VIII.
Hurday  László  ur
te kintetes Garmady László u r hoz.

Ikaria, IX-dik esztendő 237-ik napján.

Sokáig hallgattam, csupán azért, hogy annál többet beszéljek egyszerre.

A dátumról láthatod, hogy nem erről a világról irok.

A mappán ne keress, mert a hol én vagyok, oda okos ember nem jár.

Ha ez a levelem hozzád jut, az csak a csodálatos isteni gondviselés munkája lesz, mert mi kivül vagyunk valamennyi világrészen, a honnan még a folyóviz sem megy ki.

Elindulásunk előtt egy feliratot intéztünk citoyen Kurczhoz, melyben felszólitók, hogy kiván-e bennünket statusa polgáraivá felvenni? mire ő sajátkezü válaszában felelt, biztositva bennünket azon rendkivüli kegyéről, miszerint nemcsak hogy örül bennünket elfogadni, sőt a statusához legközelebb esendő városig elénk fog jőni s személyesen vezetni bennünket saját fővárosáig.

E készség szeget ütött a fejembe.

Hogy egy statusfő ráérjen az indigenáknak személyesen comitivául szolgálni, ezt még az a nagy tisztelet sem motiválhatta, amivel ilyen két nagy ember irányában, mint én és Friczi, tartozott.

Tizenkét napig utaztunk vasuton, azontul hol kocsin, hol lovon, mindinkább vaduló tájékok mélységébe: oly helyeken keresztül, a hol még vadember sem lakik.

Végre eljutottunk az utolsó városba, a hol patronusunkat feltalálandók valánk.

Ez egy olyan város, a hova csak kaucsuk gyüjtéskor szokott kijárni a kereskedő nép, egy pár hónapi időre, azontul nem lakik benne senki egyéb, mint nehány fogadott csősz, kiknek ott rendkivül kevés őrzeni valójok lehet, miután a házak igen czélszerüen nélkülöznek minden ajtót és ablakot.

Szerencsénkre a szomszéd telepitvényen keresztüljöttünkben figyelmeztettek bennünket, hogy ha odább akarunk menni, vegyünk kocsit, lovat és ökröket, s ámbár Friczi váltig állitotta, hogy lesz ott minden, a hova mi megyünk, mégis jónak láttam ilyes marhafélével ellátni magamat.

De minek ez? monda Jancsi, ha ott ezrével vannak a bivalyok és egész ménesek vadlovakból, majd fogjunk onnan.

Megérkezve az emlitett nyári városba, el nem tudtuk gondolni, hogy hol fogunk itt citoyen Kurczra ráakadni?

Minden házba benéztünk, sehol egy lélek sem volt, az egész város állt három utczából, mi végre utóbb azt határozók el, hogy én elindulok a középsőn, Jancsi balra, Friczi jobbra, a város tulsó végén megint összejövünk, s ha azalatt találkozunk valakivel, megtudakoljuk, merre van citoyen Kurcz országa?

Mindenikünk találkozott egy bakterral. Az enyim azt felelte, hogy csak menjek egyenesen, Jancsinak azt felelték, hogy tartson jobbra, Friczinek pedig, hogy térjen balra. Ebből megtanultunk annyit, hogy akár ott maradjunk. Nem volt mit tenni mást, mint citoyen Kurczot minden áron bevárni.

Letelepedtünk egy üres házba, ott vártunk öt napig, azalatt megettünk és ittunk mindent, a mit magunkkal hoztunk, s már én bölcsen vissza akartam fordulni, midőn este felé nagy triumphussal jelenti Friczi, hogy a citoyen a város végén jőn.

