II.

A horvát-bánsági védvidék határán, a kék vizű  U n n a  közepén fekszik egy regényes kis sziget, sötét zöld fenyvessel benőve.

Csaknem átellenében van egy kisded város, melynek alacsony házikói kedves egyszerűségben fehérlenek elő a gyertyánfák zöldjéből! túl rajta egy magas kopasz vörös hegy, oldalairól kajla sombokrok, mint bolyhos bibircsók merednek elő; tetején egy düledezett puszta vár, melynek bástyáin és legmagasabb tornya tetején vadfák zöldellenek.

A folyamparton, egymástól két, háromszáz lépésnyi távolban gömbölyű, galambház alakú tanyák vannak felállitva, melyek eresze alatt fegyverére támaszkodva áll a végőr, fejére levont fekete csuklája alól tekintgetve ki az őrzött határszélre.

Apró lovakon egyenruhás harambasák járják a vártákat sorról sorra, öveikben nehéz fegyverek; komoly rövid szavakat váltanak mindegyik őrrel, mig a vigyázók fenn a lárma-tornyokban óra-negyedenként éles kürthangokat rivallnak le a hallgató vidékre.

Olykor elnyúlt kiáltás hallik a távoli erdős bérczek között, majd egyes lövések, miknek hangját a sziklák visszabőgik; valaki szökni akart tán a határon át, s agyon lőtték.

Különben nagyon csendes és szomorú e táj, mintha csak egy hosszú tömlöcz folyosóját látná az ember, őröket és vártákat, s néhol a folyamparton egy-egy akasztófát.

A fenyves sziget északi partján haragos zöld bórfenyő közűl tünik elő egy magános, emeletes épület, veres téglafalai itt-ott megcsapkodva kövecsvakolattal; lapos, idomtalan ablakain kiülő vasrostélyok, kapuja veres fenyőből, sűrű vasszegekkel és keresztbe rakott pántokkal beverve, előtte éjjel nappal két fegyveres szeressán jár fel s alá.

Ez a kosztaniczi  v e s z t e g h á z.

Mindenkinek, ki a határon átköltözik, itt kell kitölteni a veszteglési időt, tiz, húsz, vagy legveszélyesebb időben, negyven napot.

Veszélyes idők azok, midőn a dögvész a szomszéd török tartományokban csak három mértföldnyire van a határ széltől. Jelenleg épen az Unna túlpartján fekvő  B r o z o l i a n  faluban dühöng; azaz: dühöngött, mig az utolsó lakót is ki nem ölte belőle, s parthosszant minden kunyhót és palotát sorra látogatott.

Túl a horvát és dalmát határokon hármas kordont huztak ellene, minden utazó gyapot kelméi lúgban és borszeszben mosattak ki; még az erszényben hordott pénz is összefüstöltetett, az utasok külön szobákba zárattak el, minden közlekedés teljesen megszüntetett a két part között, s mégis negyed napra azután, hogy a túlparton már nem talált tenni valót a halálvész, a vesztegintézetben ütött ki; - az nap meghaltak négyen, következő nap meghalt az intézeti orvos, két betegőr, hat seressán és tizenegy utazó, - harmadik nap már nem maradt egyéb élve, mint három határőr és néhány utas.

A megholtakat egy nagy verembe temették össze, mintegy hatvanan lehettek; ki győzött volna azoknak külön sírt ásni? A sír elébe egy durván összefaragott keresztet ástak, melyre a szent  i s t e n  symbolumán kivül csak e rövid epitaphium volt felvágva: „Itt nyugszanak hatvanketten.” -

Már a negyedik nap csak egy igen kicsinyke sírt kelle ásni. -

Ötöd napra mekkorát sem. Akkor már teljesen megszünt a ragály, csak egy beteg volt a veszteg-intézetben s vele együtt csak  h á r o m  é l ő.  -

A többinek nem fájt többé az élet.

-------------

Véresen áldozott le a nap a folyam vizében, elbukó fényképe, mint égő tűzoszlop feküdt végig annak hullám tükrén, körüle az egész ég lángba és vérbe öltözött; a távol hegyormok, a fehér házfalak, a gyertyán erdők mind veresre voltak festve; a fellegek visszavert szinétől csak közben a fenyvesek maradtak bánatos sötéten.

„Vihar lessz!” dörmögi fázósan magában a végőr s gubájába búvik s honn maradt családjára és meleg tűzhelyére gondol. S még nem hamvad el az ég haragverése, midőn a fenyvesek zúgni kezdenek, mindig erősebben-erősebben; a hideg Bóra, az éjszaknyugati szél orditva vágtat alá a hegyekről, folytonos, csillaptalan nyomással, mely a tornyokban a harangokat veri félre, az Unnában malmokat sülyeszt el, s kifacsarja a fenyőszálat kőszirti tövéből.

A fellegek végig repülnek az égen, korbácsolva láthatlan erőtöl, a mezőkön megdül a legsoványabb vetés, s az Unna hullámai túlcsapnak a parton az iszonyu nyomástól.

