VI.
Ugyanazon hazafi levele ugyanoda és onnan.

Jó napot pajtás.

A mult levelemet azon végzém, hogy Jancsit elcsapom, - már megint visszafogadtam.

Ez ugyan furcsa tudósitás neked Amerikából, ki immár Niagara zuhatagokról s rézszinű emberekröl szeretnél hallani, de e körül fordul meg minden; csak engedd, hogy elől kezdjem, a dolgot.

Megérkezvén New-Yorkba, minden málhám odaveszett a tengerbe, az antik gombos diszmentémet kivéve, a mit Jancsi, mikor minden veszni indult felöltött magára, szerencsémre a váltóim mindig velem voltak a táskámban, azokat tehát rögtön siettem pénzzé tenni.

Inasom nem levén, egy hôtel garniban foglaltam helyet, a hol az ember table d’hote-nál eszik. Amerikában annyira szokás sietni, hogy itt az ember este reggelizik és reggel vacsorál. Ezt megértve magam is iparkodtam az első harangszóra, mely a vellás reggelit jelenté a közös étterembe. Az egész sokaság a kandalló tüze körül volt seregelve, egyik lehúzta csizmáit s a talpait fölrakta a kandalló rácsára, a másik szétvetette lábait előtte, s frakkja szárnyait széthúzva, háttal melegedett nála, a harmadik köpködött jobbra balra, a mi alkalmat adott a negyediknek és ötödiknek igen ügyesen kapkodni félre lábaikat, kettő három neki állt a falaknak s egy darab szénnel számokat irt rá, azokat összeadták; én köszöntem egyiknek is másiknak is, egyik sem fogadta el, a minél sokkal jobban boszontott még az, hogy akármennyit figyeltem a beszédjökre, úgy hadartak, úgy össze vissza nyelték a szót, hogy daczára két évi angolul tanulásomnak, egy hangot nem birtam belőle megérteni, s ha valamelyikhez szóltam, úgy, a hogy én tanultam angolul beszélni, egyenesen az orrom alá nevetett.

Végre felhozták az ételeket és italokat, alét, portert, melasset, rhumot, halból csinált kocsonyát, hideg marha pecsenyét, vastag hurkákat, sajtot, halikrát és mindenféle salátát.

Tudod, hogy én az itt elősorolt elementumokat otthon nézni sem tudtam, nemhogy megenni és inni. De az éhség most rá fanyalitott. A harmadszori csengetésre egyszerre felugrott valamennyi a kandallótól s rohant az asztalhoz, a nélkül, hogy nekem valaki azt mondaná: tartson velünk.

Én azt hittem, hogy majd az ételeket sorba fogják adni, s nagy álmélkodással vettem észre, hogy a ki minő tálat elfoghatott, annak neki állt és abból regalirozta magát, egyik jól lakott a cáviarral, másik a kocsonyával, némelyik a hurkák által boldogult, mire észrevettem magamat, nekem nem maradt egyéb, mint egy tál saláta, meg valami hideg sós hal, a minek a javát kiválogatta más.

Evés alatt kiki csak a körmeit használta, evés után vett mindenki egy vellát, azzal szétfeküdvén ki az ablakba, ki a székekre, úgy hogy a lábai a székkarján lógtak alá, mindenki elkezdte a vellákkal előbb nagy hangosan a fogait piszkálni, azután meg a körmeit.

Gondolhatod, hogy ezt a mulatságot már nem vártam végig.

Felmentem a szobámba, s előhivatva a pinczért, megparancsoltam, hogy süttessen nekem pecsenyét, meg hozzon bort.

Öt percz mulva visszajött.

Mi ez? kérdém megtekintve azt a gömbölyü hús darabot, mely még annyira élni látszott, hogy tán elbődül, ha a vellát bele szúrom.

Ez beafsteak! felelt a pinczér.

Jól van, hanem én a hust csak sülve szeretem, vidd vissza, süttesd meg. Hát a bor hol van?

Erre elém tett egy kis orvosságos üveget.

Hát itt a bort talán a patikában árulják, minden órában egy evőkanállal beveendőt? Hozz legalább egy itczét.

Ujabb öt percz mulva aztán ebédeltem, elköltvén mellette négy olyan kis orvosságos üveg tartalmát.

Nálunk lehetett volna ez a bor 12 váltókrajczár, itt fizettem érte négy pengő forintot.

Azért irtam le e dolgokat oly körülményesen, mert becsületes organismusu embernél nagy rubrika a gyomor, a ki tehát utánam akar jőni, előbb szokjék el a szegényes magyar eledelektől, mert azok itt csak nagy urnak valók.

