III.

Ne félj, bizton alhatol a szabad ég alatt, vad fa árnyékában; járhatsz a mirigytől kipusztult falvak utczáin, szemébe nézhetsz a villám tekintetű zivatarnak, szemébe halálos ellenségednek, ki koldús botra jutott miattad; erdők fenevadai nem bánthatnak téged; dögmirigy nem ragadhat te rád, a felhők haragja téged kikerül, vizbe nem fúlsz, földön el nem esel, ellenséged meg nem ronthat téged, mert érted ártatlan gyermek imádkozik. -

Ez időtájban több belföldi hírlapok sajátszerű igaz történetet hirdettek; valahány, annyiféle változtatással és hozzáadással, melyből körülbelől ennyi volt igaz. A m...i királyi sóadó hivatalnál a főpénztár tetemes összegig meglopatott; a főpénztárnok ugyanis, bizonyos M u r á n y i  Á d á m  egy becsületes családos öreg ember, mintegy 60,000 forintot adott át bizományilag alpénztárnokának, ki régi lelki és testi barátja volt, s kinek azt a szomszéd városba kellett volna által vinni. Az ember igen jó barátja volt a vén Murányinak, s igy könnyen kimagyarázható, hogy ennyi pénzt érezvén kezében, érzékeny bucsút vőn barátja kapufélfájától s a bizománnyal együtt hűségesen megszökött. Tömérdek körlevelet bocsátának ki utána, minek következtében több rendbeli vándor férfiaknak lőn megfogattatása, kiket a világ nagy méltatlanul csavargóknak nevez, s kik fülek, vagy körmök dolgában jó távolról találtak hasonlítani a körlevélben foglalt személyes leiráshoz; de mind összevéve sem értek 60,000 katona forintot. - Az ember minden nyom nélkül eltűnt.

A szegény agg Murányi Ádám pedig vénségére jutott azon szép tapasztaláshoz, hogy kötve kell hinni a komának, s miután az ő rovására elveszett összeg kipótlására összes minden értéke sem lévén elégséges, büntetésül három esztendei börtönre itéltetett, egy éjjel tömlöcze ablakára magát nyakravalójánál fogva felakasztotta. - Csunya irónia volt a sorstól; - azon nyakkendőre, melyen megfúlt, szép czifrán volt felhimezve a hit, remény és szeretet; születése napjára himezte a kendőt számára egyetlen lyánya, ki igen szép lyány volt, imádott, ünnepelt királynéja a legelső köröknek messzeföldön és igen jó lyány; csupa szendeség, elmés és művelt, remekül tudott zongorázni, himzeni és tánczolni; büszkesége volt minden rokonának, s gyönyörűsége mindenkinek, a ki ismeré; később pedig szobalyány lett egy éltes uri hölgynél s tányérokat mosogatott s fejér ruhákat mangorolt a konyhaszolgáló társaságában, szobákat söpört és az uri hölgyet segité reggelenként kifesteni.

Testvér bátyja Murányi Gábor épen akkor járt jegybe egy előkelő nagykereskedő kisasszonyával, midőn atyja ily szerencsétlen megdicsőülést ére; az előkelő kisasszony oly szent és benső érzelemmel vonzódék az ifjúhoz, hogy midőn ez boldogtalan esete után könyes szemekkel hozzája indult, nehéz fájdalmait kedvese szivével megosztandó, s lelki sebeit annak önzéstelen hű szerelme balzsamával enyhitendő, e szende szerető becsapta orra előtt az ajtót s inasaival vetteté ki a szemtelent, ki koldús létére elég vakmerő azon köttetésre emlékezni, mihez boldog korában jutott.

Egyébiránt a lyány atyja egy hírhedt nagykereskedő, elég jószivü volt a ci-devant flam uramnak azon emberbaráti ajánlatot tenni, hogy miután lyánya tiszta vonzalmára magát elszegényülése által méltatlanná tette, boltsegédének szivesen befogadja.

„Köszönöm uram; isten fizesse meg jószándékát: de nem fogadhatom el, mert útra készülök.”

„Hová?”

„Magam sem tudom, de igen messze.”

„No hát - szerencsés utat kivánok. - Ha tetszik útiköltség.... nem mondom, hogy egy pár forinttal meg nem segítem.”