Nosza én is siettem magamat hirtelen gálába csapni, előszedtem a prémes mentémet s iparkodtam egy rég betanult instellationalis dictiót emlékezetbe hozni, hogy e nagy férfiút kellőleg üdvözölhessem, s a mint kiállok nagy prosopopoeával az ajtóba, ime látok az utcza végéről nagy koczogva közeledni egy fakó szamarat, melyen csak amugy a szőrén ülve lötyögött egy kicsiny ember; ha gyalog jön, azt hiszem, hogy pávián, szakálla, haja hosszu volt, fésű zsarnokságát soha nem ismerve, képe fekete, mint a kiről nyolczszor lehámlott már az europai bőr. Tagjait igen czélszerü öltönyök fedezték, két egyszerü hüvely, állatok bőréből szabva, melyet egy ugrással föllehet venni, fején egy spárgából font sapka, a hátán egy puska, az övében két pisztoly egy vadászkés, meg egy villa. Kezeinek egyikében, mely semmivel sem volt piszkosabb mint a másik, egy hosszu póznát viselt, a mivel a szamár fejét innen onnan ütögette.

- Hát ez citoyen Kurcz? mondék Friczihez fordulva; Jancsi tedd el a mentémet! A citoyen meglátva bennünket, oda akart szamaragolni, de a nemes állat szabad hajlamai követésének nemes érzetében, neki vitte őt a keritésnek s annak neki fenve, kényszerité a lovagot lemaradni a hátáról s gyalog tenni meg a további utat. -

Ah! ti már itt vagytok, szólt a citoyen kezét nyujtva felénk s elébb engem azután Friczit, végre Jancsit csókolgatva össze. Ti pontosan megtartátok szavaitokat, én nem. Az adott szó megtartása egy neme a privát rabszolgaságnak és mi a rabszolgaságot nem türjük.

De barátom, mondék, charakteres ember megtartja a szavát! -

Erre ő szent meggyőződéssel viszonzá: „és a charakter egy neme a privat zsarnokságnak, melyet az ember önmaga iránt gyakorol, mely korlátolja a szabad akaratot, és mi semmi zsarnokságot, semmi korlátolást nem szivelünk!

A mint látod, ezek szeretetreméltó principiumok. De üljünk lóra. Citoyen Kurcz alig abrakolta meg paripáját s vezetett bennünket Ikaria felé.

Barátom! olyan statusban, a hol utak nincsenek, hasznos állat a szamár, citoyen Kurcz vigan poroszkált előttünk, mig mi lovainkat gyalog vezettük magunk után.

Egy hegyre felérve, vezetőnk megállita bennünket, mondván: „megálljatok, szent föld, a melyre léptek, vetközzétek le a régi embert, midőn csizmáitok e határt érintik, ez Ikaria.

Friczi arczra borult s meg akarta csókolni a földet, hanem az annyira tele volt nőve tüskével, miszerint e ceremóniát kénytelen volt akkorra, halasztatni, mikor a legközelebbi ereszkedőnél a sárban megcsuszamlva, orrán száján ért le a lejtő aljába.

No most merre megyünk? kérdem a citoyentől, aggodalmasan tekintve körül a mindig sürübbé változó rengetegben; ő profétai ihlettel veregetett vállamra, mondván:

Ez a szüz természet, melynek eredeti alakját emberi kéz utakkal meg nem csufitotta. -

No hát csak férjhez kell adni szaporán, mondék, a statusnak nem használ a természet hajadonsága. -

Önnek igaza lehet, szólt a citoyen helybenhagyólag, erre még nem gondoltam.

Ugy látszék, hogy sok másra nem gondolt a citoyen.

Egész óra hosszat mentünk oly bozótokon keresztül, a hol kertészkéssel kellett nyilást metélni, másutt lábtöréssel járó faomlatagokon kellett lovainkat átemelgetnünk, néhol hasoncsuszva jutottunk ki a tömkelegből, folyvást mulattatva szemünk közé mosolygó vampyrok, vadmacskák és csörgőkigyók egész corporatioitól, kiket minden lépten nyomon ütni, lőni, vágni, hasogatni kellett, nem is szólva a musquitokról, melyeknek sokaságát nem szabad számokkal kifejeznem, mert az itt saját athmosphaera, egy külön neme a levegőbeli ingredientiáknak.

