XII.

Irtóztatókat szokott lelkem álmodni. Kétségbeejtő, gyötrő képeket, miket az ébrenlét sem töröl ki emlékemből, de mik ott ragadnak szivemben, ujabb, sötétebb képekkel olvadva össze.

Egy óriási hegyet láttam egykor, melynek végtelen látása agyon fárasztá a gondolatot. Roppant fekete tömeg, alak és idom nélkül láthatártalan ocean közepében. Semmi élet, semmi hang nem élt rajta; oldalain sem fű, sem bokor nem zöldült, csak a vihar vert oldalához veszni tért hajókat, s hosszú tengerútja felén a vándorfecske szállt meg vendégnemszerető kopár ormain. Éjenkint a viharok látogattak el hozzá.

És láttam, mint raktak e hegytetőre zsarnok vérurak vastag sziklavárat, nagy nehéz falakat, sziklábavájt börtönt, nehéz rostélyokat a keskeny ablakokra. Rabszolgahad, ki embervérrel élt, lakott e várban, s kinzó ördögök, kik bor helyett emberkönyűket ittak, s Isten nevében átkokat követtek el. - - És elveszének mind. - - Mert élő volt a hegy. Gyomrában élő lángok laktak, s mikor nem türheté tovább az átkok terhét, melylyel elhalmozák, megrázkódék, kirombola, tüzével leszórta a rabszolgaság tanyáját fejéről, s haragja megolvadt ércztüzével urat és szolgákat mélyen eltemetett.

Még azután századok lefolyásaig hányt önvállaira lángokat, s a tengert maga körűl tűzpatakokkal forralá fel, s nagy égő köveket dobált fel az égre, mely egykor mennykövekkel sújtolá. - Aztán kihűlt, lecsillapult dühe, kiégtek égre támadt lángjai, s most ottan áll a tengersivatag közepén, magányosan, testvértelenűl, kopaszon. Olykor nehéz füst üli ormait, mit a vihar kanyargva kapkod szét a légbe, s magános éjeiben meg-megrázkódik, megmozdul, mélyen dörg - s elcsendesül.

-----------------

Másszor azt álmodám: hogy megöltem magamat.

Megátkozám az életet és a halált, a napot és éjszakát, a bölcsőt melyben ringattak, s a temetőárkot melybe majd ledobnak, mindent, a mi él és mozog, azon kebeltől, mely fölnevelt, a sir férgeig, a mely meg fog rágni, s szivembe döftem az éles kést. Omolt a vér, a mint kihúztam belőle. A föld megitta véremet, s mikor a végső csepp vér kifolyt, a sziv megállt, tárt ajtó rajta a seb, reszketve jött elő a lélek mezitelenül, remegve, halaványan. S megállt a sebnek néma piros száján, s mint a madár, a kit anyja elhagyott, bágyadtan, erőtlenűl maradt ott ülve, várva a halál bús angyalát, a ki majd elvezesse azon sötétlő ország ajtajáig, mit élő szem még nem látott meg soha.

Várt, várt, a nemtő nem jött érte.

Alatta olykor meg-megrángatózott a sebhelyes tetem, megnyiltak fájdalmasan a halvány ajkak és a pirosló seb. - A nemtő nem jött, ki őt elvezesse és megmutassa neki leendő lakhelyét, azon helyet, hol ezután élni fog.

Megindult végre kalauztalan, nem tudva, hova szálljon le a széles, végtelen világban? Hideg volt, merre ment; ismeretlen vad árnyakkal volt találkozása, kik holt szemeikkel merőn bámultak rá és nem szóliták meg. Sorra járta a csillagokat, egy sem volt hazája - minden élethagyott testet fölkeresett, - egy sem fogadta be, egy sem volt az övé. Kereste a mennyet, kereste a poklot, de nem talált rájok. Örök bujdosásra volt elkárhoztatva.

És vándorolt. Nem volt rá nézve többé idő: a földön túl nincsenek évek és napok, csak a rettenetes örökkévalóság.

Ment ment. Hideg szél szárnya vitte. Sötét föllegek kisérték, vakitó napok ragyogtak elé idegen, nem melegitő világgal, ismeretlen holdak, ismeretlen földek kerengték körül. - Megölelte a hulló csillagot, hogy vele együtt semmivé lehessen, - a csillag meghalt, de ő élve maradt. Versenyt futott az égő üstökössel, kit átkos útja kivül kergetett a világ határán. Századokig, ezredekig járták meg ez utat, mire visszatértek, az örökkévalóságból még egy percz sem mult el.

Kiáltani akart az Istenhez, és nem voltak szavai!....

....Oh örökélet, legrettentőbb eszméje az emberi szivnek, te kezdet és végnélküli iszonyú lény, mily kinzó még álomnak is a te képed!

----------------

Egykor pedig azt álmodám, hogy a föld megfagyott.