Az nap mindjárt rábiztam a kijáró legényre, hogy keressen nekem egy butorozott szállást, mintegy öt szobából állót, meg egy inast, a ki ételt hordani, ruhát tisztitani, dohányt vágni ’s más efféléket értsen.

Egy óra alatt készen volt a commissióval, a sietség ellen itt nincs panasz.

A szobák és hely leirása után megvoltam elégedve a talált szállással s rögtön felpénzt adtam rá.

A legény targonczára rakta holmieimet s egy jó fél óra mulva egy szép tágas utczában állt meg velem, egy magas ház előtt, melynek lehetett legalább hat emelete.

Nini! kiálték megijedve, - melyik emeletben fogok én itt lakni?

A legény azt felelte: a melyikben tetszeni fog. -

Nem értettem.

De hát a szállás árára nézve mindegy, akármelyik emeletet foglalom lakásul?

Tökéletesen. -

Ugy bolond volnék, ha nem az első emeletben laknám. -

Az természetes. -

A legény hivására azután előjött a kulcsárné s miután megtudta, hogy én vagyok, a ki a szállást fölvettem, maga után intett, hogy majd megmutogatja szobáimat. Legelőbb is a földszinten fölnyitott egy boltot s inte, hogy nézzek bele. -

Lelkem! nem vagyok én sem mesterember, sem kereskedő, nekem nem kell a bolt. -

Együtt jár a szállással. - Lőn a felelet. -

No hát isten neki, csak a többi legyen alkalmatos.

A boltból egy facsiga lépcső vezetett fel az első emeletbe. Csinos, fával kitáblázott szobába jutottunk, melylyel megvoltam elégedve, s kérdtem, hogy honnan nyílik a többi?

A kulcsárné ismét egy csigalépcsőhöz vezetett, mely a második emeletbe vitt föl.

Hát ez micsoda? tán a másik szobám meg a második emeletben van, és a harmadik a harmadikban, negyedik a negyedikben.

Ugy volt, a szobák mind egymás tetejében következtek, az ötödik szoba a padláson nézett ki.

Ez itt igy szokás, magyarázá ciceroném, földszint a bolt, első emeletben a salon, másodikban az ebédlő, harmadikban a hálószoba, padláson a cselédszoba, ez igy legkényelmesebb.

Szépen van.

Tehát ha az egyik szobámból a másikba akarok menni, huszonkét lépcsőt kell felmásznom, s ha itt vagy ott feledtem valamit, egész nap szaladgálhatok létrán fel, létrán le.

Ez az egész ház igy van felosztva, nem keresztben, hanem hosszában.

Mulatságom java azonban még csak ezután következett.

Jött a megrendelt inas, egy nagy vörös képü siheder, beállt hozzám, leült egy székre minden kinálás nélkül, egyik lábát a másikra tette, szivarát a szája végébe nyomta s elkezdtünk alkudni.

Ő kiválogatta, hogy mit tesz meg és mit nem tesz meg, s azután megmondta a szabott dijat, melyen alul nem szegődik; csekélység biz az, annyi fizetésem nekem is volt főszolgabiró koromban.

Egy pár napig jól megvoltam vele, elvégzett mindent, csakhogy egészen ugy bánt velem, mintha nem is volnánk ur és szolga, hanem csupán két szerződő fél, kik közül az egyik fizet, a másik dolgozik, de mindketten egyenlő rangban állnak.

Harmadnap vasárnap volt. A legény délelőtt elvégezte egész napravaló munkáját; s felszólitott, hogy ha még valami dolgom van, mondjam meg eleve, mert nála délután társaság fog lenni, theaestélyt ád, s akkor nem fog rá érni, hogy velem bajoskodjék.

Nagy szemeket mereszték. Még ezt sem hallottam többet, még csak az van hátra, hogy most én szolgáljak neki.

Azt gondoltam, csak tréfál velem. Délután csöngetek, valamire volt szükségem, az én inasom nem jön, a csengetyühuzót is összetéptem, még sem jön. Erre egészen felindulva rohanok fel a lépcsőkön, benyitok a szobájába, s csakugyan egy egész társaságot találok nála, mellyet haragos megjelenésem még csak meg sem látszott zavarni.

Az én legényem a theát töltögette a csészékbe.

Hát kend nem hallotta, hogy csengettem? orditék reá, reszketve a méreg miatt. -

Az felesleges volt; felelt ő hidegvérrel, miután holnapreggel ismét szolgálatára állok készen, addig pedig saját vendégeimmel vagyok elfoglalva. -

Mit? hát ki itt az ur? én-e vagy kend? -

Ur? szólt czifra hangnyomattal az én legényem s olyan grimászokat csinált, hogy elfutott bele a méreg, kikaptam a számból a pipaszárat s kettőt hármat olyat raktam vele a ficzkó nyaka közé, hogy csakugy porzott a liberiája.