Az éj beáll, de nem a nyugalom. Képtelen erőszakban mutatja ki hatalmát a láthatlan elem, mely nőttön nő, mintha a kapellai sziklákat akarná megdönteni. A föld virág, az ég csillag nélkül marad.

Milyen szomorú hely a fenyves szigeten a vesztegház! ablakait beverte a szél, mely csukatlan kapuját szilajon vagdalja a falakhoz, s a magános kút elszabadult vedrét csikorogva lógázza a kút ostornál fogva; majd nekik vágtat a magas tégla kéményeknek, azokat ledönti, azután megbontja a háztetőt, néhány cserépzsindelt mint falevelet söpőr le róla; a támadott nyiláson alája feszül, a léczezet szakadoz, a gerendák ropognak, a szélvitorla előre leröpül; még egy nyomás, a szarufák elszakadtak s a vihar lefútta a vesztegház tetejét.

Ugyanekkor fútta ki lelkét az utolsó beteg az intézetben.

Egy aggnő volt; őszhaja kúszáltan lógott le arczába, melyet a mirigy-görcsök éktelenül kivettek alakjából; szemei mélyen beestek, homlokán és arczain veres szederjes foltok kezdtek felsömörzeni. Ez iszonyu ragály kevés percz alatt szétbontja az egész életműszert. Alig hunyta le szemét, már szaga van, s a kezek megfeketülnek.

Az ágy mellett kis zsámolyon egy halavány kis lyány űl, alig 12-13 éves, szomorú, dalszerü sirással ül a halott mellett, s ennek kőhideg kezeit csókolja zokogva és fulladt, pihegő hangon beszél hozzá s várja annak feleletét s zokogása mindig hangosabb lesz, a mint nem birja azt felkölteni. Meg-megöleli a halált alvót s arczát megczirógatja kicsinyke kezével, mondja neki: „anyám, édesanyám! kis lyányod hí, a kis Gizella, ne alugyál oly sokat!” - - A vihar a betört ablaktáblák üveg darabjait hajigálja be a szobába, a kis lyány sír, az agg nő aluszik.

„Ki él még itt?” hangzik mogorván az ajtón kivül, melynek rostélyos ablakán egy bozontos veres arcz tekint be, szemei alig látszanak elő, homlokát elboritó hajcsimbókok alul, szájából dül a pálinka gőz.

„Segits!” - rebegi felé fordulva a kis lyány, anyámnak baja van.

„Mi baja?”

„Nem akar szólni, és igen hideg!”

„Meghalt.”

„Ne - ne mondd! - hiszen csak most beszélt még velem, s meg is csókolt.”

„Nem fog megcsókolni többet, kis lyány! - ne menj hozzá olyan közel, mert majd te is meghalsz.”

„Bár meghalnék, bár vele mehetnék én is”, szólt siránkozva a lyányka és mellé fekütt a mirigyes halottnak, fejét lehajtá azon vánkosra, melyen a halott feje volt, és szemeit lehunyta, mint az.

„Hát apádnak kije maradna akkor?”

A gyermek hirtelen felrezzent, e szóra felemelte fejét, reszketett, leszállt az ágyról, aggodalmason körültekinte. - „Ismered apámat? - kérdé titkosan súgva az ismeretlentől; - ki vagy te?”

„Én a vesztegintézeti betegőr vagyok, s apádat nem ismerem, de csak ugy gyanitom, kell még valakinek lenni a világon, a ki téged szeret; nem igaz?”

„Istenem, ha meg találnék halni - rebegé a lyányka, s messze távozott a halottól; szegény apám, mint sirna, ha engem sem láthatna többet!” - Az élet ösztöne hirtelen új erővel támadt fel benne e gondolatra, hogy még van valakije, a kinek örömére itt kell maradnia. - „Vigy ki innét, szólt nyugtalankodva a betegőrnek; - ollyan nehéz itt a levegő, nyisd fel az ajtót; - nem akarok meghalni; - milyen hideg és fekete lesz az ember, ha meghal!” - s kis kezeivel az ajtó rostélyába kapaszkodott.

„Nem nyithatom ki ajtódat, mert a kulcsok a felügyelőnél vannak.”

„Hivd ide őt.”

„De nem fog jöhetni, mert el van temetve.”

„Hát itt a benyilókba nem mehetnék? Még tegnap úgy zörögtek benne szomszédaink, - ma már csendesen vannak. Tán elutaztak.”

„El ám - a más világra!”

„Hát ki van még élő e lakban?

„Mi ketten.”

A lyányka ijedten néze szemébe a férfinak, valami oly kimagyarázhatlan sejtelmes sötétség ült annak minden vonásiban, mely egyszerre taszit és vonz, biztat és ijeszt; nagyon szomorú volt.

Egy rögtöni lövés szólalt belé a vihar üvöltésibe a folyam partról, utána hajhászó lármahang és újra lövések, a szikláktól százszor visszaveretve. - Valakit üldöznek. „Megállj!” - kiáltja száz hang, a szél együtt felsivit vele, azután meg az üldözött lihegését utánozva lelohad, paripák robogását és a vér-ebek dühös csahaját engedve hallani.

„Istenem, mi ez?” - Kérdi hallgatózva a lyány.

