XIII.

Halál, halál......

Egy idő óta szüntelen a halál eszméi bántanak.

Tán érezi lelkem közeledtét e szomorú angyalnak.

Olykor önkénytelen megborzadok, azt mondják: hogy ilyenkor a halál ugorja át az embert, a mint számittja főről főre a tizenharmadikat. Ha tudnám, mily sorban vagyunk nála föl írva?

----------------

Egykor egy szép leányt láttam halottan fekünni. Milyen mosolygó volt rajt a halál képe. A halál képe. A halál képe nyájas kép.

Ki félné arczodat oh megnyugtató angyala az emberiségnek? - A kit te megölelsz, nem sir többé. Örökre megpihen. Védője vagy te az üldözöttnek, te rajtad túl nem üldöz ember embert. Rövid fájdalom elöz meg, ez a fájdalom is az életé. Határidon belől nincs szenvedés, csak boldog álmak, - hosszú csöndes álmak.....

----------------

S mi volna abban rosz?

Oly szép hazában lakni, mint az ég? Angyalok énekét hallani s azt, kit lelkünk szeret, ölelni elválástalanul, örökké. Kéz kézben körülrepdesni a csillagokat, s jótetteknek édes emlékire nyugtatni le gond nem ismerő fejűnket. És azt a kéjt, mit érez az emberi lélek, midőn az első csókban lelkének másik felét magához szija, örökké édesen élvezni ott. És hinni és meg nem csalatni. Nem vonzatni a föld felé semmi fájdalom súlyától.

Mi volna abban rosz?

----------------

Szomoru ország a halottaké.

Kik ide sorba temetve vannak, mily gazdagok lehettek egykor! Hogy ragyogott rajtok arany és drágakő és a büszkeség arcza! Mily nagyra lehettek zsellérhatalmukkal s kölcsönvett lelki erejükben milyen elbizottak. Koldusok most, egyik oly hideg, mint a másik.

Éjféleken bús szél keletkezik, mely fölveri a holtak álmait, magukra teritik halotti lepedőjöket, s mennek búval bánattal bejárni a világot, melyböl kivannak zárva. Bezörgetnek a házak ablakain, melyekben egykor laktanak; az ágyat, melyben feküdtek, fölkeresik; az asztalról, melynél életökben ültek, fölszedik a rajt feledt morzsákat, s kik porrá omlának, azoknak hamvait a szél ragadja fel, s mint nehéz sirbolti leheletet, végig fújja az alvó termeken....

Ember vigadj! ki tudja meddig élsz. A halál után nincsen vigalom!...

----------------

Ezek voltak a misantrop utólsó sorai. Könyvnélkül tanultam meg azokat, bár most felejteni tudnám.

Az embert önkeze teszi legszerencsétlenebbé, s ki valaha e gondolatra rá jött, hogy minden szenvedést emberi kéz, emberi fő teremte, e fájdalmából ki nem gyógyul soha.

----------------