A MUNKÁCSI RAB.

I.

„Minden madár oda repül, a hová kedve tartja.

Az eszterág megtanitja fiait repülni hogy, ha majd hullani kezdenek az őszi levelek, tudjanak szállni a szabad felhőkön keresztűl s felkeresni azt a hazát, hol melegebben süt a nap, zöldebb a mező.

Csak én nem mehetek.

Nem mehetek, nem eresztenek ezek a lánczok.

Kezemen, lábamon nehéz vasat zörgetek. - Csörg, csörg a láncz, oly szomoruan, mintha mindegyik gyűrűjét egy-egy koporsószegből kovácsolták volna s végei egy durva kőbe vannak megerősitve. Éjjel én fekszem e kövön, nappal e kő terhe fekszik keblemen. Hajh! e kőbe vannak verve lánczaim.

Mióta viselhetem azokat, ur isten!?

Van-e még napvilág oda künn?

Piroslik-e még az égalja a hajnal költekor? Énekelnek-e még a madarak? Van-e még virág a mezőkön? Van-e még élet oda künn?

Börtönömnek nincsen ablaka; - sötét van benne; - ha laktársaim - a kigyók és patkányok szemei - nem világitanának, azt hinném, hogy megvakultam.

Nem tudom hogy, mikor van reggel, mikor este? - ha lelkem hasztalanúl erőködve kitörni börtönöm falán fáradtan elalél, - akkor elalszom; s mikor lánczaim csörrenése fölver, akkor fölébredek. Ha ivóvizem megpenészedik és kenyerem összeszárad, arról tudom meg, hogy egy hosszú hó lefolyt. Minden hónapban egyszer kapok kenyeret és vizet.

Csak egy akkora foltját láthatnám az égnek, mekkorát egy lánczszem bekeríthet! Csak egyetlen napsugár járna le hozzám keskeny nyiláson, egyetlen atomja annak a köz áldásnak, mely mindenre egyiránt kiömlik s én érzem, hogy mint a pinczébe elásott növény fel fognék azon nyilásig nőni s kinőnék börtönömből! - - -

Soha sem imádkoztam életemben. - Láttam a halált legijesztőbb fegyveröltözetében, láttam azt a vihartól korbácsolt tenger hullámai között, mikor a meghasadt ég lángot okádott alá a féregre, ki réműletében elfelejté hogy ő a természet királya s korlátlan zsarnoka mindennek a mi él, s térdre húllt és fogadásokat hazudott azon lénynek, kit boldog perczeiben megtagadott. Én ott sem imádkoztam. - Mikor mint az üldözött vad, futottam hegyeken és vizeken keresztűl, mikor „hajrát!” ordíta utánnam száz hóhér kiáltása s az utánam lőtt golyók füleim körül fütyültek; - én akkor sem imádkoztam. - S mikor vándor utamon három, négy falut találtam egymásután, melyekből minden élő kiholt; - az útfélen sövények alatt temetetlen holtak feküdtek szerteszét, s a templomok körűl, a kálváriák alatt kétségbeesett haldoklók csoportjai nyavalyogtak, kik a dögvész elől futva iszonyúan eltorzúlt arczokkal kiáltának fel a kereszthez: „Isten, isten!! vedd el rólunk ostorodat!” - én még ott sem tanultam meg imádkozni; - és most mégis imádkozom; itt lenn, a tömlöcz fenekén, az örökké sötét éjszakában, kétségbeesésem és nehéz lánczaim között, nyomorúan, reménytelenűl, - térdeimmel és arczommal a nedves földre borúlva ismerem meg, hogy van isten az égben! - - - Érzem sujtoló kezeinek látogatását. -

Imádság! kétségbeesett szív imádsága! - átmehetsz-e börtönöm vastag falain? Börtönöm falai - bocsássátok keresztül imádságomat! -

Isten! villámok és égi háborúk istene! - Vedd vissza tőlem a mit adtál, - vedd el tőlem ezt az életet, - s add annak életéhez, kit tőlem elvettél. Add neki mind azt az örömet, a mit nekem nem adtál; adj neki annyi áldást, a mennyi csapást éreztettél én velem; - vigadjon ő, valahányszor én szomorkodom. Úgy hulljanak rá malasztjaid, mint az én könyeim hullanak a porba. Tedd olly fényessé az ő életét, mint mily sötéten hagytad tömlöczömet. Nagy isten, ismered angyalaid legszelidebbikét, kiért imádkozom, leányomat? Árva leányomat; és azt a hű barátot, ki nyomort és üldözést együtt állt ki velem. Hol, merre hányja őket a lét vihara? - Légy vezetőjök a vihar között, mindenható! - Engem pedig engedj meghalni, és ne adj másik életet a mostani helyett. Mindennek el szabad enyészni a világon: az idő, a hir, a csillagok el fognak múlni, miért volna csak a fájdalom az, mely örökkön örökké éljen? Oh tégy semmivé, tégy semmivé! amen, amen!”