VI.

„Közelitek! közelitek”, mondogatá magában a vágtató lovag. Nemsokára látni foglak, s azután - boldogok leszünk....

Szenvedtél miattam sokat. Én is sokat kiállottam. Tűrtem nyomort, büntetést, s a mi több volt mindezeknél: a te távollétedet. De most vége minden fájdalomnak, ezután - boldogok leszünk....

Egyszer vétettem halálosan, azért százszor kerestem föl a halált, dicsőséget találtam föl helyette. Nevemet, mely a tied is, melyet kimondani átok volt, és viselni gyalázat, diadalkiáltás közt hallottam kimondatni. Kezemről a bűn vérfoltját saját vérem mosta le a csatatéren.... Ezentúl boldogok leszünk....

Megbocsátott Isten, ember; megbocsátottál te is. Multam, mint egy szörnyű álom, átadva a feledésnek, nevem tiszta, lelkem nyugodt, hazám dicsö. Egy egészen új élet kezdődik velünk, a melyben... boldogok leszünk.

Öt év óta mindennapos bánatom voltál, ezentúl mindennapos örömem fogsz lenni. Gyalázatod voltam eddig, büszkeséged leszek ezentúl.

. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

Az ég derült volt, a mezőkön nyilt a virág, a falukon kiálltak az utczákra a vén emberek és a kis gyermekek, s „viva”-t kiáltoztak az elrobogó után. A vizért járó pórleányok ajkairól hangzott a nemzeti dal, a kunyhókon lebegtek a zászlók. A vágtató lovag csak saját lelke napfényes gondolatjait látta mindezekben.

„Jövök, jövök”.

A mén repült; hegyek, völgyek, falvak egymásután maradoztak el nyomában, szemközt jövő parasztszekeresek kalaplevéve köszöntgettek az érdemrendes lovag felé. Egy csoport galamb repült vele sok ideig egy irányban, le-leszállva előtte az úton, s ismét fölreppenve, ha odaért, a nap oly hévvel ragyogott le a tiszta kék égről. A lovag szivében szerelem volt és dicsőség.

Délután a láthatáron sötét felhők kezdtek felhúzódni, s a megszorult nap heve égetően sütött alá.

Don Diego egész napi lovaglás után egészen át volt izzadva, s a mint a levegő mindinkább át kezde fűlni, eltikkadtan leszórt magáról minden ruhát, s alig várta, hogy valami emberi hajlékhoz érjen. A legelső parasztházhoz beköszönte. Egy ital vizet kért égető szomja ellen.

A ház lakója, egy jó vén anyóka, kihozott neki egy zöld mázos korsót. Diaz az utólsó cseppig kiitta, a mi benne volt. A távolból már lehete hallani a közelgő zivatar morduló fenyegetődzését. A sötét, fekete felhők már a fél eget elfoglalták; olykor egy egy villámtól megszakitva. A távolban zúgtak a fák.

- Itéletidő lesz, vitéz uram, monda a jó öreg asszony jámbor hangon. Maradjon itt, mig átmegy a fejünk felett, ne menjen ma tovább.

- Köszönöm áldott asszony, szólt a lovag, sietős utam van, s azzal sarkantyúba kapta lovát és tovarobogott.

Fél óra mulva utolérte a zivatar. Az izzasztó hőség után porkavaró hideg vihar támadt s jéggel elegy zápor vágta egész a messze erdőig. Csak itten jutott eszébe köpenyét kibontani és magára venni. Egész addig sokkal derültebb gondolatokkal volt lelke belől elfoglalva, mint hogy a zivatar között magára tudott volna gondolni.

A zápor és mennydörgés elvonulta után nem tisztult fel az ég, hanem egészen beborult s lassú országos eső kezdett folyvást esni.

Mire Diaz a legközelebbi faluhoz ért, facsaróvá ázott minden öltözete. Egészen áthűtötte magát, a vizes öltönyök testéhez voltak tapadva. Valami nyugtalanitó zsibbadás kezdett el uralkodni érzékein. Kezei reszkettek néha.

