VI.

Midőn legelsőbb megsugám szerelmem a leánynak, végig borzadt, elhalaványult. Olyan lett, mint a szobor, mit sírkövekre, kezében tört fáklyával, faragnak.

Pedig milyen vidám volt különben. Ha hajnalt akartam szivemben és szivemen kivül látni, csak az ő arczát kelle néznem és láttam azt.

Mint elsápadt ez arcz, mint elveszte pirját, midőn első csókom szempillájára nyomtam.... Megérzette-e előre?...

A második csók ismét visszahozta arcza rózsáit. A lyány szebb lett, mint azelőtt vala, s önkénytelen remegését kinevetve, enyelgő mesét mondott e titkos borzadásról; és vállamra hajolt és átölelt:

Hű lyánya előtt
Térdelve borúl a szerelmes,
És esküszik annak
Oly tiszta szerelmet,
Melynek heve s lángjai el nem apadnak,
S csókolja a lyányt,
És vissza a lyányka a térdepelőt...
Mért borzadozol
Szép Emma, mi bánt?...
Künn a hideg éjben
A szél szava szól....
S rémes szekerében,
Mit vonnak aranyszemű éjmadarak,
A bőjti boszorka lihegve halad...
S mint végig utaz
Az éj viharában,
Mormogva magában
Igy szól: nem igaz, nem igaz, nem igaz...
Szép Emma mi bánt?
Mért borzadozol?....

Alkonyat volt. Hallám; a lyány mint nevetett e mese után, de érezém, tagjai mint reszkettek ölemben.

Érzette, hogy egykor.....? Irgalmas Isten!....