Akadtunk helyekre, hol a szüz természet olyan mocsárokat nyomott az utunkba, mikben nyakig járták lovaink a vizet, bőszültté téve a pióczák, kigyók és sajgató halak millióitól; egy tehenem beledült a sárba, azt ott szemem láttára ette meg valami vérpiros békahal forma féreg, mely ezrével rohant egyszerre rá s vérét kiszopta, majd ismét nyaktörő sziklagerinczeken jártunk kötéltánczot, s egy helyütt egy ölnyi széles szakadást kellett átugranunk, mely alatt száz lábnyi mélységben omlott egy rohanó patak.

Citoyen, mondék, hid kellene ide. -

Ő nagy komolyan szólt:

Mentül hozzájárulhatlanabb marad e hely, annál biztosabbak vagyunk minden kül megtámadás ellen. -

Annyi igaz, hogy ide ugyan ágyuval utánunk nem jön senki.

Legvégre akadtunk egy olyan meredekre, melyen a lovainkat csak ugy birtuk lejuttatni, hogy egész élő fákat kötöttünk vissza forditott galylyal a farkaikra.

Már itt nem állhattam tovább.

Messze megyünk-e még, kérdém a citoyentől; minden lovunk sántitott, az egész társaság képe tele volt improvisalt rúnákkal, miket mindenféle tüske rajzolt reá, csizmáinkon nehéz volt az agyag s el voltunk csigázva ugy, mint a ki várat ostromolt.

Attól függ, felelt a citoyen, ha be akarunk-e még ma vergődni a fővárosba, vagy statiot tartunk egy utközben eső nyári pavillonban.

Az utóbbit választók.

Még egy hosszu csavargás után elértünk az igért helyre.

Tudod, a mit az ember ohajt, arról előre ideákat szokott magának csinálni, amik rendesen másképen ütnek ki a valóságban; én is nyári pavillon alatt egy oszlopos, szellős hajlékot képzeltem, chinai tetővel, szunyoghállós ablakokkal, ernyős, sátoros ereszszel, a milyeneket sokszor láttam lefestve; no épen ilyen nem volt az a valóságban: hanem két faágas volt leverve a földbe, s azon egy szarufa keresztbefektetve, melyhez két oldalról bambusznád-kévék voltak támogatva.

Nálunk a pásztorok és csőszök szoktak ilyen pavillonokat épiteni nádból vagy kukoriczaszárból. Az eleje el volt rekeszelve tövissel, ez volt az ajtó.

Ez a pavillon nagyon egyszerü, mondám a citoyennek. -

És czélszerü! felele ő. A legnagyobb zivatar el nem hordja, a földingás le nem dönti, a villám soha bele nem üt, s ha megázik, egy nap alatt ismét megszárad. -

A marhákat hozzákötöttük a fákhoz s magunk befeküdtünk a pavillonba.

Kérlek benneteket, szólt a citoyen, vigyázzatok ott egy lyukra, ne feküdjetek rá, meglehet ugyan hogy csak ürgelyuk, de az sem lehetetlen, hogy csörgőkigyó-tanya, s az mindjárt kibuvik, ha meleget érez.

Mit! kiálték felugorva. Én csörgőkigyókkal háljak egy födél alatt, hát ha ezt a kastélyt nekem ajándékozod! -

A citoyen nevetett, biztositva, hogy itt a csörgőkigyó oly megszokott házi állat, mint nálunk a patkány, nem kellemetes, de nem is félelmes.

De már én csak kimentem onnan Jancsival együtt, összekerestünk egy rakás száraz fát, s távol a kunyhótól tüzet raktunk, ottan viradtunk meg.

