III.

Büvészek és alchymisták ismernek egy mérget, mely magában használva hatástalan, ártatlan alvószer; de ha egy cseppet belőle egy pohár méz közé öntenek, s e mézet félévig hagyják állani, félév múlva a halál italává változik az. Kinek homlokára kennek belőle, iszonyuan megőrül; ki meg szagolja, elszáradnak tagjai tőle; ki hozzá ér, teste undok lessz és fekélyes; ki megkóstolja, kínok között halálozik meg és halál-lehelletéből ragadó pestis támad.

Látjátok, ez a méreg nem mese! - Van egy indulat, melyről nem adhat magának senki számot, hogy hol vevé? Szivében hordá-e születése óta, mint alvó szörnyeteget, melyet bűbájos szem tekintete ébreszte fel, vagy véletlenül lopta magát a gyanutalan szívbe mint kigyó, mely a mezőn alvó száján belopózik? Egy cseppet e méregszenvedélyből a legtisztább női szivbe, melyből egykor angyalok olvasták ki reggeli imájokat, s mint az átkozott ingovány melynek fertője az égető nyári naptól csoda-állatokat fogamzik, - mint a  c a d i n e i  k ú t,  melybe a ki letekinte, saját élete legborzasztóbb eseményeit látta meg benne, sötét lesz az és iszonyatokkal tele, minőkről józan léleknek fogalma nincs, minőket csak a lázbeteg háborodott phantasticus álmai mutatnak elő.... Ki még nem ismeri ez indulat nevét, kinek e soha nem látott képről álmai nem beszéltek, ne ismerje azt meg soha; de ki szivében ez igézetes méreg olthatlan égetését kezdi édes kínnal élvezni, keresse fel azon helyet, hol legjobban meg szokta imáit hallgatni isten, s imádkozzék szivének meggyógyulásáért, mert őrűltség, halál és örök elkárhozás magvai vannak abba elvetve...........

-----------------

Rynn Tamás félév óta volt nős és mint hitte, boldog. Nejének szépsége ünnepi tünemény volt a világban, szendesége oltármalaszt férje szivében, ki hosszu életének vég alkonyán kezdé a boldogság mennyei élveit ismerni. -

Embernek, ki teljes életében sanyaru nélkülözéssel, gyötrő fáradsággal, gondokkal vesződött, hirtelen a legédesebb gyönyör teli poharát emelni ajkaihoz, élvezni azt, mi a léleknek és szivnek legmagasb öröme, bírni mindent, mit a legmerészebb fiatal sziv bűbájos álmai igérnek, oh hisz ez nagyon is szép volna átmenetnek egyik életből a másikba! Minden gyönyört, mit az ember egy 70-éves életből félre tett, egy utolsó év alatt végig élvezni s azután meghalni!

Álom! Álom!

Pazar fénynyel vevé körül ifju nejét az öreg férj. A nő félgyermek vala még s örűlt a szédítő, ragyogásnak, melyben mint oltárkép bálványoztatott. Nem volt ohajtása, mely azon perczben midőn sejteni hagyá, ne teljesült volna. Az egykor oly takarékos Rynn szórta a pénzt neje legapróbb szeszélyeiért, ki helyzetének ujdonszerü ragyogásában a vigalomzaj mámoradó változatai közt feledé ifju ábrándjai álomképeit, mik lelkében oly szépen ragyogtak, mikor még a gyémántok ragyogásait nem ismeré.

Egyszer egy ritkaság-gyűjteményben egy gyönyörü papagájt látott meg a nő azon legritkább fajból, mely az emberi hangokat oly híven eltanúlja s annyi elmés öntudatos ösztönészszel bír, hogy szinte azon gondolatra lehet jőni, mintha e madáralakban tán egy elátkozott emberlélek volna rejtve. - Adamante rendkivül megszerette e szép állatot. A tulajdonos pedig semmi árért sem akart megválni tőle. Rynn Tamás sohajtozni látta nejét, elveszni látta arcza mosolyát, s addig hizelge neki mig elcsalta vágyainak titkát, s másnap neje szobájában volt a papagáj. Mondják: hogy mesés nagyságú pénzáldozatába kerűlt ezúttal a jó öregnek nejének visszaidézett mosolygása. -

