V.
Tekintetes Hurday László úr levele Garmady László urhoz.

New-York, 184-

No öcsém, ittam tengert! Mondhatom, hogy nem jó. Tanácslom, hogy addig Amerikába ne jőj, mig Angliától New-Yorkig hidat, vagy tunelt, vagy vasutat vagy más effélét nem épitenek, akkor is előbb meggyónjál és testamentomot tégy s assecuráltasd az életedet. Mert az igaz, hogy sok fürdőn voltam már életemben, de akkora kádban még nem fürödtem, mint most, sem mineralwassert akkora quantumban nem ittam, sem a fürdőért annyit nem fizettem, mint most.

Hamburgból két hajó indult el tele kivándorlókkal. Többnyire németek voltak, bajorok, badeniek.

Az első helyen kevés utazott, legtöbb az utolsón volt összeszoritva, külön kabinja rajtam kivül senkinek sem volt. Elindulásunk előtt valami dalt kezdtek énekelni, hanem a legtöbbnek a torkába belefagyott a hang, s az egypár, a ki még győzte magát pálinkával, mindenik másféle nótát fújt, mig abba nem hagyta.

Egy két asszonyszemély kendővel integetett visszafelé, pedig oly sűrű volt a köd, hogy az ember a hajó egyik végéről a másikra sem látott s bele telt két óra, mig a kikötőből kivergődtünk, mialatt a sok lótófutó matróz szinte elütötte az embert a lábáról, taszigálva hosszú csáklyákkal a hajókat, a miknek neki mentünk, s iszonyúan dolgozva mindenféle kötelekkel és korongokkal legkisebb tekintet nélkül a publikumra. Az idő criminalis volt, a ködöt harapni lehetett, s mikor dél felé javulni kezdett, akkor eső lett belőle, s a kinek még a bőre száraz volt, azt is keresztüláztatta.

Magam csak jól el lettem volna látva. Mindenről gondoskodtam Hamburgban, a mit tanácsoltak, szabattam magamra egy tengeri kutyabőrt, fejemen gutta-percha sipka volt, lábamon kaucsuk csizma térden felül. Vettem dohányt a mennyivel a gőzkatlant is be lehetett volna füteni, két tajték pípám tettem a zsebembe. Egy vizmentes táska lógott az oldalamon, abban voltak a váltóim, meg az ajánlóleveleim, másik oldalon egy kulacs, abban volt valami pálinka, melyhez képest a vitriol még savó sem lehet.

A sok kényes bőrű népség letakarodott lassankint az eső elől a födözet alá; magam csak megmutatom, gondolám, hogy én magyar vagyok, s föl sem véve az esőt, rágyújtottam s füstöltem, mint egy harmadik kémény, utóbb nem maradt egyéb úrféle a födözeten, mint én és a kapitány: már csak lemegyek én is, mert még azt találja gondolni, hogy én vagyok a kapitány s ő megy el. Kivertem a pipámat s befeküdtem a kabinba, Jancsinak meghagytam, hogy ne zörögjön. Egyszer fölébredek, kérdem Jancsitól, hogy hol vagyunk már.

A tengeren: felelt ő laconice.

Még nem értünk semmi státiót?

Nem ugyan hogy nem.

Én már szerettem volna, ha oda értünk volna.

Ismét kimentem véghetlenül unva magamat, most már a kapitány sem volt oda fenn, az eső szakadt, a kapitány helyén egy szép nagy hosszú szőrü neufundlandi kutya ült nagyméltóságosan, oda mentem hozzá conversálni s a mint meg akartam czirógatni a fejét, úgy bekapta a kezemet, alig tudtam kijönni belőle. Neki indultam, hogy majd benézek a fedezet alá, ott tán találok valami mulatságot. Az utolsó helyre benyitottam. Ott meg sem lehetett állapodni. Valami kétszáz férfi, asszony, gyermek és mopszli egymás mellett, hátán, ölében, aludt, pipázott, kártyázott, evett, ivott, danolt, káromkodott, pítyergett, ki hogy fért egymástól.

Az ajtót becsukni! ordita rám egyszerre tizenkettő, a mint beléptem.

Mindjárt, mondék; csak előbb kimegyek.