Nesze semmirevaló! kiálték, ha te megtanitottál engemet a te szokásodra, majd megtanitalak én tégedet az enyimre.

Ezzel bevágtam rá az ajtót s lementem a szobámba.

Még ki sem fujhattam magamat, midőn egy uniformisos egyéniség benyit hozzam s nyájasan tudtomra adja, hogy a városnegyed békebirája igen örülne, ha személyesen szót válthatna velem.

Én rögtön vele mentem, bérkocsin a békebiró lakára hajtattunk, ki is igen szivesen fogadott magánál, s miután leültetett, kérdezé hogy ki és mi vagyok?

Mondám, hogy engem Hurday Lászlónak irnak.

Kért, hogy állásomat, mesterségemet, vagy czimeimet mondjam el.

Mesterségem nincs, czimeim igen is vannak, itt a passusom.

A biró most még kevésbbé tudta, hogy ki legyek hát voltaképen? utóbb is beirt notabilitásnak.

Azután inte egy uniformisos legénynek, ki által megvert inasom elő vezettetvén, megkérdezé tőlem, ha ismerem-e ez embert és igaz-e, hogy ütlegekkel illetém?

Hogy ne vertem volna meg, mikor visszafelelgetett! -

Az önbiráskodás itt tilos, viszonzá a biró, e rendkivüliségért fizet ön uram 25 dollárt. -

De legalább kényszeritse ön ezt a ficzkót, hogy kövessen meg! -

Azzal valóban nem tartozik. -

Egy szót sem szóltam többet, kifizettem a 25 dollárt, még 25-öt téve melléje, hogy Jancsi hajdum hollétét kitudakolván, hozzák vissza hozzám.

Ezóta ismét együtt vagyunk.

Én pedig föltevém magamban, hogy egy óráig sem maradok tovább olyan helyen, a hol az ember egy qualifieatióban van a cselédjével.

Épen apropos érkezett erre hozzám Friczi.

Rajtam rontott, s mielőtt védhettem volna magamat, nekem esett, összecsókolt, agyonölelt s leült mellém.

A kaputtól kezdve a mellényig minden öltözete az én köpönyegemből készült rajta. De nem juthattam szóhoz, mire ő elkezdé, mennyire csodálatosan járt ő én velem, hogy mikor megakart menteni, a galléromat megragadva, azt hivé, magam is benne vagyok, s csak a csónakban vette észre, hogy üres a köpönyeg. Azt azután haragjában a vizbe hajitotta, elnyelte valami czethal.

Igy tudni hazudni csakugyan szeretreméltó tulajdonság.

No de hagyjuk ezt, szólt az én geniusom, beszéljünk komolyabb tárgyakról. Ön roszul érezheti itt magát, ön földmiveléshez van szokva, nekem van egy jó barátom, egy Berlinből emigrált franczia, citoyen Kurcz, ki ezelőtt tiz évvel vándorolt ki, azóta városokat épitett, statusokat alapitott, a mint ön az itt fekvő levelekből átláthatja, elmegyünk oda s ott megtelepedünk.

S itt egy csomó levelet nyomott a markomba, miket citoyen Kurcz irt Amerikából europai elvbarátainak s mikből csoda dolgokat olvastam ki, s miket lemásoltattam, hogy nektek megküldhessem.

Öcsém, ezek csodálatos előremenetelek!

Alig várom, hogy szemeimmel győződhessem meg rólok, előre képzelem magamnak azokat a nagyszerü városokat, mik itt oly hirtelen támadnak a földből, mint nálatok a vakandturás, a pompás erdőket, mikben csupa kávé és szerecsendió terem; arany fövényen jár az ember s ha megszurja a fa oldalát, tej folyik belőle.

Ikariának nevezik azt az országot.

Már nincs nyugtom, mig ott nem leszek. Előre örülök neki. Nem sokára utban leszek, a hely nem igen lehet messze, s meglehet, hogy mire mi megyünk, már akkorra gőzhajó is fog járni oda.

Mehetnék ugyan Uj-Telepre is, a hova az öreg Széki vonult, de nem akarok olyan helyre menni, a hol magyar embert lelek, meg aztán Széki régi antagonistám, s nem bizok olyan vállalathoz, a mibe magam fajta ember kap. Lám ez a németbe oltott franczia tegnapelőtt teszi le a lábát az üres földre s ma már városokat számlál.

Hijába! nem érthet mindenki mindenhez.