V.

Egy este a cadixi kikötőben Indiákról jött hajósok regélték tengeri kalandjaikat. Csoport népség állta őket körül, ki kaczagott, ki álmélkodott rajtok, némelyek estebédjöket költék a piros alkonyatvilágnál.

Egy a többek között merészen állitá: hogy találkozott a „röpülő hollandival.” Meg is mert volna rá eskünni. Látta mint hajtá a szél magánosan a hajót, tengervirággal volt benőve minden oldala, csodás növények indái fonódtak árbocza körül, - a fedezeten rémes alakzatok feküdtek tarka öltözetben, kinyilott szemekkel, halvány halott arcczal s nem feleltek a megszólitásra. Senki sem mert a hajóhoz közelebb menni s még azon éjjel kiütött a hajósok között a sárga láz, mely a legénység egy harmadát elölte.

Igy jár, ki a röpülő hollandival találkozik.

A kikötő márvány lépcsőzetének alján, épen a regemondó lábainál, egy kopasz vakkoldus ült, kit rendesen ott lehete látni esténként, s ki iránt a köznép ösztönszerü tartózkodásban némi fájdalmas részvétet látszott mutatni.

Szemein nem látszék hogy vak. A fekete hályog ilyen szokott lenni. A szem kivülről még csillagot mutat, de a csillag fénye benn örökre kialudt.

Ha csöndes volt az idő, ő is hallgatott, szavát nem lehete venni; de ha vihar támadt, ha érzé arczán a tengerszél fuvását s a tengereket orditani hallá: kibotorkázott a tenger partra, bele kiáltott a tomboló zivatarba s port és kavicsot hányt a zúgó habok közé.

Sokszor látták őt egész záporos éjszakákon a legmeredekebb tengeröbli sziklán térden állani. Kopasz homlokáról a víz csurgott alá, ökleivel a villámos égre fenyegetett, melynek lobbanásait világtalan szemei nem láthaták.

Ilyenkor senki sem mert hozzá közelíteni, mert átkait nem merte meghallani. Ki ez átok közől egyet meghallott, el nem felejtette azt soha; az jutott eszébe, mikor imádkozni akart, s lélekgyötrelműl maradt meg szivében...... Volt rá eset, hogy egy fiatal férfit, kit a kiváncsiság rá vitt: hogy utána lopózzék és kilesse, halálos bús komorság fogott el, elveszté mosolygását, álmatlan, csüggeteg lett, s elhalt a nélkül: hogy megmondta volna mi bántja?....

.....Ha a zivatar megszünt, ő is rögtön lecsillapodott, s ilyenkor lejárt a halászokhoz megkérdeni, hogy nem vetett-e ki a tenger holttesteket a partra? s ha igen, oda ment hozzájok, arczain némi sugarát lehete látni az őrült reménységnek, összetapogatta arczaikat, kezeiket, újjaikon a gyűrűket, s ismét csüggedten suttogá magában: még nem azok, még nem azok! - ha kérdék tőle ilyenkor, hogy kit keres bennök? suttogva mondá: a feleségemet, ki tőlem szeretőjével megszökött.....

Köpenyébe burkoltan hallgatá a hajós meséjét a vak.

- Különös - monda meséje végén a hajós - a bomlott hajó árboczán egy tündéres zöld madár ült, ki éles, messzecsengő hangon szüntelen e nevet kiabálta: „Adamante, Adamante!”

- Oh isten! kiálta a koldus fölemelkedve, kezeit reszketve nyujtá az égre, szemeivel föltekintve, mintha látni akarna velök, - - egy hosszut sóhajta és holtan rogyott össze.

- Jól járt szegény; mondának a körülállók.

A nap épen utolsó sugárait veté a tengerre. S messze égöv alatt csendes oczeánon pusztult gályaromot hajt a kóbor szellő.