S ez bölcs gondolat volt. Mert itt a milyen forró a nap, olyan hideg az éjszaka, s ha folyvást nem tüzelünk, minden marhánkat megeszik a vadak, miknek fertelmes orditozását s villogó szemeit egész éjjel láttuk és hallottuk tiz husz lépésnyi távolban magunk körül, mig a vampyrok oly közel repkedtek füleinkhez, hogy a susogásaikat lehetett hallani.

Fricz és Kurcz ezalatt philosophi nyugalommal horkoltak a pavillonban.

Alig szürkült, midőn fellármaztam őket, hogy menjünk tovább.

Jancsi mindnyájunk számára kenyeret, szalonnát piritott, melyet a citoyen oly jeles dolognak talált, hogy azt mint különös uj fölfedezést rögtön uti naplójába igtatta, egész országa népével megismertetendő.

A mint látni kezdtünk, mentünk tovább.

Én aggódva kérdezém a citoyentől, ha nincsenek-e az ő statusában magyarok is? Képzelheted milyen insultus volna reám nézve, ha valami hazámfia ilyen állapotban látna meg.

A citoyen dicsőült arczczal felelt, itt nem ismertetnek a nemzetiségek, itt nincs német, nincs magyar, nincs franczia, a népek testvérek mind. -

De valami nyelven csak mégis beszélnek egymással? -

Még most mindenki a saját nyelvén kénytelen beszélni, szólt a citoyen felsohajtva, s ez az átka az emberiségnek, mely gátolja, hogy egyformákká lehessünk, de segitve lesz rajta, egy nagy szellem most épen egy nagyvilágnyelven dolgozik, melyen minden nemzet egyaránt megértsen, s azontul nem lesz különbség ember és ember között. -

Ez érdekes egy grammatika lehet. -

Végre egy folyamhoz értünk, melynek partján a város épült, még ezt akkor nem láthattuk.

A kérdéses folyam minden száz lépésnél tiz husz öles vizomlásokat képezett, néhol két szikla közé szorult s oly sebesen nyargalt, hogy a kövecset nem lehetett bele hajitani, másutt meg elterült száz zátonyos szigetet képezve.

Barátom, mondék, ezen a folyamon sok szabályozni való lesz, a mig gőzhajók járhatnak rajta.

Elhitte az amice és nem iparkodott megczáfolni.

Most rögtön meglátjuk a várost, szólt végre mihelyt ez erdőből kibukkanunk.

Én hozzá levén szokva hogy amerikai városok neve alatt hosszu egyenes utczákat, hatemeletes házakat, dolgos népséget, árukkal rakott piaczot, korlátos kikötőket képzeljek, ha még annyi szemem lett volna is, mind oda irányozám a mutatott tájra, melynek sürüjéből midőn kibukkanánk, ime előttem állt mintegy kilencz tiz fakunyhó, egymástól ezer meg ezer lépésnyire, egy csoport góré és levélszin által környezve. -

Ez Ikaria! - szólt a citoyen az exaltatio gyönyörteljes hangján. -

Valóban regényes, feleltem én reá, csak hogy nálunk az ilyen residentiának tanya a neve, nem város.

Még egy örömöm volt hátra, mely tapasztalataimat megkoronázza; az indus herczegasszony, Urakatna személyes láthatása.

Annyit hallottam beszélni a délczeg indus hölgyek szépségeiről, karcsu termetükről, vadonnat villogó szemeik tüzéről, azokról a csodálatos szokatlan bájakról, miket a költők oly csábitó szépen irnak le, s mikről europai embernek fogalma sem lehet, hogy még az uton megkérdezém patronusunkat, ha feleségének nincsenek-e még több testvérei, kiket Kaméhaméha solid embereknek feleségül adna, mire ő azt válaszolta, hogy még van kilencz, s ha kivánom, számomra megkér egyet.