Van is mit félteni, hogy ez a gyöngy athmosphera ki ne szaladjon innen, a mi kétszáz átázott köpönyeg, halzsiros bagaria, olajba főtt hal, foghagyma, pálinka és orrtekerő kapadohányfüstből szerencsésen conglomerálódott.

A ki ezt kiállja, az a viz alatt sem fúl meg.

Az első helyre bevetődvén, itt már tisztességesebb arczokat találtam.

Az emberek mind egy asztal körül voltak gyülekezve: ott kártyáztak.

Még közibök sem léptem, midőn egy szögletből kinos sóhajtozás üté meg fülemet.

Oda tekinték s az egyik pamlagon egy fiatal hölgyet látok fetrengeni, a kin és gyötrelem legiszonyúbb kifejezéseivel arczán. Jajgatva vonta össze magát, fogait összecsikorgatva s szemeit fehérével forgatva fölfelé, minden pillanatban irtózatos görcsös erőtetések kényszeriték, mik alatt meg látszott szakadni, s akármit adtak be neki a mellette ülő asszonyok, még roszabbul lett tőle; a hideg izzadság verte az arczát, kapaszkodott ide oda a legborzasztóbb halálfélelem kifejezésivel.

Egy fiatal menyecske volt az, ki férjestől Amerikába vándorolni indul.

Férje az asztalnál épen bankot adott.

Az emberek egy részét épen boszantani látszék a hölgy jajgatása, mások azonban már hozzá voltak szokva.

Én egész ijedséggel léptem oda, nincs ezen a hajón orvos? kérdem aggodalommal.

Parancsol ön valamit? kérdé tőlem egy úri ember, kártyáját gusztálva.

Én nem, hanem talán ez az asszonyság ott.

Tengeri betegség az egész, szólt ez hidegvérrel.

S azon nem lehet segiteni? kérdém.

Rögtön a mint száraz földet érünk. -

De tán csak nem lehet belehalni!

Az orvos vállat vonitott, a férj osztotta a kártyát, a hölgy nehéz nyögését néha megszakiták kinos sikoltásai.

Én is elmentem onnan. Inkább az árbocz tetejében ültem volna; mint azt a kinlódást láttam; beültem a kabinba s valahányszor el akartam szenderülni, mindig keresztül hallatszott hozzám egy egy sikoltás a födözet alól. -

Hány órája jövünk már Jancsi?

Tizenegy óta; -

Tehát még kétszáz ötven óráig megyünk, mig száraz földet érünk.

A következő éjjel nagyon roszul aludtam, a szél valami lyukat talált, melyen keresztül bedúdolt hozzám, a hajókötelek szüntelen verték a zapfenstreichot, a kátránybűzt még a dohányfűst sem birta előlni, s ha a hajó egyik oldaláról a másikra fordult, mindig azt gondoltam, hogy kiesett a világ feneke.

Másnap, harmadnap majd megevett az unalom. Én olvasni nem szeretek, könyvet nem is hoztam magammal, de negyed napra már annyira nem tudtam mit csinálni, hogy megszólitottam egy tudós forma német embert, ha nem adna-e olvasni valami könyvet? Hogy ne adott volna, még magát is idadta ráadásul. E percztől fogva a becsületes ember az én contómra eszik iszik, az én dohányomat szíja, s az én csizmámat viseli. De nem sajnálom tőle, mert igen mulatságos fiú. Elindult tizforinttal Hamburgból Amerikába.

Hát hogy fogunk ott megélni? kérdém tőle.

Az én fiúm homlokára csapva nagy büszkén mondá: itt a capitalis.

Hát értünk valamihez, amice? kérdém tőle.

