XI.

Egy embert láttam egykor kivégeztetni. Lopott, rabolt, gyújtogatott, megérdemelte a halált. - Pedig mindnyájan meghalunk, és igy mindnyájan megérdemeltük azt; - csakhogy nekünk még egy nagy darab élet is van adva ráadásul e büntetéshez.

Felhagyta az ember magát vinni a vérpadra, alig állt lábain, eszmélete nem volt többé, végig tekintett a bámuló néptömeg felett, mely ellepte a mezőt, és nézett és tátotta száját, - mennyi fej! és e sok fej közűl egyedűl az övé az, melyet nem lesz szabad hordozni többé.

Közel a vérpadhoz egy ősz öreg ember feküdt, nem sirt, csak nyögött, szemei véresek voltak, ősz haját homokkal hinté tele, s a mint ott fetrenge, a népség összerugdalta őt. Hisz ez volt a kivégzendőnek apja....

Mint nézett a halálra itélt, mint nézett a távolba, nem jön-e a fehér zászló, a kegyelemparancs. De nem látott semmi fehéret. Le kelle térdelnie, kezeit hátra köték, haját lenyirták. Még mindig nézett a távolba, még mindig remélt, végre beköték szemeit, és nem láta többé semmit. Kétségbeesetten feszité akkor kezein a kötelet, szétakarta azt szaggatni, de nem engedett az. Erősebben rántotta, még erősebben, - végre elszakadt - e perczben gördűlt le feje lábaihoz. A vér magasra fölszökelt, a hóhért fönn és az ősz embert alól összefecskendezé, az elszabadúlt test fejetlenül ugrált a téren föl s alá hánykódva, két kezével a vérpad szélibe fogódzott, mig a levágott fő kinyilt szemekkel bámúlt a bakóra.

És a néptömeg? A néptömeg tombolt örömében....

Másszor egy várost láttam égni. - Kiknek házaik égtek, őrülten futottak alá fel s imádkozának az emberekhez és káromolták az Istent. Hát ha majd az egész világ fog égni, hogy fognak ezek jajgatni és orditani akkor! kiknek pedig semmijök sem égett, azok összecsoportosultak, összedugták kezeiket, s gyönyörködtek a fölséges látmányban.

S a látvány mindig nagyobbszerű kezde lenni. Tornyok gyuladtak ki s lángoltak föl az égre, mily nagyszerű szép volt.

Emeletes házban csecsemősirás hallatszott, ajtók és ablakok s fenn a gerendázat tűzlángban lobogtak. Ekkor egy bátor férfiú elszántan betört a zsarátnokzáporon keresztűl a házba, a népség kiálta: minő nagylelkű férfi! visszajött, a csecsemőt ugyan nem hozta ki, de megtömte oda benn zsebeit ezüst és arany szerekkel s odább állt velök, mily nagylelküség!

----------------

Pompás temetést láttam. Fáklyavilág kisérte a bársonynyal bevont, aranyszegekkel kivert koporsót, harsonák éneke siratta a kimultat, gyertyákat osztogattak és halotti czimereket és fátyolt minden kisérőnek. Meghordozák a halottat minden piaczon keresztűl, s mikor a temetőbe értek, a megholt özvegye ráborult a koporsóra, leszállt a sirboltba vele, le akarta magát annyi nép előtt oly szép drága ruhában a földre vetni és hivni a halált.

Szegény asszony.

Később valakinek eszébe jutott azt mondani, hogy az ember halála nem volt természetes s a holtat ismét felvevék sirjából s úgy találták, hogy méreggel végeztetett ki a világból.

Az özvegyasszony ez alatt eltűnt. Ki sem tudta hová?

Szegény asszony!...

Egyszer zivataros éjszakán a felháborodott tenger egy hajót temetett gyomrába, egyetlen férfi úszott a villámfénynél a haragos habokban. A férfi sirva kérte életét a tengertől, mondá neki: hogy honn siró családja, apró árvái vannak, kiknek kivüle nincs senkijök. - A tenger hideg lény, sem szive, sem lelke, de megtudta szánni a siralom fiát, parancsolt szörnyeinek, hogy azt ne bánthassák s kiveté őt sértetlen a partra. A parton kunyhók voltak fölállitva; e kunyhókban emberek laktak, mely emberek a hozzájok folyamodó hajótöröttet - megették.