VIII.

Futottam a világból. Szeretőmet és csábitóját megöltem.

Épen egymást tarták átkarolva, ajk ajkat ért, boldogok voltak! midőn egy döféssel keresztül döftem mind a kettőt. Lelkeiket egymásba sóhajták, vérük összeömlött s egymást átölelve meghaltak mind a ketten. A leány még egyszer felnyitá szemeit, azokat a nagy sötétkék szemeket, s rám tekinte velök.... Hajh e tekintet mint szivembe égeté magát! még most is ha elsötétül, olykor előmbe áll, mint egy világló kép és jövendőt mond fejemre. - Véréből egy csepp kezemre fecscsent, siettem az erdőbe, hogy azt a legelső patakban lemossam kezemről, de nem ment le. Mostam, vérig mostam kezemet, hiába, a vérfolt ott maradt, mint egy örökké élő emlék. És azóta is sokszor mosom kezemet és soha le nem megy róla. Ott lesz az rajt, mikor majd azt az itéletnapkor fel kell tartani az örökbiró eleibe. Legyen ott, vétkeztem, bűnhődni fogok, de nem emberek kezétől. Az örökigazság pallosa nem enged el, ne is engedjen el semmit. Az emberek itéletét megvetem.