ADAMANTE.

I.

A természet hallgatása egy nagy fehér könyv, teleírva láthatlan betükkel, miket csak azok olvashatnak, kik szent ihlettel nyitják fel lapjait.

A természet hallgatása nagyszerü titokteljes tanitás, melyet csak azok hallanak, kik sziveik dobbanását meg tudják érteni.

Én olvastam e könyvből, hallgatám e tanítást és megtanultam belőle: hogy az ember kicsiny, parányi.

Én jártam emberlaktalan földeken, hová a vadmadár messze hegyek közől hordja martalékát; hallgatott a sivatag, néhány kő hervert elszórva ittamott, hajdan oszlopok lehettek, a fű túlnőtt rajtok, - és én megtanultam tőlök, hogy az ember dicsősége felhőárnyék.

Én jártam a legmagasabb sziklaormokon éjféli holdvilágnál, hideg csöndes éjszakán, egyedűl; nem hallva egyebet, mint saját lépteim kongását, a földről oda semmi hang nem hallik; a villám is némán czikázik át a meg ritkúlt légben. - A csillagok ragyogtak; a tejút fehéren emelkedett ki a sötétkék égből, a félhold tündérhajósként úszott észrevétlen futással ezüst csónakában, s távol, igen távol gyönyörüen fénylett a Sirius. Minden, minden azt beszélte: hogy nagy az isten!..... Csillagok futottak alá, a futó csillag akkor kezd fényleni, mikor leesik. Gondolkoztam az ember boldogságáról.

A hallgatás örök tanácsadó. Hisz a lelkek nem beszélnek egymással fenhangon.

….Gyakran, ha az ember mély erdők között jár, keresve a merre nincsen út, s véletlenűl a sürű vad csalitban egy elpusztult házra, egy égett fára, egy kiszáradt kútra, egy nagy gömbölyü halomra akad; mintha egy ott lakó szellem illyenkor egész történeteket mondana neki azon elhagyott helyekről;..... az özvegyasszonyról, ki a kis házat lakta, s a szép leányról, ki szülőjétől megszökött, s nem ment vissza többet; a bujdokló rablókról, kik az égett fatörzsnél melegedtek hideg őszi éjszakán; a csendes ábrándos dalokról, miket vízhordó hajadonok énekeltek a kútra járván, s régi vad ütközetről, melynek halottait egy rakásra hányva támadt a zöld halom, mintha valami mind ezt elmondaná...

Éppen, mint midőn az ember aluszik, s a nagy csöndben egy  h á r f a h ú r  e l p a t t a n  - a hangot álmában meghallja, de nem ébred föl rá, hanem mondhatlan különös énekkel álmodik utána: mit tündérek és daemonok kara zeng a  s z é l  b e s ü v ő l t  ajtaján, - s ő viharos úton álmodja magát, sötét fergeteges éjben, ázva, rettegve, erdők, mocsárok közt bújdokolva s örül, hogy nem ugy van a midőn fölébred; az éjmadár ablakára repül, egyet visít, s az ember megálmodja halála óráját.

*

Szélcsend van, a tenger sík, végtelen tükrében a fölötte eljáró nap nézi fényes arczát.

Sehol sem látszik partja a víznek, sehol sem látszik felhője az égnek, csak néha rémlik meg forró délutánokon a fata morgana tündér-játéka a vizek fölött, mely órákig eljátszik magában, pompás ködvárosok változó képeit mutatja, odalehelli a tündérien csodás légpalotát az égre - s egyszerre eltünik, mint kétes álomkép.

Csupán a  k é t  n a p  jár egykedvü ragyogással. Az egyik az égen, a víztükrén a másik; együtt támadnak keleten, együtt hunynak el nyugaton, - emberhang nem ébred jöttükre, - harangszó nem kiséri leáldozásukat, - sugaraiknak nem örül semmi, nem zöldül, nem virágzik ki tőlök, áldatlanúl járják végig a kietlen kék pusztaságot........

...A sík tengersivatagon félig elpusztult hajó roncsolt váza úszik. Feketült vihar-szakgatta gályarom, mely hajdan tarkára volt festve, még látszanak néhol az aranyozott arabeskek a párkányok alatt s a lőlyukaknál. Egyetlen árbocza áll csak, az is a víznek hajlik, vitorlái foszlányokra rongyolva lógnak alá, a függő vészlobogó színeit kivette a verőfény, sem a zászlót, sem a vitorlákat nem mozgatja a szél. A kormány ki van facsarva helyéből, a vihar mely bordáit összezúzta fél oldalra fektette a hajót, hogy el ne merülhessen; a párkány korlátjáról tépett kötélhágcsó s elszakadt horgony-láncz lóg alá a vízbe, a foszló gerinczekre halványzöld tengervirág indái kapaszkodnak s a megmerűlt hevedereken haragoszöld hinárnövényzet úszik, sürű iszapos szakállát hosszan lebegtetve a pihenő habokban, közte színes tengeri kagylók ütöttek tanyát, szivárványos csigahéjjaik tarkállanak a verőfényben. A hajó orrán egy aranyzott nőalak van kifaragva, kezében ó idomú serleggel, s egy felől a hajó oldalán még olvasható nagy aranypiros betükben e név: „Circe.”

