V.

Négy esztendő temette el egymást.

Priedor városa mellett egy gazdag örmény lakott, kinek igen sok pénze, igen szép leánya és egy igen jó barátja volt.

Karámnak hitta ő magát; - a népség boldog embernek nevezte őt.

Gizela volt a szép leány neve, ki akkor 16 éves lehetett és igen szép, csupa szendeség, csupa kellem; - remekül játszott a mandalinon, mesterien himzett és tündérien tánczolt s gyönyörüsége volt mindenkinek, a ki ismeré. - Maga a helytartó Kajmakán is sokszor megfordult kedveért az örmény házánál s a lyánka rózsa arczát megveregeté, vagy dohány füstöt fujt szeme közé, mi minden esetre feltünő gyöngédség lehete egy Kajmakántól.

A jóbarát, egy karcsu deli férfi, tűzszemeivel, fényes hajfürteivel s keletien hajlott arczvonásaival a török macedon hölgyek Adonisa, férfiak ellenében bátor, kitartó, nők iránt hizelgő, engedékeny; szenvedélyeiben szilaj, érzelmeiben gyöngéd és nemes, s mi legfölebb ajánlá a helyzetek emberét, elszigetelt és elnyomott vallásában buzgó és rendületlen. - Ki hinné? ez ember négy év előtt seressan volt a dalmat partokon, próbaköve minden halálbetegségnek, jóval előbb pedig egy akasztott ember fia, s egy becstelen leány testvére és egy kipusztult család koldus ivadéka; most pedig halálos ellensége egyetlen leányának szeretője. Övé volt a lyánka minden gondolatja, a szerető sziv minden dobbanása ő róla beszélt; szemének egy intésével elcsalhatta volna őt magával a föld utolsó részébe.

Egy este az örmény himzett kabátjában, fején vörös süveggel, szájában füstölő csibukja, künn üldögélt majorja ajtajában a márvány padocskán s az alkonyodó ég piros felhőin s haza térő fejér nyájain legelteté szemeit, ujján egy nagy pecsétes gyűrű volt, történetesen rátekinte s egy rugócskát nyomott meg azon, a kő felugrott, alatta egy férfi arczképet engedve látni, ki bajusz és barkó nélkül, fodrozott hajjal, fehér inggallérral s magas frakban volt oda festve remek email munkában. Az örmény mosolygva nézte a hozzá semmiben sem hasonlitó képet, s mosolygva gondolá:  „K i  t u d j a ,  h o g y  e z  v a l a h a  én  v o l t a m ?”

Nem képzelé, milly közel van az hozzá, a ki azt nagyon is jól tudja.

A házához vezető uton sebes vágtatva jött egy lovag, a kapunál lepattant tajtékzó ménje hátáról; ez beszaladt az udvarra, a lovag pedig lihegve sietett az örményhez, s fáradtan veté magát mellé a kőpadra.

„Béke veled - szólt az örmény - nagyon elfáradtál!”

A lovag nagyot sóhajtott s hideg izzadságot törle le arczáról, „végem van!” ugy mond, s forró homlokát két kezébe temetve keservesen sirt.

„Mi lelt?”

,Oh!, - kétségbe kell esnem’! - szólt a jóbarát vigasztalhatlan arczkifejezéssel - ,elvagyok veszve’. -

„Ki akar bántani?” kérdé az örmény, s mentül tovább nézte a férfi arczát, annál nehezebb sejtelmek szálltak lelkére.

,Tudod, hisz annyiszor elmondtam, hogy én magyarhonból szöktem, politikai vétségem miatt s négy év óta élek itt mint szökevény, mialatt számtalanszor megkisértették elleneim, hogy a magyarhatáron belől különféle kecsegtető ajánlatokkal visszacsalhassanak, de soha sem hittem cseleiknek.’

„Azt velem is megpróbálták, gondolá magában az örmény, de én is vigyáztam magamra, s innen maradtam.”

,Most egy nevezetes török status fogoly szökött el innét az austriai határra, kit midőn a porta visszakövetelt, cserébe a magyar kormányszék tőle bizonyos Tóváry Dánielt kért általadatni, ki ezelőtt négy évvel ide átszökött. Egy stamboli ferman azonnal ki küldé a keresőket, hogy a kivánt szökevényt országszerte kutathassák, s a fürkészők engem találtak elő, s egy közülök, noha négy év alatt végtelenül elváltoztam, rám ismert, megtudták, hogy én vagyok Szomor Lőrincz s rögtön folyamodtak a consulhoz, kiadatásomért.’

Az örmény ereiben fagyni kezdett a vér, arczát kiverte a hideg veritek. „Tóváry Dániel?” mormogá meredezve.

,Csak egy kétségbe esett módom van még a megmenekülhetésre, csak egy; de az fájdalmasabb a halálnál, azt nem teszem meg.’

„Micsoda mód?” kérdé elképedve az örmény - minden tagjait rázta a hideg - „micsoda mód?” sürgeté mohón a feleletet.

,Musulmánná kell lennem.’

„Csak az? És ha ez elég. Hisz ezt meg kell tenni, most, most mindjárt, - haladéktalan.”

,Ember - értetted-e, hogy mit mondtam? - leányodat veszteném el e lépés által s nélküle koporsó nekem a világ.’ -

„Ne - ne félj, ne aggódjál. Azon segitve lesz, te jóbarátom vagy, de én is jóbarátod vagyok, légy nyugodt, én is, leányom is Mahomed hitére térünk.”

Az örményt a saját magairánti félelem tulságosan nagylelkűvé tette; megölelte a kétségbe esett barátot, összecsókolta s igért neki minden szépet és vigasztalá azt, mig maga majd meg fulladt félelmei alatt.

