III.

Angelika elhagyva sz. honoré-utczai pompás lakását, valahol a Poissonniére külváros valamelyik szerény mansardlakában húzta meg magát.

Özvegység és nyomorúság egyszerre következtek el rá, de tűrte nyúgodtan, zúgolódástalanul; később a gyászt és nyomort még egy harmadik rettentő csapással tetézte a sors, oly csapással, minőt csak választottai számára szokott tartogatni, nagy rendkivűli lelkek számára, miket a mindennapi szenvedések meg nem görnyesztenek, mintha megakarná őket bűntetni azért, hogy erősebbek merészeltek lenni a többieknél.

Az emberek elmaradtak tőle, csupán egy ember maradt, ki valahányszor munkaterhes idejéből egy üres órát elszakaszthatott, hozzá sietett, őt vigasztalá, beszélt vele az elmultakról s biztatá a jövendők felől. Ez ember volt Arnould, férjének régi hű segéde.

Egyedűl az esteli órák voltak azok, mikben meglátogathatá egykori úrnőjét; annyival inkább meglepé Angelikát, midőn egy napon, nem a szokott időben koczogtatást hallott ajtaján s a belépőben Arnould ismert szelid arcza, egyszerű viselete helyett egy elegáns férfit pillanta meg, ki őt igen ismerős üdvözlettel köszönté.

Angelika, mig kezei napi munkáján dolgoztak, lelkével szerte járt a messze világban, azon nagy űrben, mi isten és ember között van s előbb összekelle szednie elszórt eszméit, mig a belépőt megismeré.

Taillard volt.

Angelika némán inte neki, hogy foglaljon helyet, s szemeit rá függesztve, várta, hogy mit fog az ügyvéd neki mondani?

Taillard készűlve volt a beszédre s széket téve magának a hölgy mellé, a szokott bevezetési formulák után igy szóla:

- Remélem Madame, miszerint kegyed fájdalmai annyira tán már enyhűlve vannak, hogy minden kegyeletsértés nélkül lehetend kegyeddel beszélni, mely a könyeket épen nem veszi igénybe.

- A mi a lelkemé, az az enyém uram. Viszonzá a hölgy hidegen, senkinek sem vagyok vele terhére, fájdalmaimat nem hordom mutogatásul; beszélhet ön velem bármiről, bárminő fájdalmas emlékről, nem fogok semmit mutatni, mi önnek kellemetlen leend.

Taillard szétnézett a szobában; szegényes kis lak volt, avult, kopott bútorokkal, de tisztán tartva.

- Kegyed itt rendkivűl szegény állapotban él.

- Meglehet, de az nem tesz semmit.

- Pedig kegyednek vannak jó barátai, kiknek módjukban volna kegyed sorsát jobbra változtatni.

- Hiszem: hinni szeretem, hogy vannak, de nekem semmi okom sincs rá, hogy terhükre legyek, s nekik semmi okuk, hogy nekem pirulást okozzanak.

- Kegyed még oly fiatal.

- S meglehet, hogy még sokáig élek; de türelmes vagyok bevárni a megvénülést.

- Kegyed még újra férjhez mehetne.

- Ettől úgy hiszem, eléggé megóv az: hogy szegény vagyok.

- És ha mégis volna ember, ki lelkét, vagyonát, életét kegyed lábaihoz rakná, ezt mondva: legyen ez mind a tied, és légy te az enyém; - ha volna ilyen ember?

- Csak ezt jött ön hozzám mondani?

- Óh még többet is. Önnek szemei arczomra vannak függesztve, lehetetlen, hogy ön előtt titok legyen az, mi bensőmben véghez megy, szeretem önt, és akár ébredek, akár álmodom, szüntelen e gondolat áll előttem, hogy birnom kell kegyedet. Én jó, szelid, emberekkel jóltevő ember voltam, mielőtt kegyedet ismerém, de érzem, hogyha kegyed eltaszít magától, megleszek átkozva oly dolgokat cselekedni, mikről legyen mit beszélni az utánam megmaradóknak.

- Uram, ön ajánlata engem megtisztel s ezt köszönöm. Tisztelettel fogok önről emlékezni érte. Sajnálom: hogy ön hajlamát hozzám e hideg indulatnál egyébbel nem viszonozhatom.

- Kegyed mást szeret?

- Ezen értelemben senkit. Ha azon halál, melylyel első férjem kimult, oly rettenetes nem lett volna, tán én sem lennék különböző a többi nőktől, kiket az idő feledni és remélni tanít; de én valahányszor boldog embereket látok, kik kar karban mosolygva, enyelegve járnak egymással, nekem mindannyiszor megjelen azon rettentő alak, melynek elundokitott arczán egy vonására sem ismertem többé annak, a kit úgy szerettem, s mintha mondaná olyankor: te is ilyen boldog voltál egykor, meglakoltál érte. Nem - nem uram. Közöttem és a boldogság között oly iszonyú esemény emléke áll, melyet ha eltudnék feledni, azt kellene hinni magamról, hogy megtébolyodtam.

- Ne akarjon ön minden reménytől megfosztani. Tán később....

- És én kérni fogom önt, hogy ez legyen utolsó látogatása nálam.

Taillard arcza kigyulladt; fölkelt helyéről.

- Asszonyom... Én kegyedet évek óta szeretem. Szerelmem olykor az őrjöngésig ragadott; a demoniakus őrjöngés egy ily pillanatában megesküvém: hogy kegyednek meg kell osztania velem vagy az életet vagy a halált, és verjen meg az Isten: ha ez esküvésemet valaha megbántam vagy elfeledém, vagy el fogom feledni. Ön együtt fog élni velem, vagy együtt fog meghalni.

Angelika egy tekintetet vetett Taillardra, minővel a tiszta lélek tekint alá jelleme csillag magasából a szenvedélyek fertőjében kűzdő veszendő lélekre.

- Az elsőt nem hiszem, az utóbbitól nem félek: viszonzá nyugodtan, szoborhidegen.

- Emlékezzék ön reám. Fognak önre következni irtózatos napok, mik közt a multak emléke még pihenésnek nevezhető, mikor nem elhagyatva lesz ön, hanem üldöztetve mindenkitől, mikor e büszke lélek meg lesz alázva a porig és keresni fogja a kétségbeesést, mely eszét elvegye, és egyik halált, hogy a másiktól megszabadúljon. Jussak eszébe akkor. Egy szó, egy intés hozzám, és én megszabaditom önt, mindent, mindent a mit elvesztett, visszaszerzek és a legboldogabbá teendem önt az asszonyok között; de ha e szó, ha ez intés elmarad, meghalunk asszonyom, a halál legirtózatosabb nemével, a minőre ön soha nem is gondolt, s a mit ha önnek megneveznék, megrendülne hajthatatlan lelke, de meghalunk asszonyom, megosztjuk a halált, ön látni fogja az enyimet és nem fogja túlélni.

- Megborzadna lelkem ön szavaitól, ha öntudatom nem védne ellenük. Nem tettem soha, nem is gondoltam semmit, a miért Isten vagy emberek üldözhetnének. A haláltól pedig nem irtózom, s nemeiben nem válogatok. Isten önnel.

Taillard kalapját vevé és távozott.

- Emlékezzék ön rám, ha nagyon fog szenvedni, mondá még egyszer visszafordulva s azzal elsietett.

Az özvegy nyugodtan folytatá kézi munkáját. „Lelkem tiszta.... istennel, emberekkel békében élek.... multam nem vádol.... jövőmre vigyázni fogok.... nem leend fölöttem hatalma senkinek.