IV.

Egész éjen át üvöltött az éjszaki szél, korán reggel volt, mikorra lecsillapodott. Iszonyú rombolást tett mindenfelé. A környék legvénebb lakói nem emlékeznek oly viharra, mint az elmult éjszakáé. Az Unna átszakasztotta gátjait, s az egész kosztaniczai sikot elöntötte; a hegyekről nagy szikladarabok szakadtak alá, utat törve magoknak a hegyoldali fák között. Az őrházak sok helyen beszakadoztak, a háztetők fel voltak tépve s a templom tornyáról hiányzott a kereszt. - Egy repedt harang már korán reggeltől fogva kongott a városban szakadatlanul, szomorú, rezgő hangon. - Sok volt a halott, a vihar, a kiütött halálvész, az áradás, mennyi szolgája a halálnak. S még mindez nem volt elég. A hideg szél elálltával erős dér esett, mely leforrázott mindent a mi zöld, a mi viruló volt; minden levél lefagyott a fákról, minden virág, minden gyümölcs, minden gabona le volt aratva, le volt szüretelve tavasz derekán.

S a nap mosolygva néze le a derült mennyországból.

Törődik is azzal a nap, ha a föld beteg.

Korán reggel zörgetett a betegőr a kis Gizella ajtaján, s miután azt kinyitni nem tudta, befeszíté. A kis lyány vérben volt, félelem és hideg nem hagyták őt egész éjjen át alunni, és szemei ki voltak sírva.

„Alugyál szépen kis lyány! alugyál; hunyd be szemedet és fordulj a falfelé, alugyál csöndesen, anyádat viszem temetni, ne nézz ide!”

A kis lyány lázosan reszketve szállt le ágyáról s gyapjú shawljába burkolva gyöngéd kis termetét, szomorúan elszorúlt hangon kérdé a férfitól: „hol van a koporsó?”

„Hol bizony? és a koporsót beszentelő pópa, az éneklő diákok, a szemfedő, a viasz-gyertyák és a halotti kiséret? - - Mondtam, kis lyány, hogy eredj alunni.”

S ezzel a betegőr átkötötte a halottat az ágy lepedővel, melyen feküdt, s annálfogva hátára vevé azt, ment vele kifelé, oly nyugodt apathiával, mintha csak egy köteg málhát vitt volna hátán; a holott lábai, kezei és hosszú őszhaja kétfelül lecsügtek a lepedőből, mig a kis lyány szepegve futott utána, anyja hideg kezét tartva kezei közt.

Künn egy gödör volt számára feltúrva, alig két lábnyi mély és igen keskeny, itt letette hátáról terhét a szolga, átfogta derékon és a gödörbe hosszan fekteté. A kis lyány rá akart még egyszer borulni, azt eltolta onnan, s egy kapát vőn s a fagyos göröngyöket rákapálta a halottra. A lyányka sajnosan felsikoltott a mint az első hant érte anyja arczát, percz múlva el volt az egészen takarva, csak még az egyik keze látszott elő, azután az is eltűnt, a szolga dombot háritott fölé, azt saruival jól megtaposta s egy letört fenyőfa galyról letépve a lombokat, annak két átellenes ágát meghagyta s ez idomtalan keresztet sírjelül oda tüzte a domb fejéhez.

A lyányka ez alatt folyvást zokogott, anyját és a jó istent emlegetve, ki őt magához vette.

Szegényke, oly egyedül oly árván maradt el ez idegen helyen!

„Jó kis lyány, nem tudnál egy imádságot? szólt a férfi, a mint dolgát elvégezte a sír körűl, ne hagyjuk ugy itt, mint a ki magát akasztotta fel, mondj egyet, majd én utánad mondom; csak akármilyet, megérti azt az isten.”

A kis árva zokogva monda el egy miatyánkot síránk reszkető hangon, mit a bérszolga dörmögve monda utána, süvegét durva kezei közt tartva, azután keresztet vetett magára s munka közben levetett bőrködmönét felölté, s egykedvűen kérdé a kis lyánytól: „hová készülsz most menni kis árva?”

A lyány félve tekinte föl rá, a nélkül, hogy fejét fölemelné. „Azt nem szabad megmondanom.”

