II.

A szomszédházban vigan szólt a zene.

E palota donna  S e r e n a  d e  R e y n o s  tulajdona volt, kinek termeiben ez estve népes társaság volt összegyülekezve; a vidámabb, könnyebb lelkületű hölgyek és lovagok a tánczteremben mulattak, kedélyes, könnyelmű beszélgetés, önfeledő táncz között. A mimosa bosquetek megett, mik a szögletekbe voltak rendezve, egyes susogó párokat lehete látni, titkos szóváltásban, s ismét tova röppenni, ha egy észrevevő szem pillanta feléjök. Néhány öreg grand járt ide amoda, a fáradt lihegő sylpheket elfoglalni hizelgő coquetteriával, mig ismét tova szálltak.

A zongorateremben ez alatt a komolyabb, patheticusabb lelkületű vendégek települtek le, politizáló férfiak, critizáló dámák, kik egyenesen nem tartának igényt a tánczolhatásra, de azon esetre, ha mégis valakinek eszébe jutna, közel akartak lenni, a nélkül, hogy várakozni látszatnának; tánczszünetek közt néha egy éltesebb divathölgy foglalt helyet a zongoránál, a legmüvésziebb darabokat verve le rajta, s az obligát csodálók bámulatára olykor batist kendőjét az elefántcsont lemezekre vetve, s úgy játszva az eltakart láthatlan billentyűkön.

A mellékteremben éltes dámák ültek wistasztalaik mellett, hadvezéri komolysággal foglalkozva robbereikkel, mig a kis elegans boudoirban, hol egy asztalon lapok, könyvek, és aczélmetszetek voltak izletes rendetlenségben szétrakva, egyes egyedűl ült valami mogorva vendég, a képeskönyvekben lapozva.

A háziasszony ez alatt teremről teremre járt, vendégei mulatságát fűszerezve, gazdagitva, nemesitve, kellemes ötleteivel.

A tánczolók a nélkül is jól mulattak, hanem a zongorateremben mingyárt akadt egy magas kopaszhomlokú férfira, kinek máskor oly jókedvü arczán most oly hontalan roszkedv, vagy szórakozottság, vagy unalom látszott helyet foglalni.

Odasimult hozzá, kezét vállára tevé: „Ön roszul mulat? önnek nincs kivel vitatkozni?”

A megszólitott elnevette magát. „Valóban szép úrnőm, semmim sem hiányzik egyéb; ezek a gyerekek itt mindent ráhagynak, a mit mondok. Nincs kivel disputálnom.”

- Lesz mingyárt. Rögtön hozok egyet, szólt tréfásan mosolyogva a grófnő, s széttekinte vizsga pillanatával, s ekkor meglátta a zongoránál ülő divathölgyet, ki ismét bámulatot követelő arczczal játszott a zongorára teritett zsebkendőjén keresztül. Akadt is egy pár meghasonlott kedély, a ki ott állongott a csodájára.

- Ah, minő szemfényvesztés ez megint, jó tia! szólt odaszökelve donna Serena, hisz ez nem müvészet, csak mesterség, játsza ön e helyett inkább a „la hija del campo”-t; ah azt ön pompásan szokta játszani; meglássa több hatást fog vele elérni.

A jó dáma megfogadta az intést, s az ismert induló legelső accordjaira felhangzó taps és éljenzaj a szomszédteremből bizonyitá: hogy donna Serena nem csalódott.

Donna Serena ez alatt a szomszédterembe suhant, hol éltesebb hölgyek ültek kártyaasztalaiknál; egy whisztező dáma mellett félig elrejtve ült egy ifju szőke asszony, nem látszott részt venni semmi mulatságban, egészen félrevonult.

Ez egy bájos angol nő volt, kit egy év előtt fiatal spanyol caballero vett nőül. Egy szelid, halavány teremtés, nagy, mély kék szemekkel, hosszú fürtös selyemhajjal, szende, komoly, gondolkozó arczkifejezéssel. Egyszerű fehér creppruha volt rajta, melybe gyöngéd szinezetű selyem virágfüzérek voltak szőve.

