandót a frank uralom alól.

A hir befutja az országot; a főváros örömünnepet ül, Madrid egy éji délibáb, hol a rengő fénytengerben magas, csillámló paloták árnyképei tünnek elő az elborult ég homályából, körülszegve fényes tüzes vonalokkal, miket ezernyi lámpák sorai képeznek. A Manzanares-parti paloták homlokzatára tűzbetükkel van felirva e szó: „la libertad”, s távolabb a halászkunyhók lakója is kitette gyertyáit ablakába, s szomszédaival a Cortes összehivásáról beszél.

A Manzanares fekete tükrén egy tűzcsoda tünik elő, egy horgonyra kötött bárka; lámpa ragyogvánnyal szegélyezve; mécsekkel kirakott kerek ablakai, mint egy tengeri szörny tűzkarika szemei rémlenek a messzeségbe.

A pompás kőhid oszlopairól tarka röppentyűk szállnak fel az elborult égre, mintha erővel csillagokat akarnának rá felrakni, a felküldött meteor elpattan a magasban, kék, zöld és rózsaszin csillagokat szórva széllyel, mik halk hullással szállnak vissza a viz szinére.

S a kivilágított utczákon forr és tolong a néptömeg, csupa vidám, csupa lelkesült arczok; senki sem tudja, mi történt vele, minden sziv kinyilt, minden fő felmagasult, minden ajk megtanult beszélni szépről, csodásról, nemesről. -

Néhol „viva”!-rivalgás közt egy nyilt kocsi halad végig, a benne ülő, mintha mindenkinek közel barátja volna, mosolygva köszönget jobbra balra; s utczáról utczára tovább tovább halad a vivakiáltás, az ablakokból integetnek a fehér kendők, az erkélyekről hull a virág, a fölemelt kalapok hintálnak a légben, a diadalivek zászlóit lobogtatja a szél, a Buen-Retiroi várfokról dörögnek az ágyúk üdvlövései. - Ez üdvözölt férfi Infantado herczeg, Hernando pártvezére.

És az egész tündéri tünemény fölött egy bűbájos jelenet tünik ki magasra. Az éj sötétében, az ég magasában egy roppant tűzkorona. A buen retiroi erősség köröskörűl kivilágitott alakja az, melly a távolban és magasban úgy látszik, mint egy óriási égő korona, mely a fekete éjben, hol ég és hegy összefoly, mintha a puszta légben függne.

A buen retiroi paloták közt egy nagyobb erkélyes épület első emelete van fényesebben kivilágitva, mellette mingyárt egy ódon sötét épület következik, melynek szűk ablakai közűl csak egyetlen egyben van két szál gyertya kitéve.

Azon sötét épület... a börtön. Lakóinak nagy része az év elején az átalános kegyelem utján megszabadult, csupán egy maradt benn, egy élethosszú fogságra itélt bűnös, ki ellenét szerelmi boszúból ölte meg. Ez börtönében maradt az adott amnestia után is, az ő bűnét ember nem bocsáthatá meg.

A fogoly hallá az örömrivalgást a városból, látta a kivilágitott épületek sorait, olvasá a homlokzataikra irt szót: „la libertad”, s két gyertyát ki tett ablakába - a szabadság emlékére.

A külmozgalmak zaja felhatott börtönéig; a nélkűl, hogy tudná mi az? Látta hogy az emberek örülnek, ujjongnak, boldogok; a nélkűl, hogy tudná miért? Négy év óta volt már börtönében, s ismeretlen volt előtte minden, a mi azonkivül történt.

Kikönyökölt szűk vasrostélyos ablakába, elbámult a kivilágitott nagy város, a diszelgő menetek, a hullámzó tömegek, az alig haladható hintók sorai felett. Egy egy szót iparkodott elolvashatni az átelleni transparentek égő soraiból. E szó mindig ez volt: „la libertad.” Egy hangot tudott kivenni a nép zavart kiáltozásiból, e hang volt: „la libertad.”

