IX.

Most itt lakom e kietlen vadonban. Embert alig látok, kinek ember alakja van is itt, vesztegetve van belé a lélek. Nyomorú, tengődő nép, még az emberméltóság is lekopott arczáról, s csak abban különbözik a többi vadállatoktól, hogy mindig részegen találni: gyermekei is borszeszen nevelkednek föl, azt sziják anyatej helyett. Mennyivel szebb fiai a természetnek a fák, ezek a délczeg óriások, mindenik megfelel a czélnak, melyre alkotva van, zöldűl, árnyékot tart, gyümölcsöt vagy virágot hoz, menedéket ad a madár fészkinek s védi azt a viharok ellen, mig az ember, ez a világ mészárosa, ez a mindent evő sáska, csak pusztitani tud. Miért nem teremte őt az Isten az első napon? hadd halt volna meg éhen a hatodikra....

S tán csak az embernek van lelke ennyi állatok közt? Egy időben istenkáromlásnak vették, ha valaki azt mondá: nem a világ forog e porszemnyi átom körűl, melynek neve föld, hanem e paránycseppet csóválja maga körül a nap. Még rájövünk, hogy elfogjuk ismerni, hogy minden lénynek van lelke a világon.... nézd: e virág mily kellemmel tudja megnyitni kelyhét, szinte látszik rajta, hogy mosolyog, vagy kaczérkodik. - Azt hiszed, hogy ez csak azért nőtt ki a földből; hogy legyen mit leszakasztanod? s tán ez nem fáj neki? Hiszen minden letört virág vért hullat, fehéret az egyik, másik aranyszinűt, vagy világos zöldet. Azt hiszed, hogy csak a piros vérnek van élete? vagy tán az illat nem lelke-e a virágnak? S ki ne ismerné meg a méregnövényen azt a baljóslatú sötét tekintetet? Ki ne látná az egyszerű gyógynövény alakján az életvisszaadás áldását? ki ne látná a virágok legpompásabbjain, hogy semmi haszonra nincsenek? Egy görög bölcs hajdanában megtanult a madarakkal beszélni, kár, hogy a mai túdósok nem görögök és nem bölcsek, megtanulhatnának beszélni a virágokkal.