„Ugy - istenem van - itt maradsz!” szólt vállvonítva a szolga s minden további értekezés nélkül ott hagyta a lyánykát. Ez egy marok földet kötve keszkenőjébe anyja sírjából, megcsókolá annak tördelt keresztjét, s azzal visszament a vesztegházba; ott néma és hallgatag volt minden, csak a h a l á l-ó r a p ó k vert az ágydeszkák között. - A lyányka egy kis ládikát keresett elő, mely anyja ágyfejénél volt a szalmába elrejtve s azt shawljába takarva lesietett az udvarra. Minden ajtó nyitva volt és minden kamra üres. Ekkor kezdé észrevenni, mily egyedül maradt az egész szigeten. Kifutott a sziget szélére, sírt, kiáltozott, kezeit tördelé;.... az éjszaki parton emberek jártak fel s alá, kik el voltak saját magukkal foglalva s nem ügyeltek rá. Ismét visszafordult a szigetbe, szerte tévelygett a fenyves sorok között, meg-megbotlott egy alig fölhányt halomban s lelkendezve tért a sziget tulsó partjára, mert a betegőrt látta távozni.

Az Unna tulsó partjain egy gerendákból foltozott tutaj lebegett jól roszszul kormányozva egyetlen férfi által a tulsó part felé. „Ne hagyj itt!” sikolta utána a lyányka végig szaladva a parton, s kétségbeesve nyujtá kezeit utána. - A férfi nem figyelt rá - „Istenem! édes anyám!” rebegé a gyermek s arczát a deres fübe temetve sírt keservesen, azután kiült egy a vizfelé hajló fenyőderekára s ott egy ágra lehajtva fejét oly ékes szolló zokogással sírt a távozó után, hogy az útja közepéről nagy ügygyel-bajjal visszafordult s mogorva nyájassággal kiálta rá messzirül: „no hát ne tréfálj, ha velem akarsz jőni; mondtam, hogy megunod magadat itten, s a halottak nem adnak sem jó szót, sem enni valót, igy kapaszkodjál belém!” s karjaira emelé a lyánykát, s visszagázolt vele tutajához, melyet csak az imádság tarta a viz szinén. „Most itt ülj meg s csendesen viseld magadat, különben megmerülünk.”

A lyányka félre vonta magát az úszó talp közepére, kis ládáját ölébe vette, s a kendőjébe kötött földet csókolgatta és lassúdan sírdogált. Az éjszaki partról gyakorta rájok kiáltva egyes éber seressan, mire a férfi óvakodva hajtotta tutaját a déli part felé s hosszas vergődések után egészen átázva értek át a török-dalmát határra.

Itt a férfi kiemelte a lyánykát a partra, a rozzant talpat viznek ereszté s görcsös vándor botját kezébe véve, kérdé a gyermektől: „vannak itt talán rokonaid, ismerőid? hol laknak, merre akarsz menni?”

Vette-e észre a gyermek azt a sötét tekintetet, melylyel a férfi e kérdéseket intézte hozzá?

„Nem szabad róla beszélnem - szólt titkolózva. Kérlek jó ember, vezess el a legelső faluig, ott majd egy szekeret fogadok, mely odáig vigyen, a hol már valaki vár reám.”

„Szivesen jó lyányka, adsza kezedet.”

S a szolga vezette a gyermeket a parti ösvényen, mely mintha rég nem járt volna rajta senki, szomorúan be volt nőve fűvel. A levegőben kányák és karvalyok kovályogtak, mik messziről megérzik a holt test szagot s ellepték a mezöket. Olykor büzhödt posványokon kellett átgázolniok, mik tele voltak nadályokkal és vizi kigyókkal; ezeken a férfi vállain vitte át a gyermeket, ki lassanként kezde annak szomorúan sötét arczulatával megbarátkozni, s ilyenkor gyöngéden simogatta a vezető napbarnitotta arczát s izzadt haját félre törölte szemeiből s nyakát bizalmasan átkarolta.

