II.

Duforet Angelika, az üzér neje ismert szépség volt azon időkben.

Arcza egyike volt azoknak, mik a belül lakó lélek képére vannak teremtve, vonásról vonásra hű mintanyomata jellemének, - nyilt tiszta és nemes. Ollyan arcz, melynek csak mutatnia kelle magát, csak szemeivel beszélnie, hogy minden gyanút, melly bármi alacsony vétekkel vádolhatná, megczáfoljon; kinek erényessége mellett a homlok nyugalma, az arcz változatlan alabastroma, a szemek határozott tekintete s a hallgató ajkak szenvedélytelen hajlásai lépnek föl tanubizonyságul; - arcz, melyet a természet széppé, a lélek fönségessé teremtett.

Épen öltöző asztalánál ült, szokatlanul korán kelve. Szobaleánya hosszú földigérő selyem szőke haját fésülé. Előtte gömbölyű öltözö tükre állt, - szórakozott volt, - ha olykor a tükörbe tekinte, meg-megdöbbent, mintha megijedt volna azon arcztól, mely onnan visszatekinte reá - halvány búbánatos képe önarczának.

Kivülről csöngetés hallatszott, Angelika kiküldé szobaleányát, hogy nézze meg ki jő. Az kevés idő mulva visszatére, egy mahagoni szekrénykét hozott magával, jelentve, hogy ezt az éjjel egy ismeretlen ember adta át a kapusnak, kit az soha sem látott azelőtt; az ember nagy asztrakánprémes úti köpenyt viselt, kerek vörös szakálla volt, szemőldei alig látszottak, s kék szemüveget viselt, s idegen kiejtésű hangon tudakozódva madame Monce után, e szekrénykét küldé neki.

- Ismeretlen személy előttem. Hihetőleg férjemmel van dolga.

De a szekrény lapjára világosan Madame Monce neve van irva.

- Nyisd fel, mi van benne.

- Oly nehéz, hogy szinte hajlandó vagyok azt hinni, a mit a kapus mondott, hogy tele kell lennie arannyal.

- Ah mire gondol?

- Az öreg Planchet esküdött, hogy ugy van, s igen büszke volt rá, hogy azon ur minden tétovázás nélkül rá mert annyi kincset bizni.

- De hát ki tudja azt? Mi oka lehetne valakinek nekem kincseket küldeni.

A szekrény nem volt lezárva, csak lepecsételve, a pecsét feltörése után, a mint tetejét felnyitá a szobaleány, örvendő sikoltással nyujtá azt úrnőjének. A szekrény tele volt aranynyal. -

Angelika zavarodottan tekinte a megfoghatatlan küldeményre. „Ez eltévedt, mondá, nem hozzám lesz intézve.”

- De igen, ide egy kis czédula van szúrva a belsejére, melly ismét önnek szól.

Valóban egy kis összehajtott papirra lapidár betükkel Monce Angelica neve volt irva. Fölbontá a levelet. Benn fraktur irással e sorok voltak:

„A szűkölködés napjaira.... Bátorság és bizalom.”                                  „T o n n e r s.”

Egyéb semmi. Még egy szó volt megkezdve, de ki is törülve, a porzó letörlése után ki lehete venni, hogy a kitörölt szó ez volt: „föltáma”…. Itt megvolt szakadva és kihuzva.

Angelika nyugtalanul kelt föl öltöző asztala mellől, s zavarodottan állt meg a mysteriosus szekrény s annak kaballistikus tartalmu irata fölött.... Ki ez a Tonners? E nevet először hallá életében. Micsoda szükölködés napjai azok, a mikre figyelmeztetik általa? s mi oka lehet annak ő róla gondoskodni.

Mig igy töprenkedve fejtegeté magában a sors által oda vetett rejtélyt, künn ismét csöngetés hallatszék, s a visszatérő szobaleány jelenté, hogy Monce ur első segéde van itt, úrnőjével rögtön akar beszélni. Az ember arcza igen illetődöttnek látszik.

Moncené hirtelen magára adatá öltönyét, s inte, hogy bocsássák be a segédet, ki már az ajtó előtt csiszolta nyugtalanul talpait.