Donna Serena odahajolt a szende gondolkozó hölgyhöz, s e szókat súgta fülébe:

- Férjed megérkezett.

A hölgy arczán könnyü rózsaszin hajnallott végig, szemei egében futó csillagok villantak le. „Csak maradj, biztatá őt Serena, ide fog jőni”. Az angol hölgy visszaült helyére, jóval izgatottabb, mosolygóbb arczczal, mint azelőtt.

Serena sehol sem lelte, a kit keresett. Végre betekintett boudoirjába.

- Ah ön ide rejté magát! kiálta rátalálva a könyvek és ujságok közt turkáló férfira. A hajlam elárulja magát; ön nem tudja megtagadni a tudóst, a hol könyveket lát. De igy elbúni! Nem szokott ön tánczolni?

- Arra vén ember vagyok úrnőm. Felele a megzavarodott férfi, ki minthogy tudósnak hallá magát gyanusitatni, jogot érzett magában bétiseket mondani.

- Tehát jőjjön velem, monda a házi nő, karját a makacsúl ülve maradó democratáéba öltve. Valakivel megakarom önt ismerkedtetni.

- Valjon? kérdé a férfi, még mindig ülve maradva.

- Don Aquiles de Mendoza.

- Ah, a derék férfiu, kit don Godoy jobb kezének neveznek, bár inkább nevezhetnék balkezének, mert szüntelen ügyetlenségeket követ el! kiálta föl kaczagva a férfi. Ez érdekes találkozás lesz! S azzal hagyta magát a grófnő által keresztül vezettetni a teremeken, s a magos, kopaszhomlokú úrral, ki disputáló társat keresett szembesitetni, donna Serena azzal magukra hagyta őket, s mire a terem tulsó oldalához ért, egy hamiska pillantást vetve vissza, elégülten látta a két férfit neki hevült arczczal vitatkozni. Tűzben, lángban állt mind a kettő.

A jó tiant ez alatt kidült a physicai fáradság miatt a zongora mellől. Soha nagyobb hatást még nem aratott müvészeténél fogva, a dicsőség és fáradság miatt csak alig lihegett.

- Ön felyülmulta ma önmagát. Szólt Serena nagynénjéhez oly hangon, melyet szabad volt komolynak is, tréfának is venni.

- A fiatalság el van ragadtatva, kedves öcsém; ha még hallhatnám tőled „a maurok búcsudalát Cordovától”, ez est örömei semmi kivánni valót sem hagynának számomra hátra.

Serena észrevevé az ajánlatból: hogy a jó tante halálig kifáradt kedvencz müvészetében, s igy lehetetlen volt azt el nem fogadnia. Leült tehát maga a zongora mellé, s elkezdé játszani „a maurok búcsudalát”.

A legelső accordokra elcsendesűlt a szomszédteremek zajos mulatsága, a vigadók halkan, ihletten gyülekeztek a zongorázó hölgy körül, minden szem rá volt függesztve.

Mintegy harminczéves lehetett a szép háziasszony; azon korban, midőn az europai nők legszebbek szoktak lenni. Nemes vonalmú arczán valami fönséges lemondás szenvedése volt megdicsőülve. Mondják: hogy több év előtt nagy szerencsétlenség történt vele. Senki sem beszélt róla örömest.