Azonban az elkényeztetett szeszélyek örömei nem tartósak. - Néhány hét alatt Adamante ismét bús, szorakozott kezde lenni. Méla hallgatagsága, epedő arczszíne, önfeledt sohajai, nem kerülheték ki szűntelen aggódó férje figyelmét. - „Valami hiányt érez ismét, gondolá magában, valami után vágyik s nem meri megmondani; bizonyosan attól fél hogy nem fogja megnyerni.” - S jól gondolá; vágyott a nő, de vágyait nem mondá meg a férjnek s ez nem tudta azokat kitalálni. -

A nő napról napra haloványabb, epekedőbb lett: semmi nem adott neki örömet többé, semmi nem érdekelte s szemei gyakran ki voltak sírva.

Rynn Tamás szemeit pedig kerűlte az álom, mert nem bírta sejteni rejtett okát e néma, szomjas epedésnek.

Egy álmatlan éjjel ugy tetszék Rynn Tamásnak, mintha nehéz nyögést hallana neje szobájában: meg-megszakgatott élénk fohászokat, mik ugy hallatszának a néma csöndös éjben, mint melyek haldokló ajkairól válnak el. Ijedten szökék föl nyughelyéről Tamás s oda sietett a nő hálóteremébe. Adamante mélyen aludt és álmodott, álmainak kinos jeleneteit árulá el néha a léleknyomás alatt küzdő kebel vad nyögése, néha egyes rebegő szó hagyá el ajkait, értetlen álomhebegés hangja. Arcza égett, keble szilajon hullámzott, majd néha hirtelen el-elmaradt sebes pihegése, mintha rögtön elhalt volna alatta minden élet, s ajkai megnyíltak és tagjai reszketének.

Beszélni kezde álmaiban.

- Ah! sóhajta - nem hallod a denevér szárnyának csapását?..... A fekete éjszakában csillagok ragyognak.... Az a fehér ott az én csillagom,..... ama sötét vörös ott a tiéd..... ne közelíts, ne közelíts; megégetsz!..... Szivemben égnek sugáraid!... A csillag meg akarja csókolni szivemet!.... El! - ne nézz rám! Feketék szemeid mint a pokol, s valami ég bennök, mint elkárhozottak lelkei a pokolban..... Hallod mit mond a halálmadár?....

„Bűn, bűn, bűn!”..... Bűnös vagy!... én is az vagyok.... Jer, rejtsük el magunkat, itt meglát az isten. Még itt is meglát…. Fekete az éj, szivem dobog, a csillagok az ablakon benéznek, a halálmadár sikolt!.... Ah takard el arczomat, ne ismerjenek rám!.... Ah! Agathodaemon! Agathodaemon!....

Nehéz veriték gyöngyözött a nő homlokán s lélekzete rövid volt és szakgatott, mint lázban beszélőké. A férj azt hive: hogy neje beteg s aggódva sietett segélyért. A mint a mellék terem ajtaját benyitá, hirtelen egy ismert hang kiálta elébe: „Lassan, lassan, Agathodaemon! az éj hallgat! az éj hallgat, Agathodaemon!”  L ó r a  volt az, a papagáj, mely ezt mondá.....

Tamás megdöbbenve összerezzent e szóra. - Mi ez az Agathodaemon? - Tehát e beszélő állat is eltanulta már ennek nevét? Ki ő? Kétségektől kínozva álla meg a madár előtt, mintha ujabb szavait várná. Az pedig elkezde egy jókedvü skót népdalt énekelni és felkaczagott. „Ki ez az Agathodaemon” kérdé öntudatlanul Tamás, mintha azt hinné, hogy e madár megérti kérdését. Ez azonban tollai közé húzta fejét: „Brrrrrr! hideg van!” monda és lehunyta szemeit.