Mindenhez, én az vagyok a mi akarok: ha kell müvészet, vagyok szinész, szerelmes vagy énekes, akár súgó: a mire szükség van; értek a festészet minden nemeihez, a daguerreotypon kezdve a csizmatisztitásig. Nekem egyenlő feladat a philosophiából praelegálni, vagy mopszlikat aufvartolásra tanitani; ha kell könyvet irni, én megirom, ha kell kiszedni, én kiszedem, ha kell bekötni, én bekötöm, s még ha rá kerül a sor, el is adom, meg is birálom, csupán azt nem teszem, hogy megvegyem. Én tudok mindent, a mit Bosco tudott, bort töltök üres pohárból, értek a gymnasticához, járok a kezemen, árboczokat balancirólok a fogamon, kilencz golyót hajigálok a levegőbe és tartok humoristicus felolvasásokat. Én a kézi mesterségektől sem rettenek vissza, csinálok varróvánkosokat, tűtartókat, tubákos pixiseket, s úgy megvarrom a kaputot mint akárki más. Ha minden kötél szakad, találok vendéglőst, a kihez beszegődöm, esztendő mulva magam nyitok korcsmát, tudom a frankfurti virslit késziteni felségesen, s tiz év mulva úr vagyok. Nur courage!

Már ez könnyű szivvel megy Amerikába; nekem tele pénzzel a zsebem, még sem tudok aludni, ha arra gondolok, hogy miből élek meg? ennek kisebb gondja is nagyobb ennél. Itt is akadt bolondra: én reám; nem mulik el nap, hogy valamimet neki ne adjam. Ő a világért sem kér semmit, egyszer csak azt látom, hogy neki ajándékoztam. Volt egy czifra alföldi bundám. Magára vette, persze hogy iszonyatos figura volt benne. Lehetetlen volt, hogy igy meg ne mutassa magát az ismerősöknek. Azok is majd halálra nevették magukat rajta. Azóta mindig benne jár, hogy nekem és a többi utazóknak jó kedvet csináljon. Eszem ágában sem lehet, hogy az a bunda még valaha az enyém legyen.

Azonban mindezen mulatozáson keresztül hallatszott az első helyen levő hölgy sikoltozása. Egy hétig folytonosan tartott rajta a tengeri betegség, soha egy órára sem csillapult el. Reggelenként már oly félve hallgattam, ha nem hallatszik-e keresztűl a szél zúgásán az a velőkig ható nyögés. Nyolczadnap reggel már nem hallottam hogy nyögött volna, no már bizonyosan hozzá szokott, gondolám s szinte jól esett, hogy nem hallottam a vékony deszka falon át nyavalygása szavát. Pedig ekkor még nagyobb szél fújt, mint valaha; úgy jártunk Friczczel az én németemmel a födözeten, mint a részeg emberek, én ő rajta nevettem, a mint egyik hajókötéltől a másikig ugrált, ő pedig Jancsin nevetett, a ki négy kéz láb mászott ha egy tizlépésnyi expeditiora kellett neki menni. Mikor legjobban nevettünk, jön fel a lépcsőkön két matróz valami vitorla vászonba burkolt nyalábot emelve. Egy szót sem szóltak, letették a karfa mellé.

Mi az? kérdém kiváncsian.

A matróz végig nézett rajtam, mintha előbb számot vetve magában, ha valljon feleljen-e? azzal félpofájába igazitva a rágott dohánycsomót, phlegmatice monda:

Az a nő, a ki az éjjel tengeri betegségben meghalt.

Az inam megrogyott alattam e szavakra. Meg nem tudtam mozdulni helyemből, a matróz letérdelt a holttest mellé, s egy vastag tűvel hozzá varta a halott arczát a lepedőhöz, hajós szokás szerint, a másik egy tizenkét fontos ágyúgolyót vart a lábaihoz, s azzal megfogták két felűl s belóditották a tengerbe.

Majd utána ugrottam magam is.

Egy percz mulva senki sem tudott róla többet, csupán engem lepett meg a gondolkozás, nem birtam elfeledni azt a látványt, mint csapott össze fölötte a viz, s még csak jel sem maradt utána, melyről sirját megismerjék, a hol megsirassák; a kik egy hét előtt elbucsúztak tőle, kik ott álltak a parton, könyező szemekkel kendőikkel integetve, tán atya, anya, barátnéi, tán most is forrón imádkoznak érte, mikor már ő testével a tengerfenék csodaférgeit táplálja. Öcsém ez borzasztó gondolat; nem akarom, hogy a tengeren temessenek el.

Már ekkor a sik tengeren voltunk.

Öcsém a mennyország szép dolog, a tenger is szép látmány, de a föld még is legsolidabb tünemény.