A mint a legközelebbi falut elérte, egy szemközt találkozótúl azt kérdezé: messze van-e még Sacedon?

- Egy jó félóra járás még. - Milyen halavány az Isten adta, mondá magában az ember.

Don Diego szinte lebukott a lórul, oly gyöngének érzé magát. Lehajlott lova nyakára, lélekzete oly forró volt, a paripa minden mozdulatánál lüktettek fejében az erek. „Csak előre, csak előre”! mondogatá magában a lovag. Szemei előtt összefolyt a világ, arcza és feje lángolt, mig kezei hidegek voltak. Az eső verte folyvást. Csak előre, csak előre....

Minden lépése a lónak egy század volt reá nézve, minden lépésével nőttek fájdalmai, a test emésztő láza.

- Csak egy pillanatig még. Nyögé a vágtató lovag, erőszakosan szedve össze hanyatló erejét, „csak egy pillanatig még, azután - boldogok leszünk”. S nem sokára megpillantá az eső fátyolán keresztűl Sacedon kisded tornyát s a vén kastély tetejét, melyben élte kincse rejlik. E tekintet némileg megenyhité szenvedését.

- Jövök, jövök, édes angyal. Rebegé megtörő hangon. A paripa már az első házakhoz ért. Don Diego a pillanatokat számlálta, a mik még hátra vannak. Elérte a templomot. Még egy percz. Most a kastély udvarán van. Le akar szökni lováról s eszméletlenül esik le róla. -

. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

Ott volt már, a hova vágyott. Midőn fölnyitá szemeit, feje szép hitvese ölében feküdt. Valami enyhitő balzsamot érze forró homlokára hullani. Az ő csókjai voltak azok.

- Diaz! én kedvesem! szólt a nő, öröm és kétségbeesés hangján.

- Eljöttem hozzád, rebegé a férj, tompa, szintelen hangon. Eljutottam a hova kellett. Nevemet visszavivtam, Isten és törvény megbocsátott. Te szeretsz. Azt hittem boldogok leszünk.

Elhallgatott. Érzé, hogy meg fog halni.

- Azok leszünk, szólt hévvel Serena átkarolva szenvedő férjét. Éltem minden pillanata a te boldogságodnak lesz szentelve. Az Isten azért szabaditott meg téged, hogy ismét boldog lehess és az enyim.

- Az Isten igaz, mondá a szenvedő, mély bánatos hangon. Megengedé, hogy éltem hibáját küzdéssel, szenvedéssel helyrehozzam, megengedé, hogy a gyalázatot, mit rád tetéztem, letisztitsam; megengedé, hogy ismét lássalak; azt  h o g y  b o l d o g u l  é l j e n  e g y  b ű n ö s,  az Isten nem nézheti el. Elég, ha boldogul enged meghalni.

- Te nem halhatsz meg Diaz! zokogott szenvedélyesen a hölgy. Most lettél csak az enyim, nem veszthetlek el most.

- Néhány óra előtt százan hullottak el mellettem, - engemet kikerült a halál, a golyózápor közt megálltam.... Most már czélnál vagyok, - láttalak, - öleltél. - Most a szélnek egy lehellete elvisz.

A nő indulatos sirással veté magát a haldokló keblére.

Diego mindig töredezőbb hangon mondá:

- Itt - keblemen - az érdemrend. - Alatta egy irat, - mely téged illet. - Mutasd fel mindkettőt a világnak, - legyen kiengesztelve irántunk.

E pillanatban érkezett az orvos. Megtapintá a beteg üterét, - valami cseppeket adott be neki.

Serena összekulcsolt kezekkel rimánkodék előtte, hogy szabaditsa meg férjét. Az orvos némán vizsgálta gyógyszere hatását a beteg arczán. - Az lassankint enyhébb, nyugodtabb kezde lenni. Serena megtapintá gyöngyöző homlokát. Forrósága elmúlt, láza lecsillapodott.

- Hogy érzed magad, én lelkem, kérdezé tőle édes, idvezitő hangon.

- Szeretlek... boldog vagyok... rebegé az.

És meghalt.

Azon időben nagyon könnyen haltak az emberek.

----------------