„Mit se félj! szól a betegőr - a szél hajigálja a kéményeket a ház tetőkre, azok zuhognak, vagy a dámvadat verték ki erdejéből s azt üldözik.” -

„Lehet” szól a kis lyány, de nem hitte a mit mondott; hanem remegve közelite az ablakhoz s annak szárnyait feltárva a zaj helyére kitekintett.

A férfi sem hitte a mit mondott; hanem a folyosó ablakához lépve, annak vasrostélyai közt kidugta éktelen fejét, s lenézett oly tekintettel, minővel a kalitkába zárt fenevad nézi martalékát.

Mintegy hatszáz lépésnyire a szigettől a dalmát parton egy lovas férfi nyargal, utána hat szelindek fut dühösen ugatva s minden perczczel közelebb érnek hozzá; „utána, utána!” orditják üldözői, rekedten uszítva a vérebeket s utána lövöldözve, s igy rohannak parthosszant. Az üldözött kétségbeesetten, elszánt arczczal fordul vissza üldözői felé s tajtékzó lovát vérig sarkantyúzza, keze pisztolyain remeg, mintha egy elhatározó perczre tartogatná azokat. Egy lövés levitte fejéről fövegét és sűrű fekete haja szét van zilálva! - a folyam parton egy csónak van kikötve, azt kell elérnie, hogy megszabaduljon. Lova ki van fáradva, egy jól irányzott lövés találja még az agyon nyargalt állatot, s az megroskadva előre bukik és lovagját fején keresztűl ledobja. „Hajrá!” kiáltják az üldözők, s a hat véreb rárohan az elesettre. Elnyomják. Kétségbeesett erővel küzködik ez velök. Vér foly mindenütt, nehezen birja magát e küzdésben a part felé vonszolni s üldözői már nem messze vannak. Az ebek dühösen ágaskodnak rá. Már épen a csónak mellett van. Lő. Egy eb elmarad. Elmarad a másik, a harmadikat dühösen rúgja el magától, s egy képtelen ugrással eléri a csónakot, beléugrik, a csáklyával egyet taszit rajta, a láncz elszakad, s a csónak belódul a habok közé.

„Utána!”

A határőrök másik csónakot hoznak. „Száz tallér annak, a ki visszahozza!”

Az üldözött ekkor oly közel volt a vesztegházhoz, hogy arczát annak ablakaiból teljesen ki lehete venni.

„Isten irgalmazz!” sikolta a lyány s elfutott az ablakból.

A betegőr bekémlelt ajtaja rostélyán s látá, hogy a lyány egy, a falra függesztett feszület előtt kezeit tördelve imádkozik, majd istent hivó tekintettel emeli fel könyes arczát az égre, s kulcsolt kezeiben reszketve szoritja ajkaihoz az olvasót.

„Ő az!” kiálta fel tompa sohajszerű hangon az ember, és szemei villogtak; oda futott újjolag az ablakhoz, s letekintve az üldözöttre, kinek már ekkor nem lehete látni arczát.

Hat serezsán hajtotta a csónakot, mely a menekülőt üldözé, ki ereje végfogyatékával egyedül evezett előlök a lélekvesztő naszádon. Az Unna házmagas hullámokat hányt, mik a két ladikot, mint dióhéjat hajigálták hol fel, hol alá. Az üldözők szüntelen közelebb értek a menekülőhöz, s már nem lövöldöztek rá, alig lehettek tőle két evező nyomásnyira, bizonyos volt, hogy elfogják.

Vad kárörömmel nézte a férfi fenn a vesztegház ablakán, mint fogy a távolság a két csónak között, s fejét és karjait kidugva a vasrostélyzaton, borzasztó átkokat ordit le az üldözött fejére.

„Verjen meg az isten sulyos balkezével!”

E pillanatban érte el az üldözők csónaka a futóét, egyik határ-vadász megkapta annak elszakadt lánczát s annálfogva két kezével rántá magához a csónakot.

Egy éktelenül magas hullám hömpölyge a két csónak felé. - „Vigyázzatok!” kiálta le ablakából a betegőr. Késő. A kiáltás még nem ért le hozzájok, midőn a habtorlat felkapta gerinczére a két naszádot s azokat egymáshoz vágva, keresztülcsapott rajtok, tajtékkal temetve be mind a kettőt. - - Egy siket jajkiáltás hallatszott, s a következő pillanatban csak az egyik naszád tört a túlpart felé, félig megtelve vizzel, míg a másikat felforditva vitte alá a rohanó hullám. - A hat serezsán belefúlt a vizbe, az üldözött pedig átvergődve a török partra, megmenekült.

A betegőr kétségbeesve rogyott össze az ablaknál, őrült bánattal susogva: „Nincsen sors!”

Az átok nem fogott. Nem lehetett foganatos. Ártatlan gyermek imádsága megrontá annak erejét. Az üldözött gyermeke az ártatlan gyermeklyány ott imádkozott a szoba szegletében, futó apjáért, s imádsága mindenható talizmánul védte meg őt.

Jaj neki, ha e talizmánt elvesziti! Jaj neki, ha lyánya nem lesz ártatlan többé!