Egészen elhitte e mesét.

Olly valószinü volt. Ő nem tudhatta, hogy a jó barát őt és élete előbbi folyamát ismeri és mint ismeri, annak hűségéről négy év alatt erősen meggyőződött s rögtön sietett a helytartóhoz, bejelentendő, hogy hitét bizonyos okoknál fogva megakarja változtatni.

Török polgárt nem adnak ki más státusnak s ez csak musulman lehet.

Ekkor a leányhoz ment a jóbarát, annak ismét más mesét mondott. Megállt előtte szomorú, könyes arczczal s megfogta a lyány kezét és gyöngéden megcsókolá.

„Mi bajod? kérdé a lyány, s ő is el kezde sirni, bár nem tudta, hogy miért.

,Elhagylak angyalom, örökre elhagylak.’

„Oh ne tréfálj.”

,Hiszed, hogy tréfából sirni is tudok? ’

„De az nem lehet; te az én lelkem, az én életem vagy, nélküled meghalok.”

,És én nélküled elkárhozom. Lásd - atyád nagyravágyó, én koldús vagyok. A helytartó szépnek talált téged, s ez atyádnak hizeleg.’

„A helytartó? Az a rút ember, hiszen ő pogány?”

,Azon könnyü segiteni.’

„Kereszténnyé fog lenni!”

,Oh nem, ti tértek át hitére,’ -

„Istenem megőrültem-e, vagy csak ezután fogok! - O Lőrincz, - mint szeretnék kételkedni szavaidban.”

,Iszonyú való mind a mit mondtam. Rabneje leszesz egy durva, állati szenvedélyű pogánynak, s majd ha férjedet megzsinórozzák, tán a sultan hárem hölgye. - Milly fényes jövendő vár reád.’

„Ne kinozz!”

,Isten veled, szegény leány! adja az ég, hogy sokáig ne élhess, akkor majd meg látsz még oda fenn.’

„Nem úgy Lőrincz, ha isten van az égben.”

,Van, csak az kár, hogy a földet még emberek lakják; fogod tapasztalni még ez éjjel, hogy igazat beszéltem.’

„Lőrincz, várj éjfél után, mikor feljön a hold, itt ablakom alatt, válassz ki két gyors paripát aklainkból, - ne félj, én a tiéd maradok.”

S a lány összeszedte becsesebb ékszereit s elhatárzá magában, hogy apjától megszökik. A szerelem elvette eszét.

Késő éjjel jött haza az örmény, hosszasan beszélt vele s elmonda neki mindent, a mivel igazolni akarta kényszerült hittagadásaért, szép metaphisikai és philosophi okokkal támogatva, az igazi okokat azonban nagy bölcsen elhallgatta. A lyányt ez még inkább meggyőzte kedvese állitásának valóságáról. - Alig hagyá magára az örmény, midőn csendesen felnyitá ablakát; - alant a jóbarát várta két felnyergelt lóval, az leemelte őt a párkányról, átölelé s forró ajkával leszitta a lyány első istenitő csókját, - még egyszer kebléhez ölelé őt, - és még egyszer. -

Apa, ne aludjál! - Fuss - rejtsd el magad a föld gyomrába! A talizmán elveszett. Ártatlan gyermek nem imádkozik érted többé! -

A jóbarát feltette az egyik lóra a lyányt, a másikra meghitt szolgáját ülteté, s útnak inditá őket Brozoliáni felé. Maga pedig bezörgetett az örmény hálószobája ajtaján.

„Ébredj fel ember, ellopták leányodat.”

Őrült haraggal rohant elő az apa. ,Ki volt az? utána! - orditá veszettül - lovat ide, utána a ki mozdulni tud!’ Hirtelen lóra kaptak, az örmény és barátja; a berber lovak versenyt futottak a széllel, vágtattak mindenütt a futók nyomába. Azon utat, mellyen egykor hét napig utazott a jóbarát, most 10 óra alatt hagyták hátra. Az Unna partjára értek. Lovaik kidűltek alóluk. A futók csónaka már akkor a folyam közepén evezett. Magánkivül rohant másik csónak után az örmény, evezőt ragadtak mind a ketten. Elfeledte az ember, hogy neki nem szabad a magyar határon belül magát mutatni; de bizott is benne, hogy senki elváltozott arczára nem ismerhet. Ha tudta volna, hogy előtte egy nappal a jóbarát értesité eljöveteléről a harambasákat. - Evezett. Szemei vérben forogva függtek az előttök törő csónakon. Csak nem egyszerre ért mind a két ladik a parthoz. - „Rabló, megállj!” orditá az apa s a jóbarát szolgáját torkon ragadta. Az erősebb volt nálánál s a megtámadót letiporta. A zajra előcsődültek a seressanok, és szétválaszták a birkozókat. „Hol van leányom?” kérdé önmagát is elfeledve az apa. - Széttekinte, sem a jóbarátot, sem leányát, nem látta sehol. Egy harambasa lépett hozzá, vállára tette kezét: ,Üdvözöllek a magyar parton, Tóváry Dániel, a király nevében foglyom vagy!’

--------------

Murányi Gábor átka betelt. Az ember, ki miatt apja börtönre vettetett, ugyanazon börtönbe került, ugyanazon börtönben halt meg, mellyben a vén Murányi. Csak annyiban nem telt be az átok, hogy Tóváry leánya, Gizela, nem lett olly nyomorú, mint Gábor nővére, hanem Gábor karjai közt mint boldog nő élte le napjait, s ez volt az a lyány és ez volt az a barát, kikért a boldogtalan fogoly Munkács földalatti börtönében élte utolsó perczéig buzgón imádkozott. Ha tudta volna, hogy ezek miatt jutott oda!

--------------