XI.
Hurday László Garmadyhoz.

Uj-Telep, 184-

Nem vagyok citoyen többé. Számüztem magamat Ikáriából.

Nem sokára legközelebbi levelem után beállt az esőzési időszak és nyitva voltak az égnek csatornái negyvennap és negyvenéjjel oly mértékben, hogy az orrát sem üthette ki az ember a szobából.

Ilyen mulatság itt minden esztendőben kétszer tartatik.

E kellemetes farsang elmultával első dolgom volt vetéseimet megnézni.

A buzám tetejében, melyet lapályra vetettem, három ölnyi magasságu volt a viz, s azon a salamandrák legelésztek, egy domboldalba levő hat hold földem, melyet gyümölcsfákkal ültettem be, a sok esőtől átázva, lefutott kertestül együtt a dombról s rámászott a rizsvetésemre, az oltványok ágaikkal lefelé s töveikkel felfelé levén szépen megforgatva.

Az esőidő elmultával jöttek a heti rendbe az irtóztató orkánok, a minőkről civilizált embernek fogalma sincs.

Egy egy zivatar, mely három napig folyvást tart, egész őserdőket pozdorjává tör össze, s a legvastagabb jegenyét ugy csavarja guzsnak, mint én egy fűzfavesszőt; folyóviz megáll a szél miatt s keresztül tör a partján s a vihar addig kerülgeti az ember házának tájékát, addig próbálgatja a tetejét, mig egyszer egy iszonyu roppanásra ébred s maga felett látja a csillagos eget, mig a háztető egyes nádkévéi ezer lépésnyire repülnek szétszórva.

Ez ellen nincs más védelem, mint szépen meglapulni s vigyázni, hogy az embert agyon ne üssék a fák.

A vihar megszüntével következett az irtózatos melegség, melytől nehány nap alatt mocsárrá apadtak a vizáradások, myriadjait hozva elő a mérges kigyóknak, békáknak és bogaraknak; egy napon, hogy otthon nem voltam, a fehér hangyák megették az egész butorzatomat, nem hagytak meg egyebet mint a mi vas volt és kő.

Ez időben előjöttek azután a különbnél különbféle betegségek, a minőnek ti csak neveit hallátok: sárgaláz, fekete halál, ichthyosis, elephantiasis, scorbut, vereshimlő és gugavész s más mindenféle veszedelem, miknek leirásával restellem bántani aesthetikai érzelmeidet; elég annyit tudnod, hogy ezekből egy is elég sok arra, hogy az ember nyomoruságosan elveszszen.

Én szerencsésen keresztülláboltam ez időszakot, hanem szegény Jancsi beleveszett.

Egyszer már makacs hideglelésből gyógyitottam ki, a mi itt mindennapi dolog, de végre polypus támadt a torkában, s már annyira nem terjedt orvosi tudományom, hogy ezen segiteni tudtam volna s a szegény fiut megfojtotta a gyilkos kinövés.

De nem soká kellett a magány buslakodásain tépelődnöm.

Egy reggel, midőn épen ágyamban fekve, azon törném fejemet, hogy milyen jól van az elrendelve, hogy a magyar táblabiró universal-genie legyen, egy kicsinyt földmives, egy kicsinyt orvos, egy kicsinyt mechanicus, jó nagyon vadász és erősen katona, különben mit csinálnék most, ha mind e férfiakat magamon kivül kellene keresnem, épen akkor hallok nagy tappogást, czammogást az ajtóm előtt s citoyen Kurcz szavára ismerek, mely bebocsattatást kiván.

Kinyitva a mesterséges fakilincset, előbb belép a szobámba a citoyen, utána egy mási citoyen, egy hét láb magas rézszinü indus, kinek tollakból csinált koronája a pókhálókat szedte le a gerendáról.

- Ez ipam, Kamékaméha, a mohavkok fejedelme, monda az öcsém, bemutatva a vadembert, ki köröskörül szépen ki volt pingálva sáfránynyal és vörös agyaggal, az orra fel volt hasitva méltóságosan, s belőle egy nagy rézperecz lógott alá, övéből köröskörül csüngöttek üstökeiknél fogva a fejbőrök, miket ellenségei koponyáiról lescalpozott, egyik kezében volt egy hosszu harminczfogu szigony, a másikban egy félmázsás kőfejsze. A derék ember szuszogott rettenetesen, s egész szobámat eltöltötte valami vadállati bűzzel.

Fölkeltem előtte, hogy kellően üdvözölhessem, ő szuszogott és kiáltott valamit, (e nép beszéde igen rövid sententiákból áll) melynek értelmét citoyen Kurcz ilyenformám adá tudtomra:

- A nagy kaczika, ajánlataim által indittatva, elhatározá magát, hogy legkisebbik leányát Kingatara-Ururuth kisasszonyt neked nőül adja, el is hozta őt magával, ide künn áll az ajtóban.