Azt látni, hogy az egész láthatáron semmi sincs azon a faalkotmányon kivül, mely talpunk alatt ingadozik, s azt tudni, hogy ez is minden perczben kilyukadhat, elsülyedhet, szétpattanhat, meggyuladhat, s ha az embert el nem nyelte a czápa, vagy a vizbe nem fult, hanem valami tutajra menekült, ott meghalhat éhen vagy szomjan, s utóbb még egymást lesz kénytelen megenni, ez szomorú állapot.

Egy reggel szokatlan zajra ébredtem fel. Mintha nagyon sokat kiabálnának oda kinn s valaki az ablakomat beszegezné.

Mit csinálnak ott? kiáltok felriadva.

Vihar lesz, az ablakokat beszegezik, hogy a viz be ne jőjön rajta, világosita fel Jancsi.

No ez lesz még szép, mondék hirtelen felöltözködve.

Alig voltam készen, épen csak a kávémat akartam meginni, az asztal előttem, a csésze a kezemben, midőn egyszerre puff! nagyot csap valami az ajtómra, én a forró kávét a nyakamba öntöm s az asztal alá esve, findzsa, tányér és csupor minden hegyibem hull, magam pedig gurulok az ágy alá.

Eleinte még azt gondoltam, Friczi bolondult meg, az csinál velem valami otromba tréfát, hanem egy másik taszitás; mely ellenkező oldalról támadván, ismét kabinetom tulsó falához vágott, tudtomra adá, hogy benne vagyunk a viharban.

No most itt az itélet napja, gondolám magamban, mikor láttam, hogy a szobám pádimentomáról egyenesen a stukaturjára esem fel, s ütődöm, verődöm mind a négy falához, mint egy csaptatóba jutott egér.

Oda kinn orditott a vihar, a habok keresztűl csapkodtak a hajón, a kapitány káromkodott, az asszonyok jajgattak, s e mellett a hajó úgy ropogott, mintha egyszeribe szétmenne minden eresztékeiből; erre felfordult velem a világ, a fejem szédülni kezdett, a gyomromban mintha malomkövek lettek volna s azok is sokalnák az ott lételt, idáig csak nevettem a tengeri betegséget, de most egyszerre elállta minden izemet úgy, hogy feküdtem bele mint egy darab fa, megfogtam a kezemmel a függő ágyamat s beleharapva eláldottam a világot olyan czifrán, hogy Jancsi térdenállva könyörgött, ne ingereljem a szenteket, mert bizonyára nem sokára meglátandom őket.

Egyszer elorditja valaki magát oda lenn a hajó fenekén: Lyuk! s rémséges hangon terjed e kiáltás egyik fedezetről a másikra, lyuk, lyuk! az emberek őrjöngve nyargaltak alá s fel, csak ez egy szót ismételve mindenféle hangváltozatain az ijedelemnek.

Én a milyen fél deliriumban ott feküdtem, nem képzeltem egyebet erre a szóra, minthogy a hajó árbocza kilyukaztotta az eget.

De hisz könnyű lesz azt befoltozni, mert van miből, gondolám magamban, mig egyszerre Friczi ijedt arczczal benyit szobámba s tajtékzó szájjal beordit, mig szeme egyszerre tizenkét felé állt:

Az Istenért, ki innen, a hajó feneke lyukat kapott, már négy lábnyira van benne a viz. -

Bizony bánom is én; viszonzám, ha viz jött be az egyik lyukon, fúrjanak a fenekén másikat, s azon meg ereszszék ki s mérgesen hasra feküdtem.

Hallottam, hogy azután megint bekiáltott valaki.

Munkára minden ember! A szivattyúhoz! -

De hisz azt a vizet mind megihatod, a mit én kiszivattyúzok, gondolám magamban s fekve maradtam.

A betegség azonban mindig nagyobb erőt vett rajtam, s a kinok dühöngése után bekövetkezett a haláltóli félelem.

