XII.
Hurday Levele Garmadyhoz.

Uj Telep, 184-

Midőn e levelemet kapod, már én akkor a tengeren vagyok, vagy tenger alatt.

A világ ítéletével nem törődöm; mondjanak rólam a mit akarnak, de előtted bárha menteni nem is, de legalább ki akarom magyarázni magamat.

Legtöbben nevetségesnek fogják találni, hogy mint a német szóra küldött gyerek haza szökik falujába, akként én is visszafanyalodom nagy szégyennel és pironkodással az elhagyott a megvetett hazába. De nevessetek bár akkorát, hogy ide halljam, irjatok rólam vig regényeket, fessetek rólam torzképeket, legyek példabeszéddé odahaza, mindez engem meg nem tántorit akaratomban. Én visszamegyek.

Nem rég meghalt ez öreg Széki. Halála előtti órákban megszoritá kezemet s odavont ágyához:

Ismersz-e egy balgatag embert, - kérdé tőlem, - a ki legkeményebb ellenségeivel kibékült, s legjobb barátjaival haragot tart?

Többet nem szólt. Eleget is mondott vele. Az a balgatag ember én vagyok. És igy van az. Ha nem tudjátok egymást megbecsülni, csak jertek ide. Én szeretném, ha minden pártvezéreinket kiküldenék ide egy pár esztendei  p a t v a r i á r a.

Az öreg Széki holta után családja nehogy sem akart elereszteni köréből, ott kellett velük maradnom. Az ifjú Géza fogytig megtartá kiapadhatatlan humorát, azt, mely a lélek legmélyebb keservéből támad, mig testvére Leona, oly szeretetreméltó ellentétben birta magában egyesitni a gyermeteg érzelgéseket a háziasszonyi komolysággal.

Csak azt sajnálom, hogy fiatalabb nem vagyok, hogy elvehetném, vagy vénebb, hogy apja lehetnék.

Egy estve pipázva ültünk a veranda alatt Gézával, ő kötekedve hordta fel emlékembe mindazon táblabirói anecdotákat, mit itt ott gyüléseken, tisztujitásokon, országgyüléseken történtek közöttünk. Előjött róla a szó, minő harczokat viseltünk egykor egymással a zöld asztal mellett, mire én azt találtam kiszalasztani a számon, hogy bár most is ott ülhetnénk. Erre ő vállamra üt s azt kérdi: mért nem megyek hát haza? -

De már azt nem cselekszem, mondék, soha többet! Ha eljöttem, megbántam bár, de nem vallom be; s ha itt vagyok, itt megőszülök, itt meghalok, de vissza képpel sem fordulok többet, bárha itt volna is az özönvíz, és ott az Ararát hegye. -

Géza mosolyogva szólt, bodor füstöt eresztve pipájából:

Tehát fogadjunk, hogy ön vissza fog menni Hunniába. -

A fejembe! -

Az nem sokat ér, de fogadjunk száz aranyba. -

Kezet adtam rá.

Ő bement a szobájába, egy percz mulva pisztolylövést hallok belülről s rá Leona kétségbeesett sikoltását.

Ijedten berontok, s im az ifjut egy pamlagra dőlve találom, félkarjára támaszkodott, másikkal elájult testvére kezét tartá.

Arczán semmi változás, ajkai, szemei mosolyogtak, mint egyébkor, hanem egész mellénye el volt már boritva vérrel.

Én sietve odarohantam, hogy segitsek rajta.

Ő halkal monda:

Már ezen tul vagyunk. - Miért tevé ön ezt? kérdém én irtózattól elállva. -

Látja ön, szólt ő el-elmaradozó hangon, ez a szegény leány itt hervad miattam. Otthon jegyese van, otthon hazája van, kiket imád, kikért örökké visszasohajt, itt nincsen senkije, a kiért itt legyen, egyedül én. Most már én sem leszek. El leend hagyatva, s kénytelen lesz visszamenni oda, hova én őt nem vezethetem többé.

Istenemre! kiálték közbe, nem lesz elhagyatva, a mig csak én élek, apja leszek neki és testvére és védelmezője. -

Az ifju hálásan szoritá meg kezemet. -

Lesz-e ön kisérője is odáig? hazáig? -

Akár a más világig. -

És ha jutalom helyett önt ezért ki fogják nevetni? gunyolni? -

Nem törődöm vele.

Tehát vissza fog ön menni Hunniába? szólt haldokló hangon s mosolyogva veté utána: - és igy megnyertem fogadásomat... Azt a száz aranyat…. alapitványul hagyom.... szegény kivándorlott scythák számára... a kik vissza akarnak menni Amerikából…. Hunniába.... Percz mulva e szavak után megszünt élni.

Én megtartottam igéretemet.

Az első fájdalom elzajlása után rábeszéltem a szegény leányt, hogy hagyja el a földet, melyhez két sir fájdalmas emlékén kivül semmi sem köti többé.

Az a kegyeletteljes gond, melyet iránta tanusiték, rávevé, hogy ezentul rokonának nevezzen.

Ha arra gondolok, hogy boldogsága kutforrásához én vezethettem vissza, e gondolat minden más egyebet kitörül elmémből; most már kötelességem visszatérni, most e határozatra nem csupán szivem gyöngesége ösztönöz többé, hanem egy haldoklónak adott fogadásom s egy élő angyalnak földi üdve.

Ejh! De mit mentegetem én szivem gyöngeségét! mit iparkodom elpalástolni azt az érzést, mely előtt lelkem meghajol! Nem tagadom, haza akarok menni én is, mert szivem megrendül erre a szóra: haza! mert nem kell az élet, nem kell a halál, nem kell az üdvösség másutt sem testemnek, sem lelkemnek! mert nem akarok boldog lenni, nem akarok ember lenni, ha magyar nem lehetek, és ha itt volna a paradicsom, és abban ananászt teremne minden szálfü s patakban folyna tej és bor, mégis haza mennek, bárha otthon meg tövist teremne minden rög s az a négy fejér folyam az ország czimerében olyan vörös volna is a vértől, mint maga az a vörös mező, melyet keresztül szel.

Ha a magyarok istene bele nem fordit bennünket ebbe a nagy Balatonba, egy hónap mulva megláttok.

Nem bánom aztán, nevessetek ki, gunyoljatok ki, mégis jobb mint ha megsiratnátok.

Isten veled! A viszontlátásig. Az édes, kedves, annyiszor megálmodott viszontlátásig!

---------------

Vándoroljatok ki! -