I.

Fehér arcz, sötét sziv.

Milyen fehér az ember arcza, milyen fekete az ember szive.

Az ember a természet mostoha gyermeke.

Minden állatnak megadja a föld, mire szűksége van; az embert mezetlenül szüli a világra, mintha mondaná: menj, rabolj, ölj, hazudj! ha élni akarsz, mi gondom rád.

Te féregóriás! Ki lelked minden jobb érzésinek börtöne vagy, s mindennek, a mi szennyes indulat, rabszolgája.

Kellettél ide, hogy a náladnál kisebb férgeket eltaposd s a föld virágait letépd.

Mit adtál te a természetnek, hogy mindent el végy tőle?

Királya vagy te a világnak? Az volnál ha annak, ki mindeneket üldöz, király volna a neve!

Fehér arcz. Sötét szív.

S te lész-e az, ki ha a csillagok lehullanak, még élni fogsz?

Kevélység daemona! Hiszed, hogy e csillagos mindenség csupán a te gyönyörödre világol, s hogy e ragyogó világegyetem, melyen csupán te vagy a sötét folt, csak azért van megalkotva, hogy téged, kinek élete egy buborék élete, mulattasson?...

Minek hordod oly fennen arczodat?

Végy egy marok port és gondolj rá: hogy e por, melyet most lábaddal tapodsz, s mely most olyan sötét, ember volt egykor, olyan mint te vagy, s ember lesz egykor olyan, mint te vagy, s gázolni fog rajtad, mint most te gázolsz rajta, büszkén fogja arczát az égnek emelni; királyok lesznek majdan belőle, költők, hadvezérek, kiket a nép félistenekül fog bámúlni, s kiket a forduló év nem találand többé.....

Minek hordod oly fennen arczodat?