E kint nem lehet tollal leirni, az örök elkárhozott eszméje nem lehet nálánál nagyobb; a test és lélek egymással versenyez a szenvedésben, s egyik a másikat gyötri, százszor keresztülesik a halálon s megint újra kezdi. Maga előtt látja a legnagyobb irtózatokat, s nincs ereje testének megmozdulni, hogy tőlök szabaduljon, sem lelkének, hogy bátran nézzen szemeik közé. Végre hat lövést hallottam dördülni, a segélylövéseket, melyek után az ágyukat a tengerbe hányták s erre az a gondolat támadt bennem, hogy most a lőporos hordókra senki sem ügyel, egy szikra bizonyosan oda pattant, s lassanként szivárog közelebb közelebb.

E gondolat annyira kinzott, hogy felvánszorogva kinyitottam ajtómat s kibuktam a födözetre. A szél menten lekapta a sipkámat s elvitte nem tudom hová. A födözeten dolgozott, a ki még mozdulhatott, a vitorlaköteleket vagdalták széjjel. Két árboczot már kitört a vihar, a harmadik hol jobbra, hol balra csapott hegyével a habokba, a kapitány ott állt az árboczban fogódzva, mellette a newfoundlandi, a födözet telve volt jajgató tehetetlen néppel, kik hasonló állapotban voltak mint én. A toronymagas hullám, majd a felhőkig tolt bennünket, majd lehajitott a tenger mélységes fenekére: végre láttam, hogy a mentő csónakokat kezdik leoldozgatni s abban hagyják a szivattyúzást.

Tehát a hajó el fog sülyedni.

Egyszerre tódult minden ember a csónakok felé, kiki ölében vitte, a mit féltett, a mit szeretett, némelyik egy egy nagy ládát, melyet a többiek belehajtottak a vizbe, más alélt nejét, gyermekeit.

Csupán én értem nem jött senki, ott feküdtem tehetlenül a karzat mellett, Jancsit láttam egy csónakba lépni. Utána kiáltottam, hogy vigyen el engemet is, rám sem hallgatott; később megláttam Friczit, az oda ugrott hivásomra s a köpönyegemet megszabaditá, hanem engemet ott hagyott.

Ezen pillanatban egy irtózatos hullám tulcsapott a hajón s engemet fölkapva keresztül dobott a karfán bele a tengerbe.

Ez volt aztán az a fürdő, a mit nem recommendálnak az orvosok.

Kétségtelenül ott veszek, ha valaki nem könyörűl rajtam, egy valaki, kiben egyedül volt emberszeretet és becsületérzés az egész nép között s ez a valaki volt a newfoundlandi kutya. Utánam ugorva, megkapta galléromat s fölemelve iszonyú torkában a viz szinére, kiúszott velem azon csónakig, melybe a kapitány szállott.

Ő volt az utolsó, a ki elhagyta a hajót; a mint félig meddig magamhoz térve láthatám, még egy darabig ingadozott az elhagyott hajó a viz fölött, azután egyszerre megállapodva, elkezdett lassan forogni, azután mindig sebesebben, egyszer körülcsapta az örvény s a hajó elbukott, helyét a tengerfenékről feljövő buborék s a födözetről fönmaradt málhakötegek úszó tömege jelelé csupán.

A megmenekült csónakokat azonban szétzavarta a vihar. Egy közülök túl levén málhával terhelve, melytől a kivándorlók makacsul nem akartak megválni, szemünk láttára sülyedt el, senki sem menekült meg belőle.

Mi és még egy másik csónak, melyen Fricz és Jancsi voltak, három napig hányódtunk a tengeren, mig egy utánunk jövő brigg fölszedett bennünket.

Én ez idő alatt folyvást hagymázban feküdtem, különben nem tudom, hogy mit ettem volna, de még azt sem, hogy nem ettek volna-e meg engem; az bizonyos, hogy ki akartak dobni a hajóból, mint beteget, de a kapitány nem engedte.

Már most ide jutottam. Első dolgom az, hogy Jancsit elcsapom, a miért ott hagyott; másik pedig az, hogy neked irok, miszerint tudasd mindazokkal, a kik utánam akarnak vándorolni, hogy előbb nézzék meg a komáromi kalendáriumból, hogy nincs-e akkorra zivatar jelentve, mert ilyen alkalommal az ember épen olyan könnyen megláthatja a más világot, mint az új világot.