A belépő arcza zavart, nyugtalan volt, kezei reszkettek. Elfeledett köszönni, s midőn szavakat keresett, könyei jelentek meg helyette.

Moncené megijedt. „Az istenért mi történt?” kiálta.

- Madame, zokogá a segéd, Monce ur meghalt.

Angelika hátra tántorult, széke karjára kelle támaszkodnia, hogy össze ne rogyjék. Azután hirtelen fölriadva kérdé: „hol van?” s indulni akart.

A segéd visszatartóztatá.

- Nem Madame, önnek nem lehet őt meglátnia, arcza szörnyen el van éktelenitve, csaknem egész fejét összeszaggatá a lövés.

- Lövés! kiálta fel az asszony, tehát meg van gyilkolva.

- Maga lőtte meg magát, asszonyom. A pisztolyok mik mellette hevernek, ugyanazok, miket az nap este velem töltetett meg, azon ürügy alatt, hogy rablóktól fél.

- Irgalmas Isten! mi oka lehetett?

- Az ok, fájdalom, hogy nagyon is világos; az iróasztalán felnyitva heverő számadási könyvek, miknek mérlegét önkezűleg fejezte be, világosan mutatják a legutóbbi börzeesemények által előidézett bukását.

Angelika eltakarta arczát, melynek halálsápadtsága e perczben szégyenpirrá kezdett átváltozni.

- Tudják már a városban ez eseményt? kérdé halkhangon, visszanyerve önuralkodását a segédtől.

- Asszonyom, a halálhir hamar terjed.

- Nem ezt kérdeztem, ama másikat, szólt Angelika, lesűtve szemeit s nem birva szót adni azon eszmének, mely lelkét még a halálnál is jobban megijeszté.

- Még nem.

- Égesse ön el azon mérleget, tegye pénzzé hozományomat, itt e szekrényben talál ön egy jó összeg aranyat, vegye magához, elégitsen ki mindenkit, a ki követeléssel áll elő.

- Madame, kötelességemnek tartom önt figyelmeztetni azon leverő körülményre, miszerint Monce ur pénzviszonyai elannyira rongált állapotban vannak, hogyha ön azokat mind helyre akarja hozni, önnek jogszerű vagyonából semmije sem marad.

- Az nem tesz semmit. Élhet az ember gazdagság nélkűl is, de becsűlet nélkül nem. A világ soha se tudja meg azt, hogy férjem azért halt meg, mert megbukott. Mondjon ön a kérdezősködőknek akármit. Hozza fel okul, hogy családi viszonyok késztették, ne kiméljen engem, mondja: hogy rosz, hűtelen asszony voltam, mondjon akármit, csak férjem neve maradjon tisztán a világ előtt.

A segéd zokogva rogyott a padlat szőnyegére a nő lábaihoz, s egyik kezét megragadva, azt könyeivel áztatá, s a könyeket csókjaival száritá föl róla, és esküdött, hogy azt soha sem fogja róla mondani - soha!

Angelika maga sem tudta tovább tartóztatni érzelmei rohamát. Tántorogva, szédelegve lépett asztalához, égő szemeiből kicsordultak a könyek; fölvette a szekrényt, némán reszkető ajkakkal nyujtá a lábai előtt térdelő segédnek s alig hallhatólag rebegé.

- Vegye ön mr. Arnould, - hagyjon magamra, s azzal széke párkánjára hajtotta arczát és sirt hangosan, szabad útat engedve a kitörő fájdalomnak.

Arnould átvette a szekrényt s tiszteletteljesen megcsókolva Angelika kezét, visszanyujtá neki a kis czédulát, mely a pénz közé volt téve.

- Ezt nem szükség elvennem asszonyom.

És Angelika ismét ott látta maga előtt a rejtelmes kaballistikus értelmü szavakat:

„A szűkölködés napjaira.... Bátorság és bizalom.... Tonners.”

Gondolkozott, elmélyedt, a rejtelmes szavak magukkal vitték lelkét, ismeretlen, kalauztalan regiókba, eltévelyegtek vele, az eszmék csillagforgásai közé, s mentűl tovább vitték, annál homályosabb, annál világtalanabb, annál őrültebb lett körűle minden gondolat.

Ki volt az? - Mit akart? - És miért?