Az egész hajó szomoru pusztulásra vált roncs; a vészmadár bátran mer leszállni árboczára, ha a szélcsendet elúnta s éhező czápasereg nem kiséri bolyongó útját, megy, czéltalanúl tévelygve a végtelen oczeánon, merre a szél vakszeszélye űzi.

Némán, csöndesen, mint sápadt viaszképek, fekszik két halott az árbocz tövében: egy férfi és egy nő. Fiatalok voltak mind a ketten, de a halál vénekké tette őket. Időtől megvásott halvány selyemköpeny fedi mind a kettőt, tarka virágos selyem: a nehéz vitorlagerenda, mely rajtok keresztül fekszik, nem engedé hogy a vihar őket is le söpörje onnan, mint a többit. Egymást átölelve tartják, arczaik sápadt vonalain még most is ott ül a fájdalom, mely több mint a halál fájdalma és rémségesebb. A nő haja szőke, a férfié fekete, kuszált és összecsapzott mind a kettőé. Látszik, hogy a férfi éppen karjain, ölébe fogva vihette legkedvesebbjét midőn a leszakadó pózna egy csapással mindkettejöknek egy halált adott. A nő feje hátra hajlik, a férfié a nő keblén pihen, és mind a kettő oly néma, oly mozdulatlan! Az aeqatori égető nap mumiákká száraztá őket.

A fennálló árbocz keresztpóznája végén zöld szárnyu pirosfejű madár ül - egy kajdacs (papagáj), egyetlen élő lény, mely lakosaiból életben maradt, ott ül, körül forgatja fejét, meg-meglebbenti aranynyaljátszó szárnyát s a hangtalan csendbe méla hangon e nevet kiáltja: „Adamante! Adamante”! s ismét behúzza fejét, sohajtva hörg és összegubbad, vagy bókokat csinál a légbe s bóbitájával játszik.

Olykor leszáll a hosszan aluvókhoz s a körülök döngő aranyzöld legyeket kapkodja, azokkal él, - majd fölibök röppen, szárnyaival szelet hajt arczaikra, orrával ruháikat rángatja, fejét kezeikhez dörzsöli s bús, rekedt hangon kiáltja; „Adamante; Adamante”! oly okos, oly érző bánat látszik szemeiben, midőn a holtakat költögeti, s kedves fejét arczaikhoz nyomja. Azután ismét, beteg lankadt hibbanással fölröpül az árbocz tetejére s a távolba bámul.

*

Angol hajósok sokat tudnak beszélni egy babonás tengeri rémről, melyet „röpülő hollandinak” neveznek, kivel a mely hajó találkozik, okvetlenűl szerencsétlenség fogja érni. Ez egy hajó árnyképe, melyen ködszerü emberi alakok látszanak jőni, menni, mintha rendes matrózmunkáikat végeznék. - A kapitány a hajó fedezeten áll, hallik tompa szélcsapászerü parancsszava, hallik a hajókötelek csikorgása, a mint a póznákhoz fenődnek, hallatnak az evezők csattanásai, a hajó himbolygása, de e hajó nem jár azon az úton, mely felől a szél fú, nem is hagy maga után a vízben barázdát; az egész csak test nélküli tünemény, eltünő ködalakja egy meghalni nemtudó kisértetnek.

Ki a repülö hollandival találkozik: vagy vihart kap, vagy hajótörést szenved, vagy rablókkal jut össze, vagy a halálos sárgahideglelés üt ki hajós népe között, de valami szerencsétlenségnek kell rajta történni; e hiedelem miatt, hol a hajós kapitány némileg babonás, minden czéltalanul bolyongó elhagyott hajóhoz nem örömest közelitenek a tengerészek.

*

Adamante!.... idegen hangzásu név.... És egy halott-arcz.

Körül a halálos hallgatás.

Hallgatás az égen, hallgatás a vízen, hallgatás a holtak ajkain.

Mi van a némaság könyvében megírva e névről „Adamante” és ez arczról, mely ifju és halott, és e hajóról, mely ormán Circe aranyzott mellképét viseli, és e tengerről, melyen azt a kósza szellő fel- és alá űzi?...