Megköszöntem. A mint közel értünk a citoyen hajlékához, ő mellém hajolva gyöngéd büszkeséggel sugá fülembe: amott jön ő, hitvesem, Urakatna, a természet vadgyermeke. És jött. Egy riska tehenen ült, lábai lóggtak kétfelül, akkorák mintegy vasaló. Öltözete egyetlen darabból állott a szeretetreméltó teremtésnek, mely oly formán volt alkotva, hogy mozdulatait mentül kevesebbé korlátozza, termetének egyéb részei gyönyörü czirádákkal voltak tetovirozva, bőre ki volt hánytatva kék zöld tulipántok s piros kacskaringókkal, a minők csak egy indus herczegasszonyt illetének. Képe valami vastag zsirral lévén lakirozva, annak alapszinét ki nem találhatám, de vonásai annál kitünőbbek voltak, szépen kiülő nagy pofacsontok, gyönyörü kicsiny beesett szemek, a legszeretetreméltóbb befelé görbülő pisze orr, s alatta egy elbájoló száj egyik fültől a másikig, melynek alsó ajka egy csigahéjra ki lévén feszitve, szépen lenyult az állig, fülecskéiből, melyek tenyérnagyságra meg voltak nyujtva, egész füzér állatfogak lóggtak alá, s orra porczogóján egy hosszu halcsont volt keresztül szurva, minőt a lud orrán szoktak keresztül dugni, hogy ne ehesse a vetést.

A szeretetreméltó hölgy meglátva bennünket, elbámult ránk, s a helyett hogy férje nyakába rohant volna, mind csak engem nézett, még megérem, hogy belém szeret.

A citoyennek elébb egy párt a nyaka közé kellett huzni a póznával, hogy észrevétesse magát a szeretett hitessel, ki akkor aztán leszállt a tehénről s szépen megcsókolta a lábát.

No mert, ha a képét csókolta volna meg, bizonyosan kiszurta volna a szemét azzal a plajbászszal, a mi az orrába volt dugva. -

Pajtás, mondék, mind ilyen szépek Kaméhaméha többi leányai is? -

Együl egyig! biztosita a derék férfiu.

Ez nap a citoyen vendégei voltunk. Urakatna asszonyság főzött.

Hus, hal, gyömbér, hagyma, kányabogyó, tej, vaj és fagygyu volt gyönyörü tuttifruttivá összefőzve, melyből Urakatna asszonyság annyit tömött magába két marokkal, hogy majd kiugrottak a szemei belé; Jancsi az első falatnál sirva fakadt s kiment a házból, az én gyomrom is honvágyat kezde érzeni, gondolva az otthoni konyhára; rögtön utána is láttam, hogy valakit kibecsültessek telkéből s magam ura lehessek valahol. Kurcz gazda mondá, hogy van itt egy üres ház, mely a státusé, azt megvehetem s rögtön bele is szállhatok; odavezetett; nagy tengerifüzfás rekettye közt épült egy kis vityilló, keresztül kasul rakott faderekakból, melyeknek végei egymásba voltak róva, s közei kitömve mohával. Lerajzolni sokat ér, de benne lakni keveset. No de ha itt ez az architectura van divatban, hát vegyük meg!

Többek között kérdezém, hogy jutott a státus ehez a gunyhóhoz?

Hát az a család, a mely benne lakott, a napokban kihalt belőle sárgalázban. -

Sárgalázban! kiálték betéve az ajtót, hát ha ez volna a Noé bárkája, bele mennék-e lakni! már akkor csak inkább magam épitek egyet, hol van üres fundus?

Az én országfőnököm bevitt az erdő közepébe, ott mutatott egy dombot, sok szerencsét kivánt s ott hagyott a Kanahán kellő közepében.

Öcsém, mindaz, a mit Robinsonról regélnek, tréfa, gyertek Ikariába; bezzeg nem azzal akadsz itt meg, a mi nincs, hanem azzal a mi van. Kapsz földet, de annyi az erdő rajta, hogy nem tudod hová tenni, kapsz embert is, aki napszámban dolgozik, de otthon a viczispán sem kap akkora diurnumot.