Végre egy erdőszélben házak kezdtek előtünni. Egy téres falu. De a házak egyikén sem füstölt a kémény, utczáin nem járt senki, udvarain nem ugattak az ebek. Ez keresztény falu volt, mintegy a faluvégén felállított feszület jelölé. E feszületnél kétfelé vált az út; itt elbocsátá a lyányka a férfi kezét, adott neki két maravedit fáradságaért s megköszönte szivességeit és elindult a faluba magának ott szekeret fogadni. - A férfi pedig a másik úton ballagott tovább a falu alatt, s miután a lyányt elveszté szemei elől, egy gyalog bodza árnyába lefeküdt s vadúl mosolygó arczát durva tenyerébe fektetve, a távol maradt feszületre függeszté szemeit. Kis idő mulva ijedten futott vissza a lyány a faluból, kezeivel eltakarta arczát, szőke haja fel volt bomolva, futott árkon és töviseken keresztül a feszületig, ott térdre bukott s eszméletlenül elterült alatta.

A férfi oda ment hozzá, felemelte elalélt fejét, halavány arczába nézett sokáig és szomorúan susogta: „tavaly még az én testvérem is ilyen szép volt.” A lyányka föleszmélt s reszketve húzta magát a férfi ölébe, míg szemei exaltált félelemmel néztek a laktalan helység háztetőire. „Mit láttál?” kérdé tőle a férfi; „halottakat” felelé a lyány és szemeit félénken hunyta el.

Abban a faluban már egy lélek sem élt. A házak tele voltak temetetlen halottakkal, kik a milyen torzhelyzetben kimultak tűzhelyeik mellett, szobáik közepén, ajtajuk küszöbében, ott és ugy maradtak, nehéz halálszaggal vesztegetve meg a levegőt.

„Jerünk innét” szólt a férfi a felocsudó lyányhoz; felejtsd el a mit láttál. Szomorú napok jártak e helyeken keresztül; egész Priedor-ig nem fogunk néplakta helységet találni: ha akarod, odáig elvezetlek.”

„Oh igen, épen odáig akarok menni” - szólt mohón a lyány; - azután mintha megbánta volna, hogy oly nyiltan szólt, akadozva mondá: mindegy, akárhová.”

S ismét útnak indultak. Hét hosszú nap utaztak együtt napfényben és zivatarban, hegyeken és vizeken keresztül, éjjel nappal a szabad ég alatt, mert a falukból minden lakót kivert az isten haragja. A hegyes út kövecsei fölvérzék a kis gyermek lyányka lábait; vezetője ölben vitte őt tovább: ha rájok esteledett, az ő keblére hajtá le fejét, ott aludt el; ha zivatar érte őket utol, az ő kezei takarták be a zápor és a szél hidege ellen is; gyakran midőn a lyányka egy árnyékos fatövében elszenderült, mérföldeket járt be a kőszivű seressan, hogy egy kosár friss szamóczával lephesse meg a felébredőt. A lyánka mind inkább kezdett vele megbarátkozni s hálaul imádkozni tanitá őt az úton. - Nyolczadnapra a mint egy völgytorkolatából ki értek, tünt föl előttük Brieder város nyulánk minaretjeivel és kúptetejű ószerű török mecsetjeivel, mik mindenünnét sűrű kertekkel voltak körülvéve; magát a várost meneteles bástyafal köriti, mellyen három kapu van, kettő keletnek, egy éjszaknak s jelenleg csukva mind a három. - A városon kivül egy tágas de szennyes földszinti négyszög épület, hol a külföldi kereskedők végzik foglalatosságaikat az itteniekkel; a város és az épület közötti tér tele van mindennemű szarvasmarhák, juhok, tevék és bivalyok csordáival, mik innét hajtatnak fel részint Magyar Dalmatiába, részint Havasalföldre, - szerteszét halomra rakva egész határ málhák, gyapjús harák, jegyzett deszkaládák, szurkos ponyvákkal leterigetve, közbe piszkos ponyvasátrak, mik alatt örmények árulnak kimustrált szöveteket; csupa tetőből álló pajták, hol bánsági gabona van letöltögetve s a dugárusok domboldali pinczéi, miket a kitűzött zöld zászlóról lehet megismerni.

E minden országból összehalmozott tárgyak között még tarkább vegyületű népcsoport jár fel s alá: örmény, rácz, török egyptomi, oláh, magyar, bojár, zagyván, vegyesen jön megy, alkuszik, vitatkozik, énekel, koldul és káromkodik; - vadismeretlen arczaik, - ismeretlen nyelvök, - szokásaik, - öltözetük s minden érezhető tárgyon a keleti indolens ronda hanyagság átalános typusa.

