V.

Másnap megkezdődött a Buen Retiro ostroma, az elkeserülés dühével az egyik részről, a kétségbeesés heroismusával a másikról. Rengett a föld, vöröslött az ég, menydörgött a levegő. Az emberek szétfutottak Madridból a csatazaj elől, odahagyták házaikat; az izzó tűzgombolyagok hullottak a paloták tetőire, s az égnek lövellő lángok vad ijesztő rém világot vetettek a sötét égre....

És ott, hol legnagyobb volt a veszély, hol legvadabbúl lobogtak a lángok, ott csoportosult össze legtöbb ember, nem oltani: szitani a tűzet, nem egymást menteni, hanem egymást legyilkolni.

Az égő paloták világánál elkeseredett harcz folyott, mig a tört rés előtt férfi férfi ellen, vezér vezér ellen küzdött, azalatt a toledoi kapu felől hágcsókat támasztottak az ostromlók a falaknak, azokon másztak fölfelé.

A bombák, granátok pattogtak fejeik fölött, a bástyákon álló lövések minden golyója talált. Az ostromlók golyózápor között támaszták hágcsóikat a falnak.

Két egymás mellé állitott hágcsó előtt két ifju tiszt szorit e pillanatban kezet: Jacinto és Diaz. 

Don Diego, mielőtt a hágcsóra lépne, odafordult bajtársához, s halk, de indulatteljes hangon e szókat súgja fülébe:

- Azon ember, kit Serena testvérednél találtak amaz éjjel, én voltam. Ismersz-e most?

Don Jacinto elértőleg szoritá meg Diaz kezét, most már jól ismert rokonáét, s valamit szólt hozzá, de hangját elnyelé egy irtózatos roppanás, mely mérföldekre megrendité az álló földet, s az ostromlókat sűrű lőporfűst és hulló kövek, gerendák darabjaival boritá el egy pillanat alatt. A várkapu alá fúrt tűzakna repült a levegőbe.

- Előre! kiálták ekkor mindnyájan. A harczi düh lángolt minden arczon, még a haldokló is azt kiáltá: „előre”! s odavonszolta magát a hágcsók közelébe.

Legelől látszott azokon a két ifju tiszt. Sebesen haladtak fölfelé. Egyik sem birta elhagyni a másikat. Mosolygó arczczal valami tréfás párbeszédet folytattak egymással. Don Jacinto egyes szemüvegét még meglevő szeme elé dugta, s úgy nézett föl elleneire. Don Diego rákiálta: „a másik elé dugd, emezzel úgy is látsz”. Jacinto elnevette magát.

E pillanatban, midőn csak néhány hágcsófoknyira voltak már a bástyaoromtól, mindkettő erőfeszitéssel törekedve szomszédját megelőzni, a védők tömegéből egy irtó sortűzelés ropogott le az ostromlók seregére, egy pillanatra fehér füstfellegbe burkolva a legközelebb levőket. A mint a füstöt a másik perczben elkapta a szél, Diego már a bástyaormot fogta meg kezével, s visszatekinte társára, kit nem látott többé maga mellett.

Don Jacinto ott állt néhány hágcsófokkal alább. Egy kezét mellére szoritá, feje hátrahajlott.

- Megnyerted a fogadást, bajtárs, kiálta Diego után, elhaló szóval; egyet mosolygott, összerázkódék, keze lecsuklott a hágcsó fokáról, s holtan hullott le az utána jövők vállaira.

Egy óra mulva a vár be volt véve.

Don Diego sietve futotta végig az utczákat, itt ott lőttek még rá, másutt éljenezték, nem látott, nem hallott.

Néhány percz alatt a börtönelőtti ház előtt állt. Rútul meg volt az rongálva: egy teke keresztűl kasul járt rajta, s a hogy a bomba kiütötte az egyik oldalát, meglátszott a szobában az összezúzott zongora, melyen Serena szokott játszani.

Bezörgetett a kapun.

Sokáig nem jött senki azt kinyitni.

- Nyisd ki héj, orditá Diaz, vagy az ablakodon megyek be!

A rivallgásra előcsoszogott nagy alázatosan a kapus, s reszketve nyitá fel az ajtót. Még belől elkezdett szabódni: hogy azért nem jöhetett hamarább, mert a pinczéből kellett előkászolódnia.

- Ismersz-e ficzkó? kérdé tőle Diego, a mint a kapun belépett.

- Kérem alássan, rimánkodék a nagy vörösképü ember, s elkezde sirni. Én nem csináltam semmit, én egy puskát sem lőttem ki.

Don Diego nem birta magát a kaczagástól visszatartani.

- Azt elhiszem, hanem arra felelj: hogy emlékezel-e rám?

A kapus látva, hogy nem eszik meg, magához tért ijedtéből, s megnézve a hivatlan vendéget, szomorúan felele: „Igen is, arról a pofléről, a mit tavaly ilyenkor volt szerencsém kapni nagyságától”.

- Háládatlan rhinoceros! hát arról nem emlékszel rám, hogy kenyeremen hiztál meg?

A kapus hátratántorodott ijedtében. „Valgame Dios! Don Diego”!

- Hol a feleségem?

A kapus reszketett, mint a nyárfa levél.

- Elment innen lakni - Sacedonba.

- Abba a rongyos faluba! kiálta Albin méltatlankodva.

- Falura kivánkozott.

- Befogod a szád vén spion! Nem don Eustaquio gróf vette el mindenét?

A kapus szemei zavarodtak, forogni érzé a világot.

- Gyere csak velem ide a szobádba, mindent tudok. - Az ember hagyta magát vinni bundája gallérjánál fogva. Tudsz-e irni?

- Igen is. Igen szépen.

- No hát ülj le, és irj szépen egy bizonyitványt, melyben elismered: hogy az a férfi, a ki most egy éve Serena grófnőnél találtatott én voltam, a grófnő férje.

- Kérem alássan, hebegé a kapus.

- Ne szólj közbe, ficzkó! Ordita rá mérgesen Diego; azután elmosolyodott az ember ijedelmén. - Te! az orrod most is görbe attól a poflétől, a mit tavaly kaptál, vigyázz, hogy helyre ne igazitsam az idén.

A megszeppent ember mindent irt, a mit don Diego tolla alá mondott. A documentumban úgy összevissza gazemberezte saját maga magát, a mint csak illett.

- Van itt még valaki? kérdé don Diego, széttekintve.

- Igen is. A feleségem, felelt a kapus egy a szögletben reszkető tömegre mutatva, melyet is don Diego rögtön nyakon csípett, s odaczipelt az irathoz. „Te is ird alá”.

- Nem látom pápaszem nélkül az irást, sápitott a némber.

- Vidd hozzá közelebb az orrodat, förmedt ellene don Diego, s hogy segitsen rajta, bele is ütötte az orrát a vonakodónak.

Az asszony is aláirta. Azzal don Diego eltevé az iratot.

- Már most üssön belétek a menykő.

A házaspár megköszönte alázatosan, hogy nem ő maga vette magának ezt a fáradságot.

- Don Eustaquionak azonban mondjátok meg, hogy tisztelem. A fülét odaigértem már a Muzeumnak; hát csak iparkodjék velem találkozni.

Néhány pillanat mulva don Diego a disztéren állt, hol Wellington herczeg önkezüleg tűzte fel mellére a vitézség érdemrendét. Egy jutalmat kért csupán, néhány napi távollétre engedelmet....

Még azon órában lehete látni, a mint nyargalva vágtatott alá az országúton.