Megvolt rá érve. Megvénült, kiégett. Rég elfelejté a napot, melyen született; el a népeket, miket egykor szűlt és ismét benyelt, a pyramidokat rég eltemette a homok, maguk a mumiák is elrohadtak. Nem lehetett a kerekföldön sirt ásni, melyben már egykor halott ne lett volna, nem egy követ letenni, hol egykor már város ne lett volna.

És kietlen, puszta volt a föld minden határa. Az ember mindent kiirtott róla, a mi él. Erdők, virágok és az állatok ezer nemei nem léteztek többé, csak az ember és annak kevélysége.

Dicsekvés lett a vétek, az erény szégyen és bűnhödés tárgya, jutalmat kapott a gyilkos, kigyófulánkot a jóltevő, s mentűl törpébb lett az emberi nem, annál magasabbra emelte arczát és tagadta teremtőjét, az Istent.

Nem álltak templomok sehol; nem imádkozott senki, felvilágosultnak nevezte magát a kerek föld népe.

Csak egyetlen ember élt még, kinek lelkében Isten neve lakott, ez egy emberért élt még a világ, ez egyért kimélte meg a földet az Isten.

De reáakadtak embertársai.

Kinpadra vonták, töviskoszorút nyomtak fejébe, szegeket vertek körmei alá, hogy mondja velök együtt: nincsen Isten.

És az ember erős hittel mondá: „van Isten” és meghalt a hóhér kezében.

Ekkor máglyára hurczolták őt, hogy megégessék, midőn az élő föld, teremtője „ne legyen” szavára fölszinétől magva közepéig keresztül fagyott, és minden tűz kialudt rajta, a két pólus jege közepén összeért.

Ugyan ekkor két roppant hajóhad csatázott a tengeren. Két leghatalmasabb királya a földnek harczolt a fölött: hogy melyiket illeti közülök az isteni név, midőn a tenger hirtelen fenékig jéggé merevült.

Fehér, sápadt lett a föld köröskörül. A nap nem csalt ki több meleget belőle, mély, süket hallgatás lett úr körül rajta, e síri hallgatásban, e jéghegyek közt, e halott világban bujdostam én egy országból a másikba, egyik kietlen hangtalan vidékből a másikba, mint utolsó, egyedül maradott lakója a földnek, mely élethagyottan, holdsápadtan függött a fekete égen, holt csillaga a kerek mindenségnek.

----------------

Egy apa fiát átkozta meg.

Tele volt csillaggal az ég, tele volt hóval a föld. A vén ősz ember fehér haját lobogtatta a szél.

Kilenczven év fehérité meg e hajakat.

És becsületben őszültek meg azok.

Egyetlen fia volt az ősz apának, ki e becsületben megőszült fürtökre gyalázatot hozott.... Hazáját árulta el.

És az apa kirohant a hideg, fagyos éjszakába, s égre emelt kézzel kiálta gyilkos átkokat egyetlen fiára. Szava túldörgé a vihar orditását. A csillagok szemei kápráztak.

- Légy elátkozott! - kiálta vért sirva két szemeiből.

És az ég millio csillagai közűl egy megindult e szó után helyéről s sziporkázva szaladt végig az égen és aláhullt.

Az ember leátkozta helyéről fia őrcsillagát.

----------------

Ilyen látások kisértenek meg álmaimban.

De az ébrenlét semmivel sem jobb.

Óh, hányszor látogat meg ez a fekete kép, e néma száj, e beszédes arcz, e titkos sejtelem, melynek emberi ajk még nem mondta ki nevét.

Olykor éjnek éjén fölver álmaimból, hogy megmutassa az égen ama vérfoltokat, miket kivülem senki nem lát, dúlt arczokat, kik engemet ismernek, de kiket én nem ismerek, - mély örvénynyilásokat a földben, miknek ingó szélén állok.

Egy tengerszem van az erdők mélyében, sötétzöld, ki nem apadó, fenéktelen tó, mely mindig sima, soha hulláma nincs. Ha olykor a sziklapartról e tóba letekintek, iszonyú arcz tekint rám vissza onnét ijesztő rémtekintettel, kuszáltak hajai, de arcza vonásai még kuszáltabbak, szemei, mint a léleklátóé. Naponkint elmegyek ez arczot megnézni, s mikor megláttam azt, rohanva futok el onnan ismét, hogy utól ne érjen...... Saját arczom viszfénye az.

Néha úgy érzem, mintha látatlan ajk lehelne legszorosb közelről hideg sóhajtást arczomra, oly hideget, hogy szivem megáll bele, vagy el nem vonható titkos ujj mutat rám, felém fordúlva, bárhova kerüljek, s kisérve, mint a mágnes az éjszakot, hogy lelkem rángatódzik bele, mint a kigyó levágott farka, mely naplementig életben marad.

Majd mintha repülnék. Rohanok egyedűl határtalan sikon, sötétlő fellegek között, hol már csillag sem jár, hol a világnak vége van, s kezdődik az örökkétartó semmi. Onnét ismét a földre hullok...

Vad, gyötrő sejtelem, mit látogatsz meg annyiszor?