Két három citoyen a szomszéd tanyákról megalázta magát az épitésnél segitségemre lenni, kiknek szivességéből nagyhamar összetákoltam valami ólat, s az épen annyi pénzembe került, mintha otthon kőházat épitettem volna, szél és eső pedig ott jött be rajta, a hol akart.

Magammal persze hogy semmit sem hoztam azt gondolva, hogy minek tengerbe hordani a vizet? minek következtében bátran visszamehettem volna oda, a honnan jöttem, ha egyike a szomszéd genieknek, (mert mi mind geniek vagyunk a kik itt egy csomóban lakunk), ki régóta azon rögeszmével küszködik, hogy mint lehetne a világról kipusztitani a pénzt s az embereket rávenni, hogy az aranyat és ezüstöt semmire se becsüljék, e napokban összebeszélve Friczivel, hogy kiköltözzenek Kaliforniába, ingóságait, szerszámait, és baromfiait nekem jó pénzért el nem adta volna.

Igy legalább módomban van szántani, vethetni; a meggazdagodásról hegedült szent Dávid, megköszönöm ha itt a paradicsomban éhen meg nem halok.

Az első napokban kérdőre fogtam Kurcz gazdát, hogy hol vannak azok az egész bivalcsordák, a mik itt legelnek? ő elvitt magával, s valóban alig félórai járás után rá bukkantunk egy falka fekete loboncsos állatra, mely egy szép mezőségen mintegy kétezernyi számmal legelészett.

Szeretnék belőle egy párt kiválasztani, mondék, gyerünk közelebb.

A mint azonban e szép állatok megszagolták közeledésünket, nekikerekedtek s elfutottak előlünk; egész nap szaladtunk utánuk, sehol sem érhettük utól, végre bevették magukat egy mocsárba, a hova nem követhettük őket. -

Hát öcsém, ki feji meg ezeket a marhákat? kérdém, mikor halálra kifáradtunk a nyargalásban.

Senki sem, viszonzá ő, ezek a státus gulyái.

Következett az indigo.

Az ember elővett egy bogyót, a minek a leve előbb piros, azután megkékül, s azt mondta, hogy ebből indigo lesz.

Az bizony fagyalfabogyó! mondék neki, hisz az indigo nem cserje, s a szárát használják, nem a gyümölcsét;

Az ember elbámult.

No még csak a czukornádat óhajtottam látni; ide adott egy valami kórót, hogy rágjam meg, nem valóságos czukornád-e?

Nádnak elég nád, hanem czukornak nagyon émelygős, hol terem ez? kérdém gyanakodva.

Eleinte titkolódzott, hanem végre fölfedezte a telepitvényt, egy egész hold volt affélével szépen beültetve.

Én majd hanyatt estem nevettemben.

Talán ismered ezt a faját a czukornádnak? kérdé tőlem aggódó ábrázattal. -

Ismerem bizony, nálunk cziroknak híják és seprüket csinálnak belőle.

Ez napságtól fogva nem megyek a citoyenhez tanácsot kérni.

Ő egész nap gépeken calculál, mikkel a holdba lehet fölrepülni, mondám neki, hogy jobb lenne annál egy száraz malom, a min a málét megőröljük, vagy pamphleteket készit az örök békéről, minél ismét jobb szeretném, ha a szunyogokat tudná rávenni, hogy kössenek fegyverszünetet. Engemet magasra becsűl; a mióta a czukornádjára ismertem, minden szavam oraculum előtte, én pedig nem jól érzem magamat olyan országban, a hol magam vagyok a legokosabb ember; én ehez nem vagyok szokva.

