IV.

Egy év lefolyt. Langy májusi éjszaka van. A francziák elhagyták Madridot, csak a Buen-Retiro erősség van általuk megszállva.

Madrid utczái sötétek. Egyetlen lámpa sincs meggyújtva, az ablakokban nincsen gyertyafény. Minden néma. A lakosság kiköltözött a városból. A családok az erdőben ütöttek tanyát. Benn a városban hallgatás van az üres utczákon és sötétség.

De távolabb, a Tajo partjain, ott fény van és élet. Száz meg száz őrtüz világit az erdőben, mintha a csillagok mind egy mezőre szálltak volna le pihenni.

Egyike körül ez őrtüzeknek fiatal katonatisztek ültek, punchot készitve tréfás beszéd között, egy pár a fűben hevert ábrándozva, egy közülük, kinek vállrózsája törzstisztet enged sejteni, rhumot égetett egy cseréptálban.

Ha jól megnézzük, ismerősünkre találunk benne, ő azon democrata, kivel Serena grófnő estélyén találkozánk. Akkor még nem volt katona, hanem egy év sokat változtat az emberen. -

- Jó estét bajtársak! szólt egy újon érkező tiszt, szürke köpenybe burkoltan; csak félszeme látszott, a másik selyem kötelékkel volt fedve.

- Adjon Isten! felelének a körben ülők, senki sem látszott őt ismerni, hanem azért a katona világban mindenki pajtás.

- Ugy látszik: már te sem ismersz? szólt az érkező a democrata vállára ütve, s annak arczába tekintve.

- Ah! Lehetetlen! kiálta fel az csodálkozással, a mint jobban megnézte a jövevényt, te vagy Jacinto?

- Szép vagyok igy félszemmel, úgy-e?

- Ah, ah?

- Kiütötték biz azt Ciudad Rodrigo ostrománál ablakostul együtt.

- No de hozott Isten. Maradt még másik.

- Csak is azért jöttem ide, ha valahogy még ezt a másikat is kitudnám üttetni.

- Ez fölséges találkozás. Poharat fiuk ennek a vitéz bajtársnak. Méltó, hogy közöttünk üljön. Minő véletlen összejövetel.

- Még csak don Aquiles hiányzik közülünk, hogy együttlegyünk. Csoda dolgokat beszélnek az öreg legényről. Mindig sir ri a sok vérontás felett, s mégis mindig ő nyargal elől a csatában. Mondtam én, hogy „vas a feje”.

- Dejszen ha vas lett volna a feje, akkor ő vitte volna el a golyót, nem az őtet, viszonzá Jacinto, kedélyesen letelepülve a fűbe, a többiek mellé.

- Ah, mit mondasz? szólt emez, a tréfából szánalomra sülyedő hangon.

- Leütötte biz annak a fejét egy franczia álgyú, úgy hogy maga sem vette észre; még azután is rajta ült a lovon, fej nélkül kergette az ellenséget.

E hir kissé lehangolta a democrata kedélyét.

- Tehát csakugyan azért jöttél fel Madridba, hogy Buen-Retiro ostromában részt vehess? kérdé Jacintótól.

- Első voltam a Ciudad Rodrigoi sánczokon, itt is az akarok lenni, szólt ez, szivarát meggyujtva a tűznél.

- De már abban megelőzlek pajtás. Szóllalt meg akkor egy hang a beszélők háta mögött. Az egy fiatal ezredes volt a fűben elheveredve.

- Kicsoda? kérdé don Jacinto felpattanva.

- Én.

Don Jacinto hátranézett a megszóllalóra, tréfás büszkeséggel.

- Mennykő fiú az, bizonyitá a democrata. Közkatonából lett ezredessé.

- Magam sem generálisból lettem azzá.

- Akár miből lettél, de oda nem mégy előttem; állitá a fűben heverő.

- Hinni vagy fogadni és nem feleselni; - szólt Jacinto kezét nyujtva elé.

- Akármibe. Egy országba! viszonzá ez amannak tenyerébe csapva.

- Te, - én élelmezési biztos nem vagyok, hogy olyan sokba fogadjak, hanem áll száz arany.

- Azt megisszuk áldomásra.

Don Jacinto élesen tekintett a fogadótárs arczába. Diego volt az.

- Nekem úgy tetszik, mintha én láttalak volna tégedet már valahol.

- Az meglehet, hanem én nem láttalak téged sehol.

- Hasonlitasz valakihez, a kiről nem örömest beszélek..... Egyébiránt magam is úgy érzem, mintha elfognám veszteni a fogadást. Soha sem jutott csata előtt eszembe az a gondolat, hogy hátha megfogok halni? és most nem tudom kiverni a fejemből. Már most csak azért is neki megyek. Megjárom, ha ott hagyom a fogamat: don Eustaquio bátyámnak megint nevenapja lesz.

Diego szivén egy ijesztő gondolat villant e szóra „megint” keresztűl.

- Ki az a te don Eustaquio bátyád? kérdé Jacintotól közönyösen, pedig jól ismeré azt az embert, hanem az eseményt akarta megtudni.

- Örülj, ha nem tudsz róla semmit, szólt don Jacinto, szivarát a tűzbe vágva; egyébiránt kész vagyok őt előtted leirni, ha megigéred, hogy megszerzed a fülét a muzeum számára, hogy legalább legyen belőle valami az országban.

- Csak azért kérdezem, hogy miféle ember lehet az, a kinek kétszer is van Eustaquio napja egy esztendőben?

- Az csak úgy volt pajtás, hogy az öregapámnak egy valóságos angol végrendeleténél fogva ez a derék ember tavaly Serena hugomtól minden vagyonát elperelte: a miért egy éjjel szegény asszonynál ott kaptak valami becsületes embert. - Nevetséges dolog. - Szegény asszony; hisz ő is ember.

Diegonak félre kelle vonulnia a tűztől, hogy ne lássék arczán az indulatok csatája, mely e pillanatban egész lényét fölháboritá.

Nem kérdezősködhetett tovább, a nélkül, hogy neje tiszta nevét frivol tréfáknak ki ne tegye, vagy magát el ne árulja.

Egész éjjel nem tudott aludni, lement a vár bástyái alá, oly közel, hogy az őrök rálövöldöztek. Reszketett a vágytól minél elébb benn lehetni, s megtudhatni: mi történt feleségével?

Annyit tudott, hogy a nő még többet szenved, mint azelőtt, és mindazt ismét ő miatta.