Hát híják be, inték a kaczikának, ki szavaimat megértve kinyult az ajtón s bevezette a nekem szánt mátkát, ki merőben hasonlitott nénjéhez, csakhogy még nagyobb feje volt. A menyasszonyi hozomány a nyakába volt téve, egy tarka kutya, melynek lábait két kezével fogta. A mint engem meglátott, el kezdett rugódozni, kapálózni, el akart szaladni, mig a kaczika meg nem fogta a fülét, s fülénél fogva oda nem vezette hozzám.

- Nagyon szerelmes, biztosita a citoyen, ő a természet legvadabb gyermeke, de ha egyszer megszeret, akkor el nem hágy soha.

(- De majd elhagyom én őt, mielőtt megszeretne, gondolám magamban).

A kaczika erre levette leánya nyakából a tarka kutyát, s jelek által tudtomra adá, hogy azt szokásos szertartások után együtt meg fogjuk áldozni; mire nézve nagy tüzet rakott az udvaron, s miután azt vagy tizenkétszer iszonyu kiabálás közt keresztülugrálta, s engem hasztalan biztatott, hogy szintén ugorjam át, elővette a bicskáját, a kutyát leölte vele s felhuzta azt egy fanyársra, oda tette a tüzre pirulni.

Kurcz öcsém észrevéve e szokatlan pecsenye iránt tanusitott undorodásomat, aggodalmas arczczal figyelmeztetett, hogy ebből aztán enni kell, mert itt a kutya szent állat, és annak a husa delicatesse. -

De majd teszek én arról, mondám, s előhozva egy kulacsot tele rhummal, odanyujtám azt a kaczikának, s mig ez azzal volt elfoglalva, belerugtam a kutyát a tüzbe, ugy hogy az spodiummá égett.

A kaczika azonban ugy leitta magát, hogy el kezdett előttünk tánczolni, a fejszéjét forgatva s danolva, mintha farkasoktól tanult volna énekelni.

Végre az jutott eszébe, hogy felhivjon bennünket birkózni.

A szegény citoyen reszketve fogadott szót, s a rézszinü Goliáth ugy áthajitotta a vállán, mint egy macskát; s miután Cannibal herczeg nagy nevetés közben ugyancsak e polgártárst még egypárszor összeropogtatta s a levegőbe bukfenczeztette volna, akkor meg nekem állt, hogy én is birkózzam vele.

De már engem, teringette vadkirálya csak nem csapsz a földhöz, ha még egyszer születsz is, kiálték nekigyürközve, s derékon kapva az óriást, amugy szegedi gulyások módjára egyet lóditottam rajta, s azzal ugy teremtettem a földhöz, hogy csakugy nyekkent bele.

Erre rögtön megjuhászodott az én emberem, fejét lehajtá előttem a földre, s talpamat feltette nyakára, határtalan meghódolása jeléül; azután a citoyenhez fordult könyörögve, hogy legyen közbenjáró nálam, hogy egymással a béke és szövetség pipáját kiszivjuk.

Pipát cseréltünk.

Ő elvette az enyimet, utolsó hetvenöt pengő forintos tajtékpipámat, melyet emlékül elhoztam hazulról, s nekem adta a magáét, mely szintén gyönyörü egy darab, állván az egy kokusdió héjából, melybe egy nád van dugva szárnak.

Mig mi az udvaron a szövetségpipát szittuk, szeretetreméltó menyasszonyom azalatt ottben a szobában kutatott.

A gerendára volt felakasztva félfont faggyugyertya, azt mind egy szálig megette.

Leendő ipam azonban kissé magához józanodván, azt kezdte tudakolni, hogy hát én mit adok viszont nászajándékul leányaért.

Elvezettem az ólakba, megmutogattam neki lovaimat, teheneimet, biztositám, hogy ezt mind neki adom, sőt még mást mindent veszek, csak vezessen el a szomszéd városba.

Az ember majd kibujt bőréből örömében s igérte, hogy rögtön elvisz, ha akarom Quebeckig.

Én pedig régen szöktem volna már innen, ha ut vezetne ki ebből az országból, de soha sem kaptam kalauzt.

Most megragadtam az alkalmat. Tüstént lóra akartam ülni.

Minek az? inté a kaczika: hagyjam itt a lovat, üljek fel az ő hátára.

Én, biztositva a citoyent, hogy mentül előbb visszajövök, felültem a kaczika nyakába s mondhatom, hogy kivált ily rengeteges országban ez a legkényelmesebb alkalmatosság, a melyen utazni lehet.

Szeretett menyasszonyom messzire elkisért bennünket, s mikor egy tó mellett elmentünk, hogy ügyességét s hasznavehetőségét bebizonyitsa előttem, beleugrott, s nagy örömmel uszott vissza, az egész kötényét tele hozva eleven békával, melyekkel nem szünt meg kinálni.

Jól van fiam, Kingatara-Ururuth, mondék neki, - csak tedd a füstre, előveszed, mig visszajövök - s ezzel bucsut vettem tőle, bucsut az egész paradicsomtól, minden muskitóival és csörgőkigyóival egyben.