Annyit azonban megtanultam, hogy Ikariában is csak ugy terem a föld, ha az ember szánt-vet rajta, s amugy Dunántuliasan hozzáfogék saját uri kezeimmel az ekeszarvához, s miután két ezer holdas birtokomban akadtam vagy tizenkét holdra, melyet felbirtam szántani a nélkül, hogy egy fordulóban egyszernél többször beleszakadt volna a szántóvas a sok mindenféle gyökérbe, azt szépen bevetettem buzával, kukoriczával, s már most legalább ott terem majd valami, ha a status madarai ki nem eszik a vetést, vagy a szüz természet virágos kertet nem csinál belőle. Én legalább nem csudálkoznám rajta, ha a buzavetésem helyén spanyolnádat látnék nőni.

Jancsinak egy csepp hasznát sem tudom venni.

Ezt a fiut mindennap uj meg uj csoda éri, nem küldhetem száz lépésnyire a háztól, rögtön visszaszalad, jajgatva, hogy őt soha nem látott állatok vették üldözőbe.

Eleinte csak a tigrisektől és csörgőkigyóktól ijedezett, most már a bagolyfejü pille is bekergeti a házba, s ha valami madarat hall kiabálni éjjel, ha három országot igérnél neki sem lépne ki az ajtón.

E mellett iszonyu szerencsétlen, mindenféle szép alaku bogyót megkóstol s azoktól aztán majd a kórság töri ki, vagy megszagol valami virágot, s attól ugy feldagad az orra, mint egy tülök.

A multkor kiküldtem a partra halászni, egyszer csak jön vissza nagy orditva, s elmondja, hogy leült egy lapos kősziklára, s a mint ott halásznék, egyszerre fölemelkedik vele az egész kőszikla s el kezd szaladni. -

Tekenősbéka volt az miért nem fogtad el? mondám, megettük volna. -

De majd elfogott engem egy hal, monda ő, csunya nagy fejü állat, négy lába volt és száz fog a torkában, alig tudtam előle elfutni. Mi hal lehetett az? -

Nem mondtam meg neki, hogy majd krokodilust fogott, mert akkor magam meheték aztán a korsóval a vizre.

Öcsém, mi itt állandó ostromállapotba vagyunk téve. Bot nélkül a szobából ki sem léphetek, s a házam elé ki nem lehet ülnöm töltött puska nélkül. Szürkületkor minden barmot be kell hajtanom az aklokba, s azokat jól bereteszelni s tövissel körülrakni, mert a mint lemegy a nap, előjönnek az ikariai autochtonok, a mindenféle szinü és szagu jaguárok, macskák, párduczok, sakálok és kigyók s egész éjjel orditanak a házam körül, minden órában ki kell lövöldöznöm az ablakon, hogy elriogassam őket.

Nem rég egy kis fiatal üszőmet kikötöttem a fűre legelni; egyszer Jancsi nyargal be nagy ijedten, hogy nézzem meg csak, micsoda állat lett a bornyuból; oda megyek, hát a bornyum helyén egy roppant óriás kigyót találok, akkora volt, mint egy gerendely, a mint elnyelte a bornyumat, a kötél kilógott a szájából, melynél fogva az a fához volt megkötve, s ott hevert a kötélen csüggve, a jóllakás miatt tehetetlenül. A bornyu árában aztán confiscáltam az állat bőrét s most lóistrángokat szabtam belöle.

Volt vagy hatpár igen szép gyöngytyukom, azokat minden este magam hajtottam fel a padlásra. Egy éjjel nagy zajra ébredek fel. Kiküldöm Jancsit, hogy nézze meg, mi bántja a tyukokat, ő persze azt felelte, hogy semmit sem látott, reggelre minden tyukomnak el volt rágva a feje, a vérüket kiszivta valami állat.

Máskor reggel felé nagy tombolást hallok a lovaim között, magam fölkelek, kimegyek az ólba, azok folyvást kapálóztak, nyeritettek, a bőrük reszketett s kötőfékeiket iparkodtak elszaggatni.

