V.

Volt egykor egy férfi, ki egy lyányt őrülten szeretett.

Elhagyta érte családját, a fénykört, melyben született, s melyet megszokott; elhagyta rangját, leszállt hozzá, hogy vele egyenlő legyen, megosztá vele falatját, s éjt napot átfáradott: hogy legyen vele mit megosztania. - Viselte a gyalázat pirját homlokán miatta, hordozta a sors balkezét miatta, hordozta az apa átkának és az anya könyhullatásinak terhét miatta s kiállta érte mind azt, a mi az életben és a halálban keserű.

A férfi, ki ily őrülten szeretett, én voltam.

Kéz kézben esküvénk egymásnak hűséget; egy fájdalom, egy élet, egy halál volt eskünk jelszava. Minden csillag fenn ragyogott az égen, láthatta jól, hallgatott az egész mindenség, hallhatta jól ez eskűt.

„Ha lesz egy másvilág, mely egy új hazát igér, s ennek ajtaja, a koporsófödél számodra megnyilik, oda is veled megyek, ott sem hagylak el.

Ezt mondtam én a lyánynak.

„Ha lesz egy más világ, mely szebb hazát, szebb világot igér a sír után, onnét is eljövök, hogy tied lehessek.

Ezt mondta a lyány nekem.

Van-e hát, van-e élet a síron túl? Elment a lyány oda, s én nem mentem vele. Elment és engemet látogatni nem jár.

Mi nyomot hágy a légben az elbocsátott hang? a villámdörgése s a szenvedő sóhaja, átok és áldás s Istent hivó eskü.

Üres hang az eskű. A lég sem tartja meg, hát még az emberi szív?