A mint ujjai végig futostak a zongora elefántcsontjain, e fehér csaknem átlátszó alabastrom kezek, azon dalt költve hangra, melynek szerzője, öndalától lelkesülve, midőn azt bevégzé, főbe lőtte magát; karcsú, delí őztermete felmagasult ilyenkor, szemeiből valami földfeletti fény sugárzott elő, fehér homlokán úgy reszkettek az ébenfekete fürtök. Szótlan ajkairól beleszólt a sóhaj a bús, a lelkesitő zengeménybe. Minden hanglejtés, minden érzelemcsendület, mely a húrok alól kiszabadúlt, meglátszott élveteg arczán, melynek vonalain szép lelke látszott honolni. A szelid őrjöngést, mely e dalban szerte ömlik, s annak szenvedélyes változatait, a búskomor ábrándokat, a fájdalom óriási nyomását, mely alatt az erős lélek sir, a gyönge megőrül, együtt kisérte szép lelke; arcza fehér volt, mint a liliomlevél; ajkai rebegtek; szemei egén mintha felhők vonultak volna végig csöndes repűléssel; habkeblén reszketett az odatűzött halavány kék jáczint..... És mikor azután jöttek a végkitörés kétségbeejtő haraglobbanásai, a szomorú dicsőség sötét piros reménye, vad, volcanhevü hangok viharos zenéje, akkor arcza kigyulladt, a belső égés lángja viszfényt vetett reá, szemeiből brilliantvillámok lövelltek szét, s félig nyilt rózsapiros ajkain egy dicsőült, elragadó mosoly hasadt meg, melyért éltét vetné oda akárki. Azután ismét alászállt a dal, ellassult, haldokolva, sírva, sóhajtva elenyészett, mint a hattyú végső szárnycsapása. A szép hölgy arcza fehér lett ismét, mint a vadrózsa levél, lehajló pilláin egy könycsepp gyémántja ragyogott.

Minden arcz felé volt fordulva, minden lélek lelke után repült. Nem egy ifju kebléből szakadt fel titkos, önkénytelen sóhaj. Senki sem érzé magát elég magasnak arra: hogy őt elérhesse. Nem volt méltó senki arra: hogy őt birja. E magasztos alak előtt hódolattá, imádássá változott a szerelem. Örömet nem adott ő senkinek, de a fájdalom, mely tőle jött, sokszor édesebb volt minden kéjnél, a mit asszony adhat. Ugy kellett neki virúlnia, mint az egyetlen virágnak, melyből nincs több, hogy mindenki örüljön neki, és senki le ne szakitsa, melynek birását irigyelné az ember saját magától is.

Mindenki el volt ragadtatva, még a két vitatkozó politicus is annyira elfeledkezett magáról, hogy egymás karjába füződve merengett a lelkesült hölgy arczán.

E pillanatban egy ujonérkezett férfi tolakodott keresztűl a méla vendégcsoporton, piquant arczával keresztűltekintve az előtte állók fejei fölött. Hegyes spanyol szakálla, sovány, satyricus arcza, nagy szellemi erőt eláruló homloka, villogó szemei, miknek egyike elé egy négyszögű szemüveg volt szegletbe szoritva; sajátságos föltűnést adtak kűlsejének, mely egyike volt azoknak, a miknek gúnyora a társadalmi körök ostora szokott lenni.

A mint Serena észrevette az érkezőt, hirtelen mosolygó arczczal szökött fel zongorája mellől, s vendége elé sietve, azt kézen fogta, s bemutatá a társaságnak:

- Don Jacinto unokabátyám!

A kör rögtön széttágúlt az érkezett előtt, helyet adva neki, mig az fixirozó tekintettel nézett szét a vendégseregen, mintha senkit sem meg az ismerne közűlök.

Legelébb egy fiatal őrnagy ugrott elé, egy szép pörge bajuszú lancier, s katonásan rázta érkezett jobbját.

- Kicsoda ez az ember? kérdé a gróf félretekintve, comicus vértagadási minával. S azzal tetőtűl talpig mustrálva megköszöntőjét. Te volnál az én sógorom travestált árnyéka, a ki hét hónap előtt az egyetembe volt temetve?

A társaság felkaczagott.

- Óh még többen is vannak itt idegenek, a kiket két havi távollét után nem fogsz megismerni, szólt féltréfásan Serena, s a csoportozat közé nyúlva, a szép nyúlánk angol hölgyet vezeté a férfi elé kézen fogva, ki örömtől derült arczczal nyujtá felé kisded szépidomú kezét, s édes csengésű hangon, és a legtisztább castellan kiejtéssel mondá spanyolul: „hozott az ég, kedves férjem”.

