IV.
Leona Rozához.

Washington. 184-

Túl vagyunk a tengeren, s olyanformán érezzük magunkat, mint ki valamit otthon feledett, és nem merjük magunknak megvallani, hogy ez otthon feledett tárgy: - a sziv.

Sokat irhatnék azon benyomásokról, miket az itteni dolgok újdonsága lelkünkre teendett, ha egy uralkodó fájdalom mindazokat ki nem törülné belőlük.

Engem a boldogság érzete is bánt.

Más ember más körülmények közt dicsekednék azon sorssal, melyben mi vagyunk, én panaszkodom.

Mindazok, kik bennünket megismerének, kikhez utasitva voltunk, legmegelőzőbb szivességgel fogadnak bennünket; atyámat a tisztelet legőszintébb jeleivel fogadták az ország legjelesebb férfiai, s felderitésűnkre a legelőkelőbb salonok nyitják meg élvezeteik minden kútforrásait, a nők részvéte, a férfiak biztatásai egy perczig sem hagynak el bennünket.

És ez a legkeserűbb érzés, mikor tudjuk, hogy bennünket vigasztalnak! Az egész úton derült egünk volt, mindenki sajnál bennünket, még a természet is, mindenki iparkodik velünk feledtetni azt, a mit feledni nem lehet.

Boldogságot, jóllétet látunk köröskörül. A munkás boldogul, a szegény ápoltatik, a népkifejlődésnek semmi akadály nem áll útjában, egy gazdag mellett nincsen ezer koldus, a nemzetek testvérként laknak egy fedél alatt, mindenki szabadnak elégültnek érzi magát! Miért nem érezzük hát mi is?

Német, frank, irlandi és olasz mind úgy él itt, mintha otthon volna, hazájának nevezi a földet, melyen megtelepült és tudja azt szeretni, vagy világpolgár tud lenni s mindenütt jól érzi magát, vagy épen gyűlöli azt a hazát, melyet elhagyott, mint az irlandi, ki ha elsülyedve látná azt a földet, melyen született, megáldaná a tengert, mely azt elnyelé. Miért hogy egyedül a magyar nem találja fel sehol hazáján kivül hazáját?

Talán azért, mert más nép szülöttének nem kell félteni nemzetét az elenyészéstől, csupán nekünk, őket az elszaporodás aggodalma bántja, minket az elfogyásé.

Itten szabad lég fog bennünket körül, és én irigylem annak sorsát, ki otthon a börtön levegőjét szivja.

Ne forditsd le semmi nyelvre e mondatot, csak magyarul van annak értelme, ha találkozol a hazában szenvedőkkel, kik nélkülöznek, kiknek napi küzdelme a nyomor, keserv, a bujdosás, mond meg neki, hogy túl a tengereken élnek náluk szerencsétlenebbek, kik kényelem, becsülés és szabadság áldásai között őket irigylik s a boldog ég alól visszasóhajtanak ama viharokkal terhes ég alá, kiknek hijába ád mennyországot egy új világ, lelkeik mindig hazajárnak az elhagyott hazába.

Megbocsáss, hogy e gondolataimat közlöm veled, oly mélységes időn keresztül el kelle azokat titkolnom mindenki előtt. A körülem élő világban senki sem érzi azokat, testvérem kigunyolja, atyám elitéli. Egyik kinos spártai szigort erőszakol lelkére, másik még kinosabb alakoskodást: a világ csodálja a rómait, ki karját égeté el; ők sziveiket égetik ki, de hasztalan, mert a sziv ismét újra kinő.

E napokban atyám az elnöknél volt, ki igen kedvező ajánlatot tett neki, minélfogva egész kényelemmel élhetett volna a fővárosban, atyám e helyett azon kegyet kérte ki magának, hogy félrevonulhasson valamely magányosabb részébe az országnak s ott mezei gazdálkodással tölthesse idejét. Neki terhére van mind az, a mi őt örülni kényszeriti, fut a tisztelkedők elől. Magam is alig várom, hogy szabaduljak e bennünket minden jósággal elhalmozó nép közűl. Úgy fáj nem szerethetnem azokat, kik azt megérdemlik: mint a hogy fáj szeretnem azokat, a kiket nem szabad.

Érts meg, és sirass.