„Nagyon szép; de a hová én megyek, oda nem szokás útiköltséget vinni.”

S a fiatal ember kezde gondolkozni róla, hogy melyik a legrövidebb országút, mely más világra vezet, s már épen bezörgetett az élet harminczadi hivatalánál; reményével, e minden hitelezők leguzsorásbikával, számot vetett, bánatát, fájdalmait, mint egyik életből a másikba át nem vihető dugárukat lerakta, útlevelet váltott magának egyik lőpor árusnál a sírok országába; midőn eszébe jutott, hogy tán illendő volna testvérétől is elbúcsúzni, tán annak is lesz valami izenni valója a megdicsőültek honába és elment testvérét fölkeresni. Azon asszonyságnál, kihez a lyány szolgálatba állott, már nem találta őt, az asszonyság kiadott rajta, mert fiatal férje volt. - A lyányt azután egy nőtelen férfi fogta pártul, ki az időtől fogva igen czifra öltözetekben kezde járni s házkörül főkötőt hordott. A hogy testvére ráakadt, alig ismert rá; elfogult félénken húzódott tőle, elpirult, szemeit lesütötte s nem tudta bátyjának becsületes tekintetét kiállani. - „Mi történt veled?” - A lyány nem felelt semmit, hanem elkezde sírni. E sirás világosan megmondott az ifjunak mindent; megmondá, hogy a lyány szerencsétlen; szerencsétlen, mert saját lelkében sem találja azt az utolsó menedéket, melyre a halálig üldözött nyugodtan hajthatja le fejét, - a becsületet - s hiába takarja el piros szalagokkal a szégyen foltjait, miket az erény fehér ruhájából kimosni nem lehet. Csak egy irgalmat kért testvérétől a lyány, azt az egyet, hogy felejtse el őt örökre. - Az ifju eltudta taszítani magától a szerencsétlent; de nem tudta kitaszítani szivéből annak emlékét, s e percz óta megszűnt gondolkodni a halálról, de annál többet gondolt halálos ellenségére.

Elment atyja sírjához. - A temető árkába volt az eltemetve, szegény; fejénél egy szürke kődarab; valamely buzgó keresztény egy kosár szalma pernyét döntött rá megismertető jelül, s minthogy egy meglehetős esőszakadás egyik oldalát kimosta az ároknak, a halott ruhájának egyik csücse kimaradt a sírból. Az ifju lehasítá e ruha szegletet, nehogy az ebek majd annál fogva kihuzzák a sírból a halottat. Azt a rongydarabot pedig keblébe rejté, hogy ott feküdjék az szivén, nehezebben, mintha az egész emberiség bűne fekünnék rajta. - Nem sirt, hisz a tüz hányó hegy oldalából nem fakadhat patak. Leült a sírra, meghinté tépett ruháit a rádöntött hamuval s gondolkodott a sors igazság kiszolgáltatásáról.

Keserű elmélkedései lehettek, nagyon keserűek. Nem ismert apjánál becsületesebb embert, ki teljes életében oly szilárd jellemű, oly tiszta lelkű volt volna mint ő; ki megőszült fejével a tömlöczben halt meg, csufosan, önkezei adta halállal, s a temető árkába ásatott el, még jó hogy nem az akasztófa alá. Eszébe jutott, hogy egy év előtt mily boldog vala, mindene volt; testvére, ki büszkesége volt, kedvese, ki által üdvözültnek hitte magát, szebbnél szebb reményekkel gazdag jövendője, és irigyei: most pedig semmije sincs, csak gyalázata és keserű emlékei a multnak, minek neve tapasztalás; üdv helyett átok, irigyek helyett szánakozók; a szív paradicsomából temető lett, belétemetve a lehunyt remények, nehéz keresztek ültetve belé, legszélébe egy öngyilkos halott, a szerelem, elátkozottal eltemetve. Ki hinné: mennyi kisértet lakhatik meg egy emberi agyban? Vagy egy őrült gondolatjai nem egy polusi éj kisértetei-e? Örömre kevés egy ember szive, miért hogy fájdalomra mégis oly tág?!