Jelenleg Uj-Telepen vagyok, az öreg Széki tanyáján, kit egykori ellenségeskedésünk daczára is oly jól esett látnom, s a mint tapasztalám, ő is örömest látott engem.

Nehány napig egészen magán kivül volt az egész család öröm és izgatottság miatt.

Egy este az elnöktől különös ajándékot kapott az öreg. Egy átalag igazi magyarországi bort.

Több évi nélkülözése után e felséges italnak, ugy nyultunk ahhoz mint valami históriai szentséghez, s míg a nedv ajkainkat érinté, könyeink hullottak bele.

Ez ital mintha valami sajátságos uj lelket öntött volna belénk, rég elfeledett érzelmeket kezde bennünk föléleszteni, mintha az elhagyott hon szavát hallottuk volna; ez az én vérem, melyet ha isztok, megemlékezzetek nevemről, hogy megszenteljétek azt!

Az öreg Széki oda fordult hozzám, egyenes lélekkel kérdezve:

Miért vándoroltál ki?

Jobb hazát kerestem, felelék.

És ha találtál volna, most elégült volnál, nemde? Rosz szived van. Azért hogy a haza szegény, ott kell-e azt hagyni mindjárt? Én kénytelen voltam azt tenni, de érzem, hogy bele is halok. Téged mi kényszeritett? Megszöktél gyáván a hazából, mint az öngyilkos megszökik az életből, magad után hagyva a bajt az ott maradóknak, ez a  n e m z e t  ö n g y i l k o l á s a. Ha valahányszor súlyos napjai voltak a magyarnak, mindannyiszor elmentek volna a hazából, a kik mehetnek, hol volna most a magyar nemzet? Nem tudsz otthon használni többé? Ha elvesztettél egy tért, állj a másikra és hass ott; ha nem lehetsz egyéb, lehetsz becsületes ember s egygyel többen vagytok otthon. De te földbirtokos is voltál; földedet, mit ősöd vérrel vagy érdemmel, vagy takarékossággal szerzett, te egy idegennek engedted át. Eladtad egy darabját a hazádnak, mely rád volt bizva. Mindennap olvasom hirlapjaitok hátulján, hogy a leggazdagabb urak, kikre legtöbb volt bizva, egész falvakat, egész tájékokat engednek át külföldi jövevényeknek. Oh! megérdemlik érte, hogy maguk is jövevények legyenek egykor idegen országban s koldusok a haza földén. Elég ugy-e, ha a szegény ember szereti a hazát, a gazdag nem tartozik neki semmivel? Most jó ürügy van megfutni minden baj elől s nagylelküséget csinálni az önzésből, s a szivtelennek azt mondhatni, hogy ő szabadelvü! Vannak erények, melyek nemzetek éltéhez vannak kötve, ilyen a magyarnál az, hogy önmagát mindenek felett szeresse. Másutt mindenütt bün ez érzelem, de ti nektek szent legyen ez önzés, és a divatrajongások semmi faja meg ne foszszon benneteket attól, mert boldog lehet a világ, lehet szabad, lehet üdvözült a magyar nélkül, de magyar nemzet nem születik ujra, ha még egyszer ujra támad is a világ! Eredj haza, s ha nem tudsz egyebet használni, legalább tudj szeretni, addig mig van mit szeretni.

.....Egy szót sem tudtam válaszolni az öregnek. Még most is gondolkozom azokon, a miket mondott. Nem tudom, mit teendek; de aligha meg nem kisértem még egyszer a tengeri utat.

L e o n a  R ó z á h o z.

Uj-Telep, 184-

(Fekete pecsét). Atyám meghalt. Megölte a kinozott sziv. Most már csak ketten szenvedünk.

Mindig titkolta előlünk baját s az egyetlen orvosságot, a  v i g a s z t a l á s t,  soha sem vette be. Orvosa átismeré baját s rég megmondá előttünk, hogy betegsége számára nem e világrész füvei termenek irt. Készen voltunk halálára, ő maga többször mondá előttünk: a világ minden orvosszere sem gyógyit meg engem, s még csak enyhiteni sem engedte fájdalmait. Utolsó perczig megtartotta azt a catoi szigort, mely alatt összeroskadt. Nem engedett magának a hazáról beszélni soha. Midőn haldokolt, bátyám félrement ágyától, siralmas sarcasmussal mondva: nem megyek hozzád közel, mert betegséged rám ragad. Engem oda vont magához a haldokló. Arczán erőt látszott venni a sokáig elkényszeritett érzelem. Fülembe sugva mondá: iróasztalomban találsz egy ezüst szelenczét, ha meghalok, nyisd fel, egy maroknyi homokot lelsz benne, onnan való föld ez! onnan hoztam azt el.... Mikor eltemettek, hintsétek arczomra, - hadd nyugodjék fejem - hazai föld alatt!...