Donna Serena örömében gyermekiesen tapsolt kis kezeibe, maga a gróf is elfeledé egy pillanatra magát, s mig arczán a gúnyoros kifejezést a legédesebb meglepetés öröme váltá fel, odahajolt szép neje kezéhez, s azt szenvedélyesen, indulatosan megcsókolá. Midőn arczát fölemelte, az előbbi kötelőzködési szenv kaczaj közt tért vissza arra.

- Ah! kiálta nevetve Serenához, te az én nőmből, mig oda voltam, valóságos kedves kis... papagályt csináltál.

- Azt hiszi ön?

A két nő jelentékeny pillantást váltott egymással.

- Azonban, hogy annyi ismeretlen után egy pár ismerősre is találjon ön nálam, szólt Serena a grófhoz, - ime forduljon ide, s azzal a két politizáló férfi elé állitá őt.

A gróf ajkán egy comicus „Hah”! lebbent ki, mint egy rögtön elfojtott kaczaj kezdete, melyet egy még mulatságosabb néma főhajtás követett, miközben a gróf mómusi arczkifejezéssel igen észrevehetőleg keresztet vetett magára.

A democrata észrevette, s nevetve szólt:

- Ugy-e, édes gróf, nem jó az ördögöt a falra festeni!

- Plane kettesével. Ha látná don Manuel Godoy saját jobb kezét don Escoiquiz karjába fűzve!

A két férfi csak ekkor vette észre, hogy karöltve áll, s egyszerre kiemelte karját, mig a gróf nevetve tolta magát közéjük, mindkettőt karjára fűzve.

- Legyek én önök közt az összetartó kapocs.

E perczben megnyiták a szolgák az étterem szárnyajtait s a spanyol etiquette ellenére a vendégek egymás kinálgatása nélkül siettek az asztalokhoz.

Itt lehete együtt látni az egész vendégsereget, mely eddig a többi teremekbe szét volt oszolva, s ekkor tűnt fel legszembeszökőbben: mily sajátságos alkatrészekből volt e társaság rendezve.

Az akkori napok minden szinezetű és véleményű celebritásai, büszke Grandok, még büszkébb republicanusok, egy egy elhirhedett költő, majd ismét egy vénebb katonatiszt, amott egy falhoz támaszkodó újságiró, fiatal sötétarczú népszónok, vén mosolygó Hidalgok, s mind e különnemű, fajú és érzelmű tömeg, a közte elömlő hölgyvilág által, mint egy virágkoszorúval egymáshoz kötve, egybeolvasztva.

- A szándék szép, monda Jacinto Serena karját magáéba fűzve, te közel akartál bennünket egymáshoz vezetni, most jer tekints szélyel és számitsd fel a hatást, melyet eszközöltél. - S azzal körülvezette szép rokonát a teremben.

- Nézd e becsületes embereket, szólt Serenához, mi alatt úgy tett, mintha egy süteményről levett czukor figuráról beszélne neki, melyet kezében tartott; mint külön vonják most is magukat. Egyik szögletben egy csoport, másikban a másik. Csak akkor szólnak egymáshoz, a mikor összevesznek. Nézd, amott a béke főnök egy párthive jött össze don Infantadó egyik emberével; don Manuel emberének arcza savanyú, az Infantadoé mosolyog. Most meglátják egymást. Nem kerülhetik ki. Egyszerre a manuelita kezd el mosolyogni, s az Infantadoé ölt komoly képet. Szólnak egymáshoz egy pár szót, s azzal elfordulnak. Most ismét a béke emberének képe lesz hosszú, míg amaz szakállába nevet. Lehetetlen ezeket amalgamázni édes madame Rolandom.

A grófnő kivonta karját Jacintoéból, a gróf ezzel elhagyott democratájához sietett, kivel don Godoy jobb keze ismét nagy vitában volt, egyik újját annak gomblyukába akasztva.

- Mondjatok egy toasztot, szólt don Jacinto szétválasztva a két szellemi gladiatort.