- Lóra, lóra! monda hizelgő hangon az öreg, a madár fejét reszkető kezekkel kezdé simogatni. Lóra felborzolá bóbitáját s elkezde oly hangokat adni, minők az ajtó nyikorgáshoz hasonlitanak, azután véghetetlen sokáig pisszegetett, majd sohajtozni kezde minden képzelhető hangváltozatokon, végre a csókolózás minden nemeit kezdé utánozni a szende olvadás hangjától a legszenvedélyesebb csattanásig s az egészet egy óriási fülijesztő csikorgással végezé be, mintha ezer ablaküveget körmöltek volna végig egyszerre: s ötöt hatot kukorított utána nevetségesnél nevetségesebb variatióiban a gyékény hangoknak.

Rynn félve, fendobogó szívvel figyelt a madárra. Ez ismét ujra kezdé a csókokat hányni s mikor belé fáradt, bohó komolysággal sohajta fel: „Ah Agathodaemon, te rosz szellem vagy!” s erre felkaczagott gúnyos, hosszú, boszantó hahotában s végűl elkezdé az „O du lieber Augustin” nótáját fütyülni.

Rynn szörnyü sejtelmek közt hanyatlott egy közel karszékbe. Agyában a gyanu villámai kezdék világítani az ismeretlen sötétet.

A madár ujjabb mutatványokhoz kezde. Ugy tett, mint mikor a pisztoly felhúzott sárkánya kettőt pattanik s azután felsikoltott: „Nem szabad, Agathodaemon, ne halj meg; én szeretlek; - szeretlek, Agathodaemon, ne halj meg, ne halj meg! - ne - halj - meg!”.... és elkezde zokogni, szüntelen Agathodaemon nevét szőve remekűl eltanult sirása hangjai közé.

Rynn megsemmisülve tántorgott vissza hálószobájába? és sírt egész reggelig, mint a gyermek s fehér hajával törölte könnyeit. Reggelfelé elaludt; s késő dél volt mire fölébredett. Legelső, mit megpillanta Adamante nyájosan mosolygó arcza, ki őt fölkelteni jött. A bájosan halovány nő leült az öreg ágya szélére, bársonypuha kezeit végig vonta homlokán, s azt kérdé tőle, hogy mit álmodott?

- Valami igen roszat kellett álmodnom, válaszola Rynn, nagyon roszat: és különös, hogy párnáim nedvesek a könyektől, miket álmomban kisírtam.

- Mondd el álmodat, szólt tréfásan a nő, én majd álommagyarázód leszek.

- Holtak szavait hallám - felele a férj - denevér szárnycsapást, s halálmadár visítását….; egy élő madárral beszéltem, s ez oly szomoru történetet mondott, hogy könyeim fakadtak utána. Álmomban azt hittem: vért sirok, pedig víz volt;  j ó  h o g y  c s a k  á l o m !

Adamante nyugodtan, meg nem hunyó szemmel, el nem piruló arczczal állta ki férje szilárd kemény tekintetét. „Ez azt jelenti, felele könnyü mosolylyal, hogy tegnap igen későn ebédeltél,” s hizelgve csókolá, az őszfürtös homlokot, s szemeibe mosolyga nyájosan.

Rynn majdnem elhivé, hogy álmodott. Semmi gyanura igazitó nyomot nem talált, mely az éjjel hallottakkal egybefüggésben lett volna. Egy párszor titokban Lórát is elővevé, beszélt a madár tarka dolgokat, de a tegnapiakról semmit, semmit; sipolt, gyalult, dugókat pattantott szájával, de csókot nem utánzott, s valahányszor Tamás e nevet sugá neki „Agathodaemon” a helyett, hogy utána mondta volna: szüntelen azt válaszolta rá „filou, filou!”