Az utasok a néptömeg közé vegyültek, melly idegen létére dögvész idején a városba be nem bocsáttatva, kénytelen volt ide künn sátorozni. - A lyánka végig futott szemeivel a tarka népcsoporton, összejárta az egész sokadalmat, kifáradt a keresésben és még sem találta azt, a kit keresett.

Lankadtan ült le egy kőre megpihenni; kisérője oda ült lábaihoz.

„Áldjon meg az Isten, szólt neki a lyánka, már most hagyj el; tovább nincs miért mennem”. -

,Most akarsz-e elhajtani magadtól?’ szólt sajnos hangon a férfi, s olly ragaszkodó fájdalommal tekinte a lyánka szemeibe, hogy könyei csordultak ki rája.

A lyánka kezdé észrevenni, hogy a férfi arczvonásai minden vadságukat levetkőzék és szemei nem forognak olly vadul, mint egy hét előtt; haja, melly akkor kúszált volt és bozontos, most tömött fürtökben feküdt vállaira s naptól barnult arcza tiszta caucasi vonásain bátorság és szenvedély ragyogtak keresztül, kegyelő szelidségtől enyhitve. - „Nem, ne menj el hát soha - szólt érzékenyen s hálás vidámsággal ölelte magához a térdelő fejét - maradj velem, a mig te akarod”.

,Mig a halál akarja’, szólt a férfi a gyermek térdeire hajtva le fejét.

Két napig vártak az utasok Priedornál, mialatt szüntelen figyeltek a fel- s aláhullámzó tömegre. Nem találták a kit a lyánka keresett; de kinek nevét szeszélye legbizalmasabb perczeiben sem árulta el védőjének, minthogy az sem kérdezé tőle azt egyenesen soha.

Midőn harmadnap ismét a tömeg között szerte jártak, hirtelen a népcsoport közűl egy törökösen öltözött férfi hosszú fekete barkós arcczal rohant elő. - „Gizelám!” kiálta nem festhető örömszinével arczán.

,,Atyám!” sikolta örömrepesve a lyány a férfihoz rohanva - s annak nyakát átfűzve karjaival s arczait számtalan csókkal halmozva el, - őrült szeretettel ölelték át mind ketten egymást.

A rejtélyes seressan arcza is lángolt, erősen megnézte a férfit s magában mondá!  „T e h á t  t e  v a g y  a z !”

A lyánka azonban kibontá magát az ölelő karok közül s a seressant kezén fogva apjához vezeté, örvendő hévvel ajánlván azt, mint kinek igen igen sokkal tartozik.

Az apa éles tekintettel, gyanúsan vizsgálta össze a seressan arczát, - mozdulatlan, egykedvü maradt az, némi szinezete a részvét szelid örömének derengett csak rajta.

,Légy üdvöz, szólt az apa - ha leányommal jót tettél, velem tetted azt kétszeresen, én itt lakom közel majoromban, nevem  K a r á m  G y ö r g y,  szivesen látott vendég lész nálam minden időben!’

„Hazudsz - mondá magában a seressan - a te neved  T ó v á r y  D á n i e l  s átkozott lesz az a nap, mellyen engem vendégednek fogadtál.” - - „Köszönöm ajánlatodat, felelt a meghivónak, szivem és kezem mindenkor készen állanak szolgálatodra, az én nevem Szomor Lőrincz; magyarhoni számüzött vagyok, ki szökve jöttem át a határon s két hétig lappangtam mint seressan és betegőr a kósztaniczai vesztegházban, végeztem a legaljasabb szolgálatokat, mirigyes szöveteket mostam a válukban, ragályos betegeket ápoltam, holtakat temettem, eltemettem leányod anyját is, mig egyedül maradva átszökhettem; nyilt vagyok irántad, mert barátságodat ajánlottad s én viszont az enyémet, - a nép előtt azonban nevezz szolgádnak, igy majd nyomomat vesztik üldözőim; nevem:  S z o m o r  L ő r i n c z.”

Az apa szivéről kőterhe esett le, mondhatta volna ő is, hogy: „hazudsz - neved  M u r á n y i  G á b o r”  de ő nem tudta azt, s apja vonásait nem ismerte meg az ifjuban s hagyta magát a veszélyes hálótól körül hurkoltatni.