Don Aquilez rögtön fölemelkedett s egy-két elmés és ragyogó mondatban felköszönte mindent, a mi az összegyűltek előtt becses volt: Spanyolországot, don Hernandót, de la Romanat, és a győzedelmet.

A poharak zajosan csörrentek össze.

A toaszt a democratának szállt. Ő állt elébe. Röviden, mint szoká, virágos szók nélkül de tiszta gondolattal mondott egy felköszöntést a szép úrnőre. Tulajdonkép ez is Spanyolországnak volt intézve, de az volt benne a jó kivánság tartalma: hogy adjon az Isten neki sok ily nemes, ily magaslelkű hölgyet, mint ő.

A felköszöntés don Jacintónak szállott. Ő is fölemelé poharát, egy pillanatot vetett az aranyló nedvben felfutó gyöngyökre, mik fehér tajtékká pezsdűltek a pohár koronáján s röviden igy szólt:

- Áldja meg az Isten azokat, a kik a jövő esztendőt megérik.

A kinyújtott pohár megállt az emberek kezében. A bor megfagyott az ajkak előtt e szavakra. Senki sem tudta, hogy saját magát nem feledi-e ki ezúttal azok közűl, a kiket éltet. Többen kedvetlenül hátat forditottak a grófnak. A hidalgo fölkelt a kis kerek asztaltól, melyhez letelepedett s a democrata tenyerébe könyökölve mondá félig magában.

- Meglehet, hogy azok nem mi leszünk.

A csüggesztő hatást, mit a gróf toasztja előidézett, nem lehetett észre nem venni. Egy pillanat alatt felkeserűlt mindenkiben a politicai pártszenvedély. Az emberek gúnyosan, keserű arczokkal fordultak szomszédaikhoz de senki sem szólt.

E pillanatban a meghasonlott társaság közepére lépett Serena grófnő. Karján vezette az ifjú angol nőt, Don Jacinto gróf nejét.

- Egy pillanatnyi csendet kérek. Szólt az egybegyűlt férfiakhoz; azok helyet nyitottak neki.

Az angol hölgy halványon állt meg a közepén. Nagy sötétkék szemei merengő nyugalommal néztek fölfelé, hosszú fürtös selyem haját hátra simitva, egy lépést tőn előre, megszoritá Serena kezét s azzal magasztos, ünnepélyes arczczal, s bájos, édes rokonhangon Camoensnek egyik halhatatlan költeményét:  „G r a n a d a  o s t r o m á t”,  mely csak kéziratban forgott, de melyet minden spanyol ismert, kezdé elszavalni.

Mint egy galvanicus villanyszikra ütött végig a társaság lelkén ez ismert dal szava, egy idegen hon leányától elmondva, ki még egy év előtt Spanyolhonnak sem földét sem nyelvét nem ismeré. A szent hangok melegitő borzalommal lepték meg a sziveket. A lélek kilopta magát a szemekbe, mik a bűbájos idegen ajkáról lesék le a honszerelem ismert, de elfelejtett parancsszavát. Mindenki közelitni érzé magát azokhoz, a kik körüle álltak.

Mint lángoltak az arczok e pillanatban köröskörül, mint feszültek a karok izmai, mint szikráztak a szemek.

Mint tágult a kebel, mint keresték a szemek az eget.

Midőn végére járt a dal, nem lehetett tovább kiállani. A gróf szemeiből kicsordult a köny, oda rohant neje lábaihoz. Kezét megragadta, csókjaival elhalmozá. S nem szégyenlé senkitől: hogy szeméből a köny pörög, mert hiszen sirt minden ember.

Az összezördült pártfelek egymás kezét szorongatva, törülték le könyeiket. A testvérek egymásra ismertek erről, hogy midőn közös anyjukat hallák említeni, mindenik szeméből kicsordult a könyű.

- Győztél nő! monda a gróf Serenához fordulva. Ajándékba adtál bennünket egymásnak; s azzal szép nejét karjára fűzve eltávozott.