A tömlöczével szomszéd emeletes ház ablakai is körül voltak rakva sokszinű lámpákkal, az elsőemeleti teremekben vidám zene hangzott, a tánczolók tünékeny alakjai futó árnyékokat vetettek az ablakfüggönyökre. Olykor neki hevült ifjak s lenge hölgyek jöttek ki a zászlókkal rakott erkélyre, utánadúdolva a belül hangzó fandangó tűzhangjait, az utczán karöltve vonult végig egy egy örömittas férficsoport, lengő tollakkal kalapjaikon, miket lobogtatva emeltek meg az erkély alatt, lelkesülten hangoztatva: „El rei Hernando”!

„Viva”! hangzott alá az erkélyről, „fogadj isten”-képen, s a vig zene hangjai elnyelék a lassu beszélgetést.

,,Mi történhetett itt? Hogy annyian örülnek. Tömlöczből szabadult-e ki annyi ezer ember, hogy úgy vigad? Börtön volt-e mind ez a sok nagy épület, hogy úgy ki van most világitva? Mint tánczolnak ide át! Minden ember olyan boldog.”... A fogoly elmélázva nézte ablakából az örvendő világot. Csak ő volt rab, csak ő nem érté azon lelkesülés hangját, mely börtöne magányáig felhatott. Egy hónap előtt még fogolytársait hallotta zörögni, énekelni, neszezni a mellette levő szobákban, most azok is úgy elnémultak. Mind kiszabadult valamennyi, csak ő maradt hátra, egyedűl a nagy szomorú épületben. Egy napon rivallgó néptömeg jelent meg az épület előtt. A négyszögű udvaron valami kegyelmezést olvastak fel; hallá, mint nyiltak meg a szomszédszobák ajtai, egyenkint mint találkoztak egymással és rokonaikkal, ismerőseikkel a kiszabadulók, hogy sirtak! hogy nevettek! mind ott mentek el ajtaja előtt, az eltávozók töredékszavaiban hallható volt a megtébolyitó öröm kifejezése. Minden szoba kiürült. Este felé csöndes, viszhangos lett a nagy épület, sehonnan sem jött egy sóhajtás, egy lánczcsörrenés. Csak ő maradt ott egyedül; - jobbról, balról, alulról, felülről eltávoztak a szomorú szomszédok, mindegyikért eljöttek az örülő barátok, a búcsuzó börtönőr, csak ő érte nem jött senki.

Négy év óta hozzászoktatta magát azon gondolathoz: hogy börtönéből csak a siron keresztül van szabadulás. Megszokta az egykedvü sétát az ajtótól az ablakig, s ismét vissza. Megismerkedett a nagy pókokkal, mik évről évre ugyanazon szögletben üték föl magányos tanyáikat, megosztva vele börtöne unalmas magányát. Midőn estenden fuvoláját elővéve, ábrándos dalt játszott rajta, előjöttek a pókok rejtekeikből, kiugráltak hálóik széleire, elébb tovább tánczoltak a falon, megállva s ismét közelebb közelebb futosva hozzá.

Négy év alatt saját életrendszert alkotott magának, minőt szoktak rendesen a rabok, kik megtudtak nyugodni a rájuk mért sorsban. Ének, fuvola, rajzolás, viaszalakidomitás, magányos séták, és a kedvencz pókok időjósló mozdulataira figyelés foglalták el a rámért napokat. Oly időtöltések, mik a foglyot megóvják a gondolkozástól, s a mire az vezetni szokott, a megőrüléstől. S ha mégis előjöttek olykor a rettegett, az álomijesztő eszmék, iszonyú képek a mult emlékeiböl, s a jövendő sötétéből, azon semmivé tevő gondolat; hogy a mult visszahozhatlan, a jövendő örökkévaló és a jelen egy feloszthatlan percz négy börtönfal közé szoritva; akkor kiült ablakába, elkezdé az alant látszó házak tetőin egyenként sorban számlálni a cserepeket, mig e gondolatölő munkában agyonfáradva zsibbadt el a lélek.