Lefeküdt a temető árkába, de nem aludt, csak álmodott. Egy nagy vadon erdőt látott, kietlen, úttalan erdőt, hol rémarczú vadállatok nevezték testvérnek, barátnak, szeretőnek egymást, s marták, üldözték a testvért, a barátot, a szeretőt. Itt találkozott egy ősz öreg emberrel, ki egy gödröt ásott, saját sírja gödrét. Ráismert. Régi hitelezője volt az neki, kitől az életet kapta költsön - édes apja. Nyakába borult az ősznek, kérte, hogy ne feküdjék a sírba, abba a hideg ágyba, a férgek közé. - „Elmegyek!” felele az ősz, szomorúan ingatva sárral dobált fejét, haza kell mennem, mert meg vagyok ölve; nézd: nincsen szivem, egy ember, kit keblembe bebocsáték, kilopta onnan azt, s megszökött vele s most meg vagyok halva!” s ezt mondva, jég-hideg kezét fia arczán végig húzta.

Ez fölébredt, az esővíz csurgott az árokba, az volt olyan hideg, de homloka égett. - Egy átkot kezdett mondani álmában. - Álmait el szokta feledni az ember, mikor fölébred; de ő nem felejté el, hogy mit fogadott az ősz embernek, annak az ősz embernek, a ki maga ásta meg magának a sírt, s nyakán viselé azt a kendőt, melyre a hit, remény és szeretet voltak hímezve, s mik később oly kék foltot hagytak viselőjök nyakán, oly feketét szivében!

Fölkereste a legmagasabb sírt a temetőben, s arra fölállt, s két marokkal szórva a világ négy részeibe azt a hamut, melyet apja tetemeire döntöttek, megátkozá az őrült kétségbeesés átkával ellenségét és minden áruló barátot és minden hűtlen szeretőt, és mindent a mi él és lehelletével vesztegeti az isten levegőjét. Elátkozá magát és az isten menykövét, mely őt agyonüsse, ha valaha családja nyomorát el fogja felejteni és azt a földet, mely alatta megnyiljon és őt hamvaul kihányja, ha apja s rokonai kínszenvedéseit megtorlatlanul hagyná, és azt az eget, melynek felhői közt elkárhozott lelke bujdosó maradjon világ romlásaig; ha az, ki oka volt apja halálának, nem fogott ott meghalni azon tömlöczben, a hol az ő apja, ott rothadni meg abban a temető árokban, a hol az ő apja, szennyezett névvel enyészni el a földről, mint az ő családjából minden ivadék; ha annak gyermeke nem lesz földönfutó, mint az ő apjának gyermekei; ha a megcsalt szerelem kárhoztatja, s az a nyomor, mely a szétdúlt boldogság méhéből születik, oly mértékben nem fogják azt utolérni, mint az ő apjának gyermekeit. -

Riadva ébred fel a pásztor hamvadó őrtűze mellett, a szél zúg, az eső esik, a szélzugási közt ugy tetszik neki, mintha a föld futó lépések alatt dobogna s a rohanó lég iszonyú átkok utó hangjait hordaná birkózva a felhők rémeivel és az eső ködében egy rémet lát rohanni a széllel szemközt, mely kúszált hajába és tépett öltönyébe markol. A kisértet a temetőből jön, a lápok bolygó tüzeí röpkednek előtte, utána; üvölt, de nem emberi fülhöz szóló hangokat; el-elbukik és ismét fölkel és sárt és követ dobál az égre. - A pásztor eltakarja képét, hogy ne lásson, s gubájába húzza magát s gyermekkori imádság-töredékeket keresgél emlékében, miken megnyugodjék, s áldja magában az első kakas-szót, mely a kisértőt hazaküldé hideg kriptájába. Hátha még lelkét látta volna a rémnek, azt az őrült, összegyilkolt lelket!

Murányi Gábor világgá ment, hogy egy férfit keressen,  k i n e k  a r c z á t  n e m  l á t t a  s o h a,  k i r ő l  n e m  t ud t a,  h o g y  m e r r e  v a n;  csak annyit tudott róla, hogy neve  T ó v á r y  D á n i e l  s  h o g y  n e j e  é s  l e á n y a  v a n,  kiket a Herkules-fürdőkbe küldött el maga előtt  T ö r ö k o r s z á g  határszéléhez közel.