Meg nem foghattam, mi bajuk. Végre vissza akarok menni a hajlékomba, hát az ajtóm előtt egy akkora tigrist látok feküdni mint egy tinó.

A derék állat nyugodtan hasalt ott keresztben, farkával veregetve a földet s hosszu nyelvével körülnyalogatva pofáját. Jancsi a padlásra bujt el ijedtében s én kiszorultam a házból, miután a fenevad épen az ajtóm előtt vett állomást. Azt hittem, hogy majd csak elmegy, ha megunja magát. Nem az, ott várt késő estig, meg sem mozdulva helyéből.

Már ekkor nem volt mit tennem, mint elszánnom magam a legvégsőre, kifesziték egy gerendát az akol hátuljából s a házam háta mögé kerültem szép csendesen, a tigris szerencsémre nem vett észre. Ott benyultam az ablakon, s a puskámat, mely a falnak volt támasztva, kivettem.

Csak az egyik csöve volt golyóra tőltve, vigyáznom kellett, hogy egy lövéssel leteritsem a fenevadat.

A mint észrevett, egyszerre fölugrott helyéből s gyanus morgással lehajolt első lábaival a földre, eltátott torkából kilátszottak fehér fogai, szőre felborzadt, zőld szemei szikráztak. Azon pillanatban, melyben nekem ugrott, szerencsésen főbe lőttem; de még akkor is maradt annyi ideje, hogy egyik lábamat átkapja, s csak jó vastag csizmámnak köszönhetem, hogy azt ketté nem harapta, mig a puskaagygyal végkép agyonverém.

A tigrissel még csak elkészülnék, azt agyonlőhetem, de mit csináljak azzal a millió bogárral, miket a szüz természet az emberek kinzására talált fel.

Egész nyáron ki nem birtam pusztulni a scorpióból és scolopendrumból, miknek harapása gyilkos, szaga és alakja pedig undoritó, s még van egy másforma féreg is, mit maringoingnek hinak, ez hosszu mint a czérnaszál és szőrös s ha éjjel az embernek a bőre alá befurja magát, megdühödik tőle.

A csimaz Europában a gyalogsághoz tartozik, itt az is röpül, mikor leülsz vacsorálni, eloltja a mécsedet s keresztülrágja a szunyoghálót.

A szú egész éjjel őröl a ház oldalában, s ha valami ételt meghagysz este, reggelre megeszi a hangya.

Mielőtt éjjel lefeküdném, egész testemet be kell kennem valami olajjal, hogy zselléreim ne nyuljanak hozzám, s legközelebb hogy mécsemet eloltva sötétben foglaltam el ágyamat, lábaimnál valami sikos hideg testet érzék, mely oly különös hatással volt rám, hogy valahányszor elaludtam, mindig fölébresztett, végre nem állhatva tovább, tüzet gyujték, hogy majd megnézem: ki osztja fekhelyemet? s nagy ijedelmemre egy rétes formára összetekeredett kigyót látok ottan aludni, a legmérgesebb fajából a cobra capellának; szerencsémre jól volt lakva, azért nem bántott. Bizonyosan ő ette meg tyukjaimat is. Helyesen mondá Jancsi, hogy ott jöhet az be ide a faházba hol akar.

Másnap mindjárt hozzáfogtam az ujra épitéshez.

Ketten Jancsival végeztünk mindent, a hogy a Csallóközben szokás vert falat csinálni deszka között agyagból polyvával.

Egy hét alatt készen volt a házunk.

Otthon a béresek laktak ilyenben, itten ez palota, melynek a szomszédok csodájára járnak, innen legalább hermetice ki van zárva minden külső állat.

Még most élve irok a paradicsomból, nem tudom a legközelebbi levelemet nem a mennyországból fogom-e datálni?

Notabene: ha valaki utánam akar jőni, csak biztasd hogy siessen.