Nyáron kenyérmorzsákat hintett ablakába. A kis madarkák odaszoktak rá, felültek vasrostélya pálczáira s enyelegtek, énekeltek, czivakodtak. Télen kis vaskemenczéje mellett ült, melyet belülről lehete fűteni, elmélázott az izzó parázson. A tűz látása oly jó arra: hogy a lelket elvonja önmagától. A láng tánczol jobbra balra, a szikrák futnak fölfelé, valami úgy pattog, ropog a tűzben, a parázs sötét vöröse mindig fénylőbb fehérbe megy által, azután ismét fekete hamufátyol támad körüle. Egyik hasáb a másik után kialszik, az utolsó parázs is elhamvad. A lélek fáradtan tér meg alunni, maga sem tudja, merre járt azalatt?

Ez egész börtöni életrendszerét a rabnak ez egy nap semmivé tette. Izgatottan, kábult fővel hagyta oda ablakát, levetette magát hideg ágyára, lecsukta szemeit. Nem tudott aludni. A külzaj, a szomszédház zenehangjai fölverték fektéből. Fölkelt s nyugtalanul járta végig tömlöczét. Nagysokára elcsendesült az utczák moraja. Azt hivé: hogy most már nyugodtan fog alhatni. Lefeküdt. De az utczák zaja még most is füleiben zúgott. Lelkében viszhangzott a minden oldalról jövő kiáltások hangja; szivének érverése nem hagyta pihenni, a vér lázasan tódult hevülő agyába. Millió, millió hangot képzelt hallani.

Lázasan ült fel ágyában. Kezével végig simitá homlokát. Oly forró volt feje, és keze oly hideg. Az ablakban végig leégtek a gyertyák. Hallgatózott, nem hallik-e kivülről valami emberi hang, mely szétriassza lelke kisérteteit? Csöndes volt minden. A szögletben egy légy fogta meg magát valamelyik pók hálójában, a pók köröskörül futkosta, összébb vonva körüle fonalait. A légy oly szánalmasan döngött a halálos tusa közt. Az embernek oly roszul esik e haldokló rovar e hangját hallani.

- Hah, te is? te is börtönőr vagy? kiálta felugorva fektéből a fogoly, s odarohanva a pókhoz, kiszabaditá a faggatott bogarat, s valami könnyebbült érzéssel nézett utána, a mint az e megmenekülés örömében vigan dongva repkedte körűl a szobát.

A pók eltűnt a szögletben. Hová lehetett? gondolá a fogoly magában, a mint visszatért lelkébe az az undoritó borzadály, mely e sötét állatok iránt az emberrel vele születik.

- Hová lettél te leskelődő állatgyilkos? kezde a fogoly a pókhoz beszélni, különös bosszúálló gyűlölettel áthatva. - Azért jöttél börtönömbe lakni, hogy látogatóimat fojtogasd? Kipusztitalak innen néma méregkeverő; nem fogsz itt e kedves, eleven, napban repkedő, aranyszemű állatkákra leskelődni többé! - s ezzel fölvett a szögletből egy seprőt, s kereste vele a pókot, az elfutott szétdúlt hálójából, s végig szaladva a falon, a vaskemencze csőve mellett, hol az a falba volt róva, ismét eltűnt szemei elől.

A fogoly felállt egy székre, gyermekes dühvel, mi lélekállapotának volt természetes kifolyása, üldözve laktársát.

Az egészen eltűnt előle.

Kereste és sehol nem találta..... Végre észrevevé a hasadékot, mely a fal és a kürtőcső mellett támadt, a pók azon menekült ki.

A fogoly lelkében egy gondolat támadt.

- Ha te kimehettél itt, miért ne mehetnék én is itt ki!

E gondolat gyökeret vert lelkében. Megszabadulni! kimenni innen, lenni szabadnak, mint más, ujjongva rohanni végig az utczákon, mint annyian.

Lefeküdt ágyába, a gyertyák elaludtak, sötétben maradt.

„Megszabadulni”! lebegett álmatlan lelke előtt.