I.
Leona Rózához.

Dower, 184- év.

Isten veled, Isten veled!

Nem irok érzelmeimről, az elválásról, távollétről, mert ha azokra gondolnék, akkor betűk helyett könyeimet látnád e papiron.

- Már nyolcz napja, hogy hajón vagyunk, az ég mosolyog, a tenger hizelg, az emberek előzékenyek; mintha mindenki tudná, hogy minket vigasztalni kell. Arczunkon meg kell látszani a gyásznak, melyet belől viselünk. Ha látnál bennünket, nem ismernél reánk. Atyám, az életvidám, őskedélyü férfi, kinek nyiltsága ismerős volt mindenki előtt, ki vele egyszer összejött, most magában zárkózott és hallgatag; egész nap cabinjában ül s mathematikai könyveket olvas, miket az előtt ki nem állhatott; velünk csak ebéd idején jön össze, akkor is különös ellenszenvet látszik a beszélgetés ellen mutatni, s ha testvéremmel találunk egymáshoz szólni, fölkel és ott hagy bennünket; testvérem Géza lelkülete egészen másnemű változáson ment keresztül, ő, az oly gyöngéd, oly nemes érzelmű, oly lovagias ifjú, kinek költői kedélyébe mind szerelmesek voltunk, most egy keserű gúnyolódó, tele élczes epéskedéssel, minden szava sarcasmus, egész nap nem tesz egyebet, mint gunyoros persiflageokon töri fejét, miknek czéltáblájaúl azon legfájósabb érzelmeket választotta ki, melyek szivemben a hazátóli távolsággal együtt nőnek.

Oly arczot mutat, mintha igen vig dolognak találná mindazt, a mi velünk történt, s mig atyám minden szót, minden czélzást kerülni látszik, mely e legfájdalmasabb hangot adó húrt érinthetné keblében, ő satyrákat csinál azokból.

Egyszer elém áll s elkezdi magasztos arczczal, hogy neki egy világjavitó eszméje van. Ő egy majomtelepet fog Amerikában alakitani; s ez új ivadékkal reformálandja az emberiséget, s hogy tervét megkedveltesse velem, azt rajzokkal illustrálta. Ott volt: a majom mint hős, a majom, mint statusoeconom, a majom mint versiró, a majom a szószéken, a majom mint emberbarát s több efféle torzalakok, nevetségtárgyává téve a legkedvenczebb uralkodó eszméket.

Majd előveszi azon férfiak arczképeit, kik iránt a honban vagy külföldön rokonszenvet érzek, s lerajzolja őket nekem a legnagyobb élethűséggel, egyedül azt a különbséget téve bennük, hogy R.-G.-nak nyalka és neki igen jól illő bajuszát oda rajzolja viscount Palmerston ajkára, s felöltözteté őt magyar dolmányba; viszont Sz...t bajusz és szakáll nélkül, hosszú altdeutsch frakkban állitá elém; kedves népdalaimat németre forditva énekli, francziául úgy beszél mint egy bajor, s németül a berlini kiejtéssel, s ha olykor a hajós kapitánynyal szóba ereszkedik, az angol beszéd közbe, mintha tévedésből tenné, be-becsusszant egy egy tót felsóhajtást, s mig a becsületes angol érzékenyen szoritja meg kezét, ő a leghamisabb pathoszszal mondja, hogy milyen önkénytelen rájár a szája az édes anyai nyelvre.

Ő nevet magának és én sirok, mert tudom jól, hogy ez affectált éles gúny csak takarója az éles fájdalomnak, s hogy ez a mindent sértő kaczaj csak a bánat disharmoniája.

Nem rég ábrándozva egy képet kezdtem el naplómba rajzolni. Egykori lakunkat ábrázolta az B. megyében, hol éltem legboldogabb óráit töltém. Lerajzolám a virágos erkélyt; az ismerős lugost, a rostélyon átlátszó kertet, mindent, a mit emlékem vissza tudott adni.

Valami hiányzott a képből s nem tudtam rá jönni, hogy mi? de érzettem, hogy ez igy nagyon űres, hogy látása nem adja vissza azt a méla bús benyomást, a mi felőle lelkemben élt.

Ott hagytam a képet cabineomban s nehéz szivvel mentem ki a födözetre, s mig szemeim a változó habokba néztek, újra meg újra előképzeltem minden tárgyat. Hasztalan. Nem tudtam a hiányzó vonást kitalálni.

Estenden egész csűggedten mentem vissza a cabineba, s a mint a félbe hagyott képet megpillantám, meglepetve láttam, hogy az most ki van egészitve.

Idegen kéz vonásai ki igazgatták mindazt, a mit én hibásan rajzoltam s a mit kifeledtem, a mi az egésznek azt a méla bús tekintetet megadá, oda volt rajzolva s a figyelmes kidolgozás tanusitá, hogy a kinek keze ott járt, kegyelettel nyúlt a képhez.

Ki mentem Gézát fölkeresni.

Háttal állt felém, nem látott, a keletre siető felhőkbe bámult, szemeiben láttam a könyet, mely ott ragyogott; észrevétlen melléje simultam s vállára téve kezemet megszólitám:

- Te könyezel.

Ő megdöbbenve fordult hátra s azután gúnyos tréfával viszonzá:

- A physiologia szerint ennek az az oka, hogy a szemek duczrendszere meggyengült!

- De édes testvérem, itt nem a szemekben, hanem a szivben van a baj!

Nem érezni! nem érezni! Milyen boldogság volna ez, ha lehetne. Hijába, az emlékezet a leghosszabb betegség, mert annak az idő a gyógyszere.

Isten veled; köszöntsd ismerőimet. Nem kivánom, hogy rám gondoljatok, mert az csak fájhatna nektek. Jenőnek mond azt, hogy én igen vig kedélyben vagyok, ne tudja meg soha, hogy van egy sziv, mely egy másik világrészen és egy másik életen túl sem szünt érezni, fájni, emlékezni és nem reményleni. Nem szeretném, ha azt érezné, a mit én; de azt sem, hogy elfeledjen s lelkében ne maradjon számomra egy halk hangja a csendes kegyeletnek, s ha egykor boldog leend, gyanitsa, sejtse, hogy e boldogságaért én imádkoztam az éghez.

Áldjon az ég, az a boldog, az az elhagyott ég!