Délután eltávozott hazulról Tamás s csak késő éjjel jött meg, mikor már mindenki aludt a háznál. E nap látták őt ismerősei először szomorúnak. Arról gondolkodott: hogy mért nem tud az ember meghalni, ha egyszer megvénült? Mikor már senki sem szereti, mikor mindenkinek terhére van, mikor nincs tovább miért élnie..... E gondolattól eltelve ért lakába, búsan, elcsűggedten s a mint fáradtan karszékébe rogyott, ősz fejét tenyerébe temetve, nejének kedvencz madara e szókat kezdé többször elcsevegni feje fölött:  „H á t  s o h a  s e m  h a l n a k  m á r  m e g  a z  ö r e g e k ?”

Rémülten riadt fel ültéből Rynn. Mintha saját gondolatja hangját hallotta volna kimondatni. Ah, tehát másnak is eszébe jutott már: hogy ő oly soká él!

„H a  n e m  j ő  a  h a l á l,  é r t e  k e l l  k ü l d e n i,” monda nejének kedvencz madara.

Rynn szivében érzé elfagyni a vért.

„T a m á s  s z e r e t i  a  t h e á t  n a g y o n.”

Hát csakugyan ő!

„Szép volna egyszer  z ö l d c z u k r o t  tenni theájába.”

- Irgalmas isten! sohajta iszonyut sejtve az öreg.

„Fehér elefánt csont! - csevegé Lóra - fehér szelencze, zöld czukor benne.” - Hahahaho! - „Agathodaemon, légy átkozott!” Hahahaho! - „Jól el tedd, jól elzárd, éjjel tedd a fejed alá....... Fehér elefántcsont szelencze, zöld czukor benne.” Hahahaho!... „Agathodaemon te ördög vagy” - „zöld czukor benne.”... Ha az öreg nem akar alunni, három késhegyével ebből..... majd nagyot aluszik..... föl sem ébred többet. Hahahaho! „Három késhegyével.....”

Rynn Tamás borzalomtól reszketve, fölmeredő fehér hajzatával, kiülő szemekkel, némán megnyilt ajkakkal hallá e szavakat, tapogatózva közelíte neje hálókamrája felé, lábai meg-megrogytak alatta, lélekzete elfuladt.... Belépe. A nő aludt. Fehér vánkosai közé hajtá szép szőke fejét. Fehér karja feje fölé volt emelve, újjaival szőke fürteibe merülve, az újjak legszebbikén Tamás jegygyűrűje. Oly nyugodtan aludt, mint ki angyalok felől álmodik. Ajka mosolygott, keblén piros szalaggal volt összekötve a finom patyolat. Vánkosain is piros szalagok voltak. - Tamás minden ízeiben remegett, csak azon keze nem reszketett, melylyel az alvó fehér vánkosai alá nyult, ovatosan járt alatta kezével, újjai már épen fejecskéje alatt voltak. Hirtelen egész teste összerázkodék, csak keze nem, mely egy sima hideg szelenczét tapinta meg. Elővonta azt csöndesen. Szép kis elefántcsont szelencze volt. Odalépett az éji lámpához, felnyitá a szelenczét, benne apróra tört zöld por volt látható, melynek szaga hasonlitott a keserü mandolaéhoz. Istenem, istenem! sohajta Rynn. A nő erre megfordult álmában, kinyujtá karját s ajkaihoz ölelve fehér vánkosát, megcsókolá azt, s e nevet suttogva: Agathodaemon! ismét tovább aludt.

Tamás kétségbeesve távozék el saját szobájába s reggelre halálkinok között találtatott ágyában, a neki szánt mérget mind bevevé, a szelenczét pedig elégette.

.....De még sem halhatott meg, ügyes orvosok kiragadák őt jóltevő halála kezéből s visszaadák életét. - O minő nyomorult életet adtak vissza neki.

Midőn legelsőbb felnyitá szemeit, fényes reggel volt, a nap besütött a zöld ablakfüggönyökön, a kertben énekeltek a madarak; ő felemelte fejét és kérdezé: „Hát soha sem lesz már reggel? meddig fog még ilyen sötét lenni? nyissátok ki az ablakot, vagy gyujtsatok lámpát, nem szeretem e sötétséget.

A boldogtalan a méreg hatásától örökre elveszté  s z e m e i  v i l á g á t !  Nem halt meg, hanem megvakult.....