IV.

Egyszerre elkezdett valami különös hir terjengni az óriási városban.

Monce urat alig volt Párisban ember, a ki nem ismerte volna, haláláról sokáig és sok mindenfélét beszéltek, a sok monda közől egyszerre egy különös megdöbbentő hir kezde magára figyelmet vonni.

Először csak mint határozatlan, összefüggéstelen szóbeszéd, de melynek összevissza bonyolult fonalai, mintegy valami titkos kéz által bontogatva, lassankint egy összevágó ténybizonyitékúl fejlődtek elő; - az emberek határozottan kezdtek róla beszélni, hogy Monce nem maga ölte meg magát, hanem meggyilkoltatott.

Az orvosok, kik a holttestet megvizsgálták, azt álliták, hogy a két lővés közől mind a kettő halálos volt, ha az elsőt megtette az öngyilkos, a másodikra már nem lehetett ideje.

Többen, kik azon éjjel Monce bureauja előtt jártak, láttak egy embert a lövések utáni perczekben a hátulsó ajtón kisurranni, kinek személyleirása tökéletesen megegyezett azéval, kit ismét mások Moncené asszony lakásán a kapussal beszélni s annak valamit átadni láttak.

Az emberek azt kezdték beszélni.... igen - azt mondták határozottan, hogy Moncené maga ölette meg férjét.

Valami titkos, démoni ellenség kimondta a vádat, az emberek kaptak a hiren; minél iszonyúbb valami vád, s minél tiszteltebb az, ki általa illetve van, a tömeg annál örömestebb elhiszi; senkit sem itél el oly hamar, mint kit sokáig kénytelen volt becsűlni, arra akármit fognak, tombolva adja tovább; örvend, hahotáz, hogy leránthassa magához a porba, hogy nem kénytelen őt többé magánál jobbnak, igazabbnak elismerni. A hir kevés nap alatt oly fenyegető alakú gyanúvá nőtte ki magát, hogy a hatóságok jónak látták felfogni a tárgyat s nyomozódásokat tenni benne.

A közvádló kivánatára Moncené rögtön őrizet alá tétetett, s az esküttek összehivattak.

A közvádló éleseszű captiosus ember volt, ki csodálatos műélvezettel szokta tekinteni a criminalis ügyeket, valódi szenvedélyt csinálva magának egy ügyesen bemutatott büntény furfangos napvilágra hozatalából, azon élethalálra menő sakkjátékból, hol a bűnös átellenes kérdések által szögletbe szorítva kénytelen magát megadni. Duval ur hires volt arról, hogy az ily játékokat többnyire a vádlott szokta ellenében elveszteni.

Páris leghiresebb ügyvédei siettek rögtön szolgálataikat ajánlani a szép vádlott nőnek. Ő azonban megköszönte ajánlataikat s helyettük egy egyszerű polgárt választa védőjének, mr. Arnouldot, férje kereskedősegédét.

Az emberek fejcsóválva hasonlíták össze a két ellenfélt. Duval és Arnould: egyik hirhedett éles eszű, hatalmas jogtudor, a másik törvényekben járatlan kereskedősegéd, elmésség, tudomány és routin nélkűl. A harcz nagyon egyenlőtlennek látszék.

Voltak, kik sajnálták Moncenét, de Arnouldot mindenki előre legyőzöttnek hitte.

***

A tárgyalás napján roppant néptömeg foglalta el az esküttszék teremét, nem csak a szokott hallgatósági helyek, a karzatok, előcsarnokok, maguk az utczák is el voltak foglalva bámulókkal, kiváncsiakkal; az üléseket árverezték, mint az operaházban valami hires tánczosné előadásakor.

Az esküttek elfoglalták székeiket. Legelsőbb megjelent a közvádló hivatalruhájában, praetensiv arczával, ismerőseit hideg, magasságát éreztető komolysággal üdvözölve s helyet foglalt a számára határozott padon. Egy másik padon űltek a tanúk, egymásra félelmesen tekintve, - egy elrekesztett üres pad állt a vádlott - egy másik védője számára.

Az ajtónál álló tömeg rögtöni hullámzása hirdeté, hogy a legfontosabb személy most érkezik. A karzatok arczai, a lorgnettek, a kiváncsiak szemei tolakodva fordultak oda, honnét az érkező váratott, s a mint a tömeg kétfelé nyilva útat engedett, lehete látni madame Monce alakját, a vádlottét.

Szerény, de méltóság teljes arczczal, bátran, bár minden dacz nélkűl lépett a bámuló nép elé a mindig szép, érdekes, de most kétszerte szebb és érdekes asszony. Arcza a szokottnál halványabb volt, de e halványság nem a félelem vére hagyott sápadtsága volt rajta, hanem valami magas emberfölötti nyúgalom.

A biró megmutatta a helyet, a hova leüljön s ő szeliden foglalta el helyét, arczán sem kihivó dacz, sem kihívó gyöngeség nem mutatta magát. Mintha észre sem vette volna a körüle levő néptömeget.

Utána mr. Arnould jött, csekély jelentéktelen alakjával, ki midőn észrevevé a mindenünnen reá néző szemeket, fülig elpirúlt, ügyetlenűl elkábultan lépett elő, úgy hogy midőn az elnök mutatta neki a széket, melyre leüljön, zavarban jött, nem tudta, hogy mit intett neki, úgy hogy a huissiernek kelle őt padjához vezetni. Ez ügyetlensége miatt kész volt ellene az elővélemény a közönség előtt.

Az esküttek meghiteltetésével inte az elnök a közvádlónak, az fölkelt, átvevé segédétől a szükséges irományokat s a birákhoz fordult.

- Uraim, esküttbirák, - én Duval Armand, hivatalomnál fogva közvádló, vádolom Monce született Duforet Angelika asszonyt, hogy férjét Monce Guidot orozva meggyilkoltatá.

Angelika lehunyta szemeit s hosszan sóhajtott.

- E mindnyájunk által ismert jóhitelű kereskedő, folytatá Duval, egy reggel kereskedelmi bureaujában meggyilkolva találtatott. - Azon éjszakán többen hallák a pisztolylövéseket az emlitett irodában s nem sokára láttak egy férfit onnan kijönni, ki sietve haladt végig az utczán s egyenesen Moncené asszony lakásához sietett, a hol egy aranynyal telt szekrényt adott a cselédségnek, egyenesen Moncené asszonyhoz utasitva. Másnap hire támadt, hogy a kereskedő meggyilkolta magát, irodája bezáratott, vagyonai a hitelezők közt felosztattak. - A kereskedő halála gyanús volt, semmi felvilágosító irást nem hagyott maga után, mely öngyilkosságát indokolhatá, vagyonai legjobb rendben voltak, hitele kifogyhatatlan, személye köztiszteletben álló, de annál erősebben szólt hirlelt öngyilkossága ellen azon körülmény, hogy irodájában semmi készpénz nem találtatott. Ezt mind összevéve méltán felötlő lehetett a vizsgáló orvosok azon bizonyitványa, miszerