IntraText Table of Contents | Words: Alphabetical - Frequency - Inverse - Length - Statistics | Help | IntraText Library | Search |
A kapus szobájában voltak még ébren.
Az ablakok vastáblái be voltak téve. A kapus egyedül beszélgetett feleségével, egy vén vörösorrú kobold egy vén piszeorrú gnómmal.
- Megszámláltad a kimenöket? kérdé a kapus.
- Mind egy lábig, felele a Jezabel, szegre akasztva a nagy vastag kulcsot.
- Épen annyi ment ki, mint a mennyi bejött.
A kapus boszús arczfintorgatással tömött egy marék burnótot orrába, úgy rázva és taszigálva azt a nagy, megtermett hústömeget, mintha valami idegen vad állattal birkóznék.
- Hijjába várunk, hijjába szemfüleskedünk, ez az asszony nem is asszony, hanem ördög, a hogy nem kellenek neki a férfiak.
- Én meg azt hiszem: hogy ki tud bennünket játszani. Mig mi idebenn vigyázzuk, ezalatt ő ki tudja hol éli világát?
- Nem lehet neki, szólt a kapus, ravaszul alákonyitva mozgékony pulykaorrát. Minden kocsisa, minden inasa szövetségünkben van; a legelső lépését elárulnák.
E perczben valaki halkan zörgetett a kapuspáholy ajtaján, s vékony női hang sipegé: „én vagyok, eresszenek be.
Kis kusza szobaleányi alak surrant be a felnyitott ajtón titkolózó kéz- és arczmozdulatokkal.
- Nos Dinita? valami jó hir? kérdé sátáni mosolygással a kapus.
- Valami jó ujság? valami titok? sipegé felesége, a varangy, a szobacziczus kezét hizelgően simogatva.
- Csitt. Legyenek csendesen. Végre kitudtam valamit!
- Nos? nos? kérdé a két szárazföldi fóka, lesve a lyány szájából a szót.
- A hogy asszonyom elbocsátott, szólt az félénken szétnézve. - De nem hallja-e meg valaki?
- Be vannak téve a vastáblák, betettük, hogy ki ne kelljen világitani az ablakokat.
- Tehát hallják. A mint asszonyom magára maradt, én ott maradtam az ajtóban, az üvegajtó szőnyegén rég készitettem előre egy kis hasadást, melyen keresztűl a szoba minden részébe belátni. A hogy asszonyom egyedül vélte magát, az alcovenjébe ment, ott félrehúzta egy rámáról a fekete függönyt, melyet soha sem vettem ott észre, s ime egy szép - szép fiatal ur képe tűnt elő, s arra aztán olyan szerelmesen kacsingatott.
- Nemde egy barna bajuszú, magashomlokú úr van azon a képen festve, sötét palástban, lehajtott inggallérral?
- Nem ér semmit. Monda lehangoltan a kapus. Nem ér semmit.
- De hát mit tudom én, hogy mi ér valamit? szólt kifakadva a szobaleány, s boszújában szinte sirt. Maguk azt bizzák rám: hogy lessem ki, nem szerelmes-e úrnőm valakibe? Hát én azt hiszem, hogy ő abba, a ki oda van lefestve, szerelmes; mit tudom én, hogy mi kell maguknak egyéb?
- Értse meg a dolgot, jó Dinita. A mit mondok, úgy hiszem titokban marad, mert a maga szerencséje is kérdésben forog. Asszonyunk nagyapjának három külön fiától három unokája maradt. Az ősi vagyon kevés volt, hanem az öreg szerzeménye iszonyú. Végrendeletében egyenlően osztotta fel azt mind a három unokája között. Asszonyunkat azonban soha sem szerette, don Jacintót még kevésbé, de annál inkább don Eustaquiot, a ki igen derék, istenfélő méltóságos úr. Asszonyunk tizennyolcz éves korától fogva igen szabadgondolkozású volt; gouvernanteot, gardedameot, duennát soha sem tűrt maga mellett. Az öreg gróf mindig azt mondta róla: hogy donna Serena fogja családja becsületét beszennyezni. Érti Dinita, hogy mikép? A grófnőrűl azonban az irigység sem tudott semmi roszat beszélni. Szép volt, ostromlója volt elég, de senki meg nem hóditotta, senki egy kegyével sem dicsekedhetett. Az öreg don Desiderio nem győzte végit várni jóslatának, hanem végrendeletet tőn és meghalt. A végrendeletben az van irva: hogyha donna Serena valaha valami szégyent találna ejteni családja nevén, veszitse el minden vagyonát, s csak az ősi negyedből maradjon kegyosztaléka, az elvesztett vagyon pedig szálljon - ne don Jacintóra, a ki igen szeles és tékozló, hanem usia don sennor Eustaquióra, a ki igen derék méltóságos úr. Érti már most?
- Annyit értek: hogy don Eustaquio e szerint jónak látja mind nekem, mind önöknek, mind úrnőnk többi cselédjeinek külön bért fizetni, hogy valami hasznára való titkot megtudhasson, hanem tovább még nem látok. Hogyha úrnőnk valakibe szerelmes lesz, nem tudnám: hogy miért kellene abból valami gyalázatnak következni? Férjhez megy hozzá s azzal punctum.
- Mit beszél Dinita! kiálta közbe a kapusné, régóta húzogatva pisze orrát, boszújában hogy szóhoz nem juthatott. Hiszen v a n m á r f é r j e.
- Hallgass bolond! kiálta rá felétartott órral a kapus.
- Lehetetlen! kiálta fel a szobaleány, elálmékodva. De hát hol van?
A kapus feleségére nézett: ne hogy szólni találjon; s kitérő feleletet adott a kérdésre.
- Épen annak a képe az, a kit maga az alcovenben látott.
A szobaleány düledezett a bámulat miatt.
- De hát ha szereti az asszonyunk, mért nem élnek együtt?
- Ne kérdezzen lelkem Dinita, ne kérdezzen olyanokat.
- Vagy ha nem szeretik egymást, miért nem válnak el?
- Hagyja ezt galambom. Ez magára nem tartozik. Maga csak arra vigyázzon, hogy ha valaki úrnőnkhöz közelitni talál, akárki, a ki azon képhez nem hasonlit, azt jelentse meg nekünk. De a mig asszonyunk azon kép előtt sóhajtozik, addig nagyon messze vagyunk a dicsőségtől.
- De én megkérdem valakitől, hogy hol van az asszonyunk férje? mert engem megöl a titok.
- Hijjába kérdezi lelkem. A háznál senki sem tudja. S ha asszonyunk észreveszi, hogy maga ilyesmi után kutat, bizonyos lehet róla: hogy rögtön elbocsátja. Buenas noches szép Dinita, el ne felejtse, hogy una mano lava la otra aj ambas la cara. (Egyik kéz a másikat mossa, s mindkettő az orczát).
A szobalyány csengetést hallott, s elhagyta a kapus páholyt. A két monstrum alunni ment. Künn az utczán koronkint egy pár pajkos azon járó mérges nagyokat ütött a kivilágitatlan ablak vastábláira, s visitozva ment odább.
- Pukkadj meg! mormogá a kapus, mindannyiszor felijedve álmából, s inkább nem aludt egész éjjel, minthogy kivilágitotta volna ablakait.
----------------
Madrid utczáin vig zene mellett járt a toborzó. A hordott zászló körül tánczoltak az ujonczok. Napok mulva álgyuk előtt kelle állaniok.
Egy egy szomorú legény kedvese vállára borulva ment a zászló előtt, fejében volt már a tollas barét. Megölelte szeretőjét. Hihetőleg utoljára.
A víg toborzó menet elvonul a tömlöcz előtt. A szűk ablak vasrostélya közül sápadt arcz tekint le reá. Iparkodik elolvasni a zászlóra festett betüket.
Tehát már küzdenek is érte....
A fogoly utána nézett a menetnek, a mig rostélyától láthatá; azután hallgatá zenéjét, mig el nem hangzott; azután is úgy rémlett neki, mintha még mindig hallaná; azzal lefeküdt ágyára és várta, mig éjszaka lesz.
A porkoláb bejött hozzá; észrevevé millyen sápadt.
- Az éjjel nyögni hallották önt.
- Mit hallottak? kérdé a fogoly ijedelmét alig tudva elrejteni. Ki hallott valamit?
- Az őr, ki itt az ajtó előtt jár, mondta: úgy tetszett neki, mintha valaki nyögne, vagy c s í s z o l n a valamit a szobában.
- Igen, igen.... Rosz álmom volt.... Fel is keltem.
- Ne küldjek be önhöz valakit az éjjel?
- Köszönöm; ma már jobban vagyok.
A porkoláb szétnézett a szobában, megvizsgálta gyertyájával a falak szögleteit, az ágy melléket, az ablakrámákat.
- Nincsenek önnek alkalmatlan látogatói? kérdé a fogolytól, azt mutatva, mintha némi szobalakó rovarok után fürkészne.
- Nem tapasztaltam. Felele amaz.
Miután gondosan körülnézte a szobát, eltávozott a porkoláb.
A fogoly izgatott arczczal ugrott fel fekhelyéről..... „Sietnem kell. Vigyáznak rám, valamit vettek észre.”
A léptek kongása elhangzott a hosszú folyosón.
E közben éj lett, kétszerte sötétebb a börtönben, mint kivül.
A fogoly eloltá gyertyáját. Vánkosát mellyen hálni szokott, felfejté nagy sietve, s abból egy több ölnyi hosszúságú kötelet húzott elő, mely finom czérnából a legnagyobb fáradsággal volt összefonva, s melyhez úgy jutott a rab, hogy czérnát kért magának azon ürügy alatt, mintha harisnyákat kötne belőle unalomból. Felét azonban mindíg kötélnek fonta fel. A kötél alig volt újjnyi vastagságú, hossza körülbelől elégnek látszott arra: hogy a második emeletből, egy merész szökéssel megtoldva, lesegithessen valakit.
A fogoly négy hónap alatt roppant munkát vitt véghez..... Keresztül bontotta börtöne falát.
Ott hol a kályhacső a falba volt róva, kezdé meg munkáját, gyanitva: hogy e csőnek valahol egy kéménybe kell kimenni. Fuvolájának egy réz billentyűjét ketté törte, s ennek élesebb végével aprónkint kikapargatá a kövek mellől az összetartó vakolatot.
Azon a helyen a füst megkapta a falat, úgy, hogy e munkája rögtön el lett volna árulva a bevájt fehér rovátkok által. Ezen akkép segitett: hogy reggelenkint, mert csak éjjel dolgozott, a vájt hasadékokat beragasztotta kenyérpéppel, azt behintette kőporral, s gyertyája füstjével mindig befeketité.
A kivájt kőport pedig éjjel rendesen fuvoláján keresztül kifútta a utczára, nappal semmi nyoma sem volt látható éjjeli munkájának.
Az egymásután kiszedett köveket és téglákat reggelre rendesen visszarakta helyeikre s nyilásaikat oly ügyesen el tudá rejteni, hogy a legvizsgább szem sem akadhatott volna rájuk.
Negyedik hónapra érzé a fal kongásáról: hogy a tulsó szobától már csak egy tégla vastagságú réteg választja el s a porkoláb gyanús fürkészése sietteté terve végkivitelére.
A mint minden nesz elcsendesült, a folyosón járó őr kopogását kivéve, fölállt székére, a kötelet dereka körül övezte, kiszedte egyenkint a téglákat, miknek helyén egy akkora nyilás volt látható, minőn egy ember keresztűl bújhat.
- Vagy hatot, vagy vakot! mondá most magában elhatározottan, s a még ellenálló tégla réteget megtaszitva öklével, az túlnan zajosan omla be.
Ha valaki van azon teremben, úgy terve meghiúsult, ha senki sincs, sikerült. -
Az őr a folyosó túlsó végin járt akkor, de még is meghallá a zajt s oda jött a fogoly ajtajához hallgatózni.
A fogoly észrevette azt s székét zajosan tevé ágyához, és nagyot ásitott, mintha fekünni menne s ezzel támasztana zörejt.
Az őr gyanútalanul tovább ment, a fogoly ismét a kályhához tette székét, hogy a magasan levő nyiláshoz felkapaszkodhassék róla.
Lassan, erőszakos vonaglással, mint a hogy az óriás kigyó torkába szokott lecsúszni az elkapott madár, sajtolá keresztűl magát a fogoly a szűk falnyiláson s fejtetőre lebocsátkozék a szomszéd terembe.
A mint sejté, az egy elhagyott konyhaféle szoba volt, egy kandallós terem, melyben télen át az őrök szoktak fűtőzni. A kémény és tűzhely most elhagyatva állt.
A fogoly hirtelen föltalálta magát, egy ott heverő tőkét fölállitott a tüzhelyre s arra felállva, szétfeszitett könyökkel és térdekkel kezde felkapaszkodni a kürtő szűk torkába.
Néhány ölnyi magasra jutott már fáradságos küzdelemmel, midőn fejével egy keresztűlálló vasba ütődött, melly a kémény nyilását merőben elzárta.... Nem lehetett mellette elcsúszni.... Ki kelle bontania a vasat.... Zsebébe nyúlt, a széttört réz billentyűt keresve... Nem volt ott, azt börtönében feledte.... Néhány pillanatig gondolkozott, hogy mit tegyen? Nem volt egyéb hátra; visszakellett mennie börtönébe azon darabka rézért.... Ugyanazon úton, melyen jött, ismét visszacsúszott, bemászott a faltörésen, megkereste az ágya fenekén a keresett segédeszközt s újra kezdé fáradságos törekvését.
Ismét följutva a kéményt elzáró vasrúdhoz, annak egyik végét a rézdarab segélyével kivájta a falból, s kivette a vasrudat.... Az egész munka tovább tartott félóránál, de a kivett vas darab most igen hasznos eszközzé vált kezében; a mint a kémény legtetejéhez ért, ott kettős keresztvas állt ismét útjában, melyet csak az elhozott vaspálczával lehetett képes kifesziteni.... Már látta a világosságot, mely a szük nyiláson a csillagos égről lesütött hozzá... Ekkor hirtelen egy új kétségbeejtő gondolat rázta végig lelkét; „hát a kötél hol maradt”?.... Eszméletét kezdé veszteni.... Újra visszamenjen-e oda, honnan megszökött?... Most harmadszor megkisértse az útat visszafelé?... Lelke elveszté bátorságát.... Inkább lefog ugrani fejtetőre a házhéjáról, mintsem még egyszer visszatérjen... A kétségbeesés e pillanatában jutott eszébe: hogy hisz a kötél, a mit keres, vele van, ruhái alatt derekára kötve.... Megkönnyebbülten sóhajta fel s néhány pillanat mulva kitörve a kémény tetején, a házhéj cserepein egyik szelelő ablakig kúszott alá s leoldá derekáról a kötelet.
Nagyon megcsalta magát! A kötél tán elég leendett a második emeletből leereszkedni rajta, de kifeledte számitásából azt, hogy ő legalább négy ölnyivel van most börtönénél magasabban s a kötélen túl még legalább hat ölnyi mélység vár reá.
Szétnézett.... Hogy segithessen magán?... Bemászott a padlásablakon, ott hosszú léczeket talált a gerendákra felrakva. Egyet kihozott. Lemászott vele a házhéj csatornájaig. Átpróbálta nyújtani az átellenben levő háztetőre. Odáig nem ért. Hanem túlnan volt egy szűk sikátor, mely egy palotaszerű épületet választott el a börtönépülettől. Annak csatornája egy messze kinyúló rézdelphinben végződött. Úgy látszék, hogy a lécz átérhet odáig. Örömmel tapasztalá, hogy nem csalódott.
Attól függött minden, hogy a lécz megbirja-e terhét?
Újra visszament a padlásra. Négy léczet a kötéllel összekötött. E keskeny hidat keresztül tette a két ház csatornája között s a végsőre elszántan, rálépett a lélekvesztő hídra.
Alant hajborzasztó mélységben a néptelen utcza kövezete látszék. Egy szédülés, és ő agyonzúzza magát. A hajlékony léczköteg úgy ingott minden lépte alatt, szerencséjére nem nézett le a földre, hanem csak az égre föl, s lábaival tapogatózott a következő lépés után.
Alig volt még a veszélyes útnak felén, midőn hirtelen úgy tetszék neki, mintha az utcza túlsó végén az alguazilok szabályos lépteit hallaná közelíteni, sietni kellett. A nyavalyatörés borzalmával tekinte maga alá s pár tántorgó lépéssel a tulsó háztetőre vetve magát, ott lerogyott, annak érczcsatornáját kétségbe esett erővel ragadta meg s ott feküdt, mig az őrjárat léptei ujra elhangzottak. Ekkor föltekinte ismét. Bátorsága kétszeresen tért vissza a kiállt veszély után. Börtönén kivül volt már. -
Áthúzta magához a veszélyes hidat, mellyen átjött, leoldá róla a kötelet, a léczeket beeresztette a házhéj ablakán s a kötél egy végét derekára kötve, a másikat a csatorna egy kiálló vaspántjára hurkolta s leereszkedett a második emeleti erkélyre.
Alig volt attól egy lábnyomnyira, midőn a vékony czérnakötél középen ketté szakadt. Ha egyenesen a földre ereszkedett volna, most agyonzúzza magát. Igy azonban az elszakadt kötél épen elég volt neki arra, hogy annál fogva az első emelet erkélyéig lebocsátkozhassék.
Az utczára nem szökhetett le, mert lábai épségét koczkáztatá, mi további menekülését gátolta volna meg; azonkivül az ott járó őr is észrevehette volna.
Utoljára is arra határozta magát, hogy be fog menni a házba az erkély ajtón keresztül, s iparkodni fog onnan aztán valahogy kijuthatni; ha máskép nem, a legelsőt a kivel találkozni fog, megragadja s fenyegetéseivel ráveszi, hogy nyissa fel a kaput. Akkor aztán lefut a bástyalépcsőn; ha utána lőnek és találják, jó; ha nem találják, bele veti magát a Manzanaresbe s keresztűl úszik rajta, onnan aztán el a hegyek közé vagy akárhová....
E határozott szándékkal benyúlt az erkélyablak nyitott redőnyein s a kulcsot a zárban találva, azt elfordítá. Az ajtó kinyilt. A szökevény egy nagy teremben találta magát. Jobbra is balra is nagy szárnyas ajtók nyiltak bele.
Néhány pillanatig ott állt határozatlanul, nem tudva magát tájékozni, hogy jobbra vagy balra induljon-e neki?
Végre is vaktában benyitotta az egyik ajtót s azon keresztűl egy sötét szobába jutott.
Tapogatózva körülment, s az átelleni falon ismét egy ajtóra talált, de az be volt zárva. Koczkáztatá, hogy a legkissebb zörejre elárulja magát.... Vissza akart fordulni, hogy a tulsó szárnyon próbáljon szerencsét; ekkor, a mint tapogatózik, egy szőnyegajtó kilincse akad kezébe. Megnyomja, az ajtó kinyilik. Valami szűk sötét folyosó feketéllett előtte, minők szoktak régi úri házaknál lenni, egyedül az uraság magánhasználatára elkülönitve. Belépett. Mindegy volt neki, akárhova fog az vezetni; egy lépéssel odább jutand. A folyosó padlata puha pokróczokkal volt beteritve, lépteinek semmi hangja nem hallatszott. Végre ismét egy szőnyegajtóra bukkant, mely a folyosó tulsó felét zárta. Az is nyitva volt. Benézett. A szobában nőcselédek aludtak, egy falra akasztott lámpa vetett körül világot. Senki sem volt ébren. A szobából ismét két szőnyegajtó nyilt két ellenkező oldalra. Nem sok ideje volt válogatni, melyiket nyissa fel? a melyikhez közelebb volt, benyitott.
Ismét egy másik hálószobában lelte magát. A szőnyeg ajtó az alcovenre nyilt. A hálóterem halavány tejüveggel leboritott éji lámpától volt homályosan átderengve. A tárgyak alig tüntek elő a félsötétben.
Az alcoven fenekén egy mennyezetes ágy volt, melynek virágos selyem függönyei földig le voltak eresztve. A halk álompihegés hangja tanusitá, hogy ott alszik valaki.
E szobából nem volt többé kijárás.
A szökevénynek hirtelen egy eszméje támadt; az ágy mellett egy nagy képrámát látott fekete damaszttal lefüggönyözve; a függönynek hosszú vastag selyem zsinege eszébe juttatá, hogy ezen könnyű volna neki az erkélyről lebocsátkoznia s akkor csak az volna még a kérdés, hogy az őr golyója eltalálja-e vagy sem?
Rögtön hozzá fogott e zsinórt lebontani a rámáról s midőn készen volt vele, a függönyök lehullottak a képről.
A szökevény ijedten tántorodott vissza. A kép, mely előtte állt, őrült iszonyattal töltötte el lelkét. Merev szemmel, elképedve bámult reá. Egy élő emberreli találkozás nem ijesztette volna meg, de e kép elsápasztá arczát, a vér fagyott meg ereiben.
A nagy kép alatt egy kis fekete könyv hevert, annak tábláján ismét ugyan azon képet látta. Odanyúlt. Vonagló reszketéssel nyitá fel a könyvet, beletekinte és e sorokat olvasá benne:
„Ma is boldogtalan voltam, ma is eszembe jutottál. Ma is megsirattalak, ma is megbocsátottam”....
- Én Istenem! hol vagyok? Kiálta a szökevény hangosan, - magáról elfeledkezve, - s kiejté reszkető kezeiből a könyvet.
A támadott zajra megmozdúltak az ágy függönyei. Egy hófehér kar félretakarta azokat s egy halvány női arcz tekinte elő közülök.
A nő hirtelen, tompa elfojtott sikoltással veté magát vissza ágyába, a mint ez alakot meglátta maga előtt. A szökevény rabruhája össze volt tépve és fenve a szökés viszontagságaitól s vérehagyott arczára, merev szemeire s elsápadt ajkaira iszonyú volt tekinteni e csöndes éjféli órában.
Egy szót nem tudott szólani, egy mozdulatnak nem volt ura. Lábai a földbe gyökereztek.
Percz mulva ismét előtünt az úrnő párnái közül. Most már éber lélekjelenléttel fordult az éjféli ijesztőhöz.
- Ne tartson tőlem, mondá neki, nem fogok zajt ütni. Itt kulcsaim. Fogja. Amott a szekrényben állnak ezüstneműim. Iróasztalom nyitva van, ott találand ön pénzt. - Vagy attól tart ön, hogy cselédeimet találom hivni? Megálljon. Magam fogok önnel menni. Forduljon el kissé.
S e közben az öntudat teljes nyugalmával kapta magára könnyü selyem éji burkonyát s szeméremőrző vigyázattal lépett ki ágya függönyei közül, rózsás lábacskáival himzett papucsait keresve.
Hosszú fekete haja rendezetlen fürtökben hullott alá liliomos vállaira, sötétével halvány arczát még fehérebbé varázsolva, kezével összetartá keblén a tapadó éji burkonyt, melyen keresztűl még a sziv sebesebb ütései is láthatók voltak. Egész arczán, magatartásában valami fönséges volt az a nyugalom, mely a segélytelen veszély pillanatában föntartotta lelkét.
- Jőjjön ön, mondá halkan a vad iszonyatos alakhoz fordulva, a nélkül, hogy ajkai vagy kezei reszketnének. Jőjjön. Magam fogok átadni mindent.
A megszólitott minden hangnál jobban jobban reszketett. Szemei azon vadállati ijedelemmel voltak a hölgyre függesztve, melylyel a farkas szokott nézni az emberre, kivel véletlenül találkozott, midőn nem tudja, hogy elfusson-e vagy rárohanjon?
- Istenem, hát mit akar ön? kérdé a nő megdöbbenve, midőn látta, hogy az ember nem akar megmozdulni, s szemeibe egy könyű lopózott, tanujeléül annak, hogy lélek ereje fogyni kezd.
E pillanatban az ijesztő alak összerogyott lábai előtt s két kezét arczára tapasztva, elkezde keservesen, fuldokolva sirni.
- Szentséges Isten! kicsoda ön? kiálta el a hölgy, amaz erőszakos asthmaticus hangon, mely a suttogó beszédben az indulatot fejezi ki.
A szökevény erőszakosan fojtá el sirását s föltekinte, de még mindig térdenállva maradt. Arczára a könyek után nemesebb, emberibb vonások tértek vissza. A képre mutatott.
- Egykor, valaha, - úgy mond halkan - e k é p e r e d e t i j e voltam, most szökevény vagyok.
A nő egy nyugtalan sikoltással kapott szivéhez. Öröm, fájdalom, őrült ijedség s tébolyitó meglepetés vonaglott egy pillanatban keresztül lelkén. A másik pillanatban önfeledő szenvedélylyel rohant a férfi felé.
- Diaz!
Az elforditott arczczal, karját visszatartólag terjeszté ki a nő elé.
- Igaz. Igaz, mondá a nő, szemeit lesütve s megállt előtte búsan, mint egy szobor. A férfi még mindig térdelt.
- Az én kezem nem nyúlhat te hozzád, monda Diaz szomorúan. Üdvömet elvesztém örökre. De mi nekem a túlvilági üdv ahhoz képest, a mit benned elveszték! Oh mennyit szenvedtem s mennyit fogok még szenvedni.
- Én is. - Én is. Rebegé a hölgy, karszékébe rogyva s zokogó arczát kezeire hajtá.
- Ismered vétkem nagyságát, lehetetlen hogy szeress. Ismered szerelmemet irántad, lehetetlen hogy gyűlölj. Úgy-e jó lesz mind kettőnkre nézve, ha meghalok?
- Ha meghalunk. Igazitá ki a hölgy.
- A börtönben nem lehet meghalni. Ollyan soká él ott az ember; s a halál is rút ott, mint az élet. Ki kelle törnöm onnan. Nem élni, hanem meghalni. Hijába is maradtam volna tovább, nem javultam semmit. Lelkem most is olyan vad, mint volt akkor, midőn megtudtam, hogy téged bántott valaki, s a mint megöltem akikor, megölném most.
- Vétkemért megtudok halni. Ezzel tartozom neked, tartozom megbántott Istenemnek. Megteendem. Még egy utólsó szót, tudtad: hogy én e börtönben vagyok?
- Azért jöttem ide lakni, hogy közel legyek hozzád.
- Te voltál azon ismeretlen hölgy, ki börtönömben naprúl napra gondoskodtál rólam. -
- Gyanitám. Légy áldva érte. Jusson eszedbe, hogy e gondolat boldoggá tesz halálom órájában.
Ezzel fölkelt a férfi s indult kifelé.
A hölgy odalebbent mellé, megragadta kezét s annyi nőiség, annyi gyöngéd érzelem volt szavaiban, midőn ezt suttogá: „é n m e g b o c s á t o t t a m n e k e d”.
- Köszönöm. Köszönöm. Serena! Óh mi rég volt, midőn e nevet kimondtam. De ha te megbocsátasz is; ha megbocsát maga az Isten; az emberek nem fognak megbocsátani soha.
- Megállj. Van még egy út, mely bűnbocsánatra vezet. Van egy gondolat, mely megtisztít. Van egy mód, mely visszaád az életnek, az emberiségnek, a becsületnek és nekem.... Ez a csatatér. A zászlók ki vannak tűzve, eredj oda. Ha elesel, úgy sirod meg van áldva, emléked meg van siratva. Ha visszatérsz, az egész hon egy bűnbocsátó kezet nyújtand feléd, nőd egy szerelemtől reszketőt.
A férfi imára kulcsolá kezeit. „Isten, Isten! te angyalodat küldöd hozzám, hogy felemeljen! te a dicsőségen keresztűl nyújtod felém irgalmad olajágát. Elmegyek érte a halálba és elhozom azt, vagy ott maradok, a hol az terem.
Szólt és csókokkal halmozá el a kezet, mely megmutatta neki az égbevezető utat.
- De igy nem lehet eltávoznod, szólt Serena, Diego öltözetére mutatva. Mindenütt fölötlenél vele. Jer velem. Öltönyeidet, miket egykor viseltél, mind ereklyéűl tartogattam meg, most vedd hasznukat. - S ezzel egy ruhás szekrényt nyitott fel, melynek öltönydarabjait a mint férje egyenkint magára szedte, akkint tűnt mind inkább ki a hasonlatosság közte és az arczkép között.
Serena még is annyira megváltozottnak találta őt.
- Hogy meghalaványultál; milyen beesettek arczaid....
- Megnőtt szakállam teszi azzá.... Te nem változtál semmit.
- Senki sem fog így rád ismerni: Burkolózzál e köpenybe; vedd e pénzt, mind. Én tudok magamnak holnap ismét teremteni. Neked szükséged lesz rá. Rögtön, még ez órában fogadj gyorsszekeret, eredj Toledoba. Ott jelentsd magadat Cuesta Coronelnél, ő mint önkénytest be fog sorozni s elküld Arragoniába. Igy nyomodat vesztik, mig egykor magad fogod nevedet büszkén bevallhatni ismét. Akkor - újra találkozunk.
- Mához egy évre kivivom magamnak vagy az életet vagy a halált.
- Most siess e házból kijuthatni. Még éjjel van, mindenki alszik. Fogd e kulcsot, az udvar hátulsó részében van egy kis szögletajtó, azon észrevétlenül kimehetsz a mellékutczába. Odáig vezetni foglak, hogy el ne tévedj.
Ezzel Serena gyertyát gyújtva egy kis kézi gyertyatartóban, megfogta férje kezét s néhány szobán keresztülvezetve, egy rejtekajtóhoz vivé, melytől keskeny csigalépcső vezetett le az udvarra; ott elbucsúzott tőle, megszoritá kezét s maga az ajtóban maradva, ott várt mig férje az udvarra leért.
Hallá, mint kopog végig a kövezeten.
- Lassabban, szólt aggodalmasan susogva. Azt hivé, hogy az hallani fogja e hangot.
Már hallá, hogy az ajtóhoz ért s a kulcsot a zárban megforditá, midőn a sötétben hirtelen fölkiálta egy hang: „t o l v a j”! s utána több lárma hang keletkezett minden oldalról: zajosan kiáltozva: „tolvaj, fogjátok el”! s egyszerre több lámpa fénye világitá meg az udvart.
Dinita, a grófnő cselédje észrevevé, hogy úrnője hálószobájában valami férfi beszél, s rögtön sietett azt hirül adni a kapusnak; ez felkölté a cselédeket s midőn Diego az ajtóhoz ért, három, négy férfi rohant egyszerre minden szegletből reá; tolvajt kiáltozva.
Diego azonban e megtámadásra hirtelen visszafordult, megragadott kettőt üldözői közül s egy pillanat alatt jobbra balra dönté őket, mig azoknak, kiknek lámpás volt kezeikben, egy pár ökölcsapással kiverte azokat kezeikből, a midőn aztán a sötétben nem lehete egyebet hallani, mint egy zajos tülekedést, melyből olykor egy egy hangosabb puffanás s az azt követő jaj hallatszott elő.
Diegonak már sikerült az egész háznépet agyba főbe verni s e közben félig kinyitni az ajtót, midőn egy hang, melyben a kapuséra lehetett ismerni, elkiáltá: „fussatok az alguazilokért”!
Serena összeborzadt. Ha férjét itt kapják, veszve van. Hirtelen elfeledve mindent, csak Diego veszélyét látva, felszakitá az ablakot, melyen keresztűl a jelenetet nézte s a magasból alávilágitva, lekiálta.
A cselédek szemtelen arczczal fordultak a hölgy felé, minden arcz gúnyosan mosolygott rá.
Diego haragos vörössé vált a düh miatt, a mint ezt észrevette.
- Mit akar az asszony! kiálta fel magánkivül. Nekem semmi közöm önhöz. Én tolvaj vagyok, lopni jöttem.
- Úgy le kell lőni. Rikácsolá a kapus.
- Megálljatok! kiálta Serena kétségbeesve. Félre onnan. Senki se merje bántani. Bocsássátok szabadon. Én parancsolom.
- De hát ki ez az úr? dünnyögé a kapus.
- Azt én tudom. Senkinek semmi köze hozzá.
- Ha úgy van, felelé a kapus szemtelen meghunyászkodással, úgy gyerünk alunni, szólt, vállatvonitva, s mig gúnyolódó bókkal hajtá meg magát Diego előtt, Serenára egy mondhatlanul sértő vigyorgást vetett, különféle kifejezésteli arcz- és kézmozdulásokkal kisérve.
- Nevess gazember! kiálta Diego észrevéve a szemtelen vigyorgást, s úgy csapta pofon a vén faunust, hogy az kiesett az udvar közepére, s azzal még nekiállt egyet rugni rajta.
- Siess! az Istenért siess! sikolta Serena a kétségbeeséstől környékezve.
Diego gyorsan felszakitá az ajtót, s eltűnt szem elől.