A többiek is követték egymás után. Ily ünnepélyes jelenet után frivol mulatság nem töltheté be a kebleket.

Mindenki jobbnak érzé magát, mint volt az előtt. Mindenki tett magában valami szent, nagy, megmásolhatlan fogadást. Mindenki boldogabb volt, mint egy órával elébb.

Három nap mulva száznyolczvan ezer harczos állt készen a spanyol földről elűzni az ellenséget.

 . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

Serena egyedül maradt. Vendégei mind eltávoztak. Maga hálószobájába vonult.

Az utczák zaja elhallgatott már. Néha zördült még meg a távolban valami késői hazatérő hintaja.

Kiknek lelke nem fél a magánytól, ismerik azon jóltevő érzületet, mely elszokta fogni az embert, midőn népes zajos társaság közt eltöltött lármás éj után végre egy éjfélutáni órára egyedül marad. A teremek csilárfényét fölváltja az éji lámpa fátyolozott pisla mécsvilága; az egymásba nyiló nagy teremek helyett kis szűk alvószoba fogadja el a fáradt lelket, hol az ismerős, nyugalomra hivó tárgyak mind oly közel vannak egymáshoz, A zenerobaj, az emberhangok zavart töredéki még viszhangzanak az izgatott lélekben, pedig köröskörűl már minden oly csöndes, csak a falióra ingája osztja perczekre a nagy hallgatást, halk kettyegésivel.

Az ember levetkőzi feszes, gátoló öltönyeit, s gyakran még feszesebb, erőszakolóbb arczvonalmait, s mig élv- és izgatottságtól kimerült tagjait nyugalomra hivja a megszokott fekhely, lelkének oly jól esik: hogy végre egyedül maradt, s nem kénytelen idegen szeszélyek röpteit kisérni.

Előjőnek aztán azok a titkos, ábrándos gondolatok, miknek naphosszant megjelenniök nem szabad. Egy egy örökké tartó emlék, egy egy elévült vágy, mely messze messze ered, távol a legközelebb elmult vigalomtól, s melynek csak olyankor szabad visszatérni, mikor a lélek alunni megy, az álom s ébrenlét közti mélázás fátyolozott perczeiben, s melynek utóhangjaiból aztán az álomlátások képei szövődnek odább.

Midőn a grófnő utolsó nőcselédjét is kibocsátá magától, alcovenje hátterébe lépett, ott egy fekete damaszttal letakart festményről félrevonta a rejtő függönyt, s kezeit bánatosan összetéve, az előtt megállt.

Egy szép halvány férfi arczképe volt az, oly mosolygó arcz, szemei szinte élni látszottak, tartása nemes volt és büszke, homloka komoly, méltóságra mutató. Azon férfiak közül, kik most elhagyák termeit, egy sem hasonlita e képhez.

A hölgy egy hosszú, hosszú pillanatot vetett reá; felfohászkodott, s midőn ismét visszaereszté rá a függönyt, még egyszer visszatekintett rá. Azután leült éji lámpájához, naplóját elővevé, s a mult nap eseményeit néhány sorral feljegyezte abba. A naplóhoz egy másik kis feketén szegélyzett emlékkönyv volt kapcsolva, tábláján ugyanazon férfi arczképe miniatur festésben, ott is fekete papirral letakarva.

E könyvet is felnyitá Serena. Néhány sort irt bele, néhány szomorú gondolatot, melylyel legvígabb napját befejezte:

„Ma is boldogtalan voltam. Ma is eszembe jutottál. Ma is sírtam azért, a mit szenvedsz miattam és miattad. Ma is megbocsátottam azért, a mit vétettél ellenem és magad ellen. Könyörüljön rajtad a halál, és rajtam is, mind a kettőnkön.”

Azután visszatevé emlékkönyveit, - a honnan elővevé - a lefátyolozott kép alá; az alabastrom fényernyőt a lámpa elé állitá, s alcovenja hímzett vapeur függönyei mögött eltűnt. -

Pillanatok mulva csendes volt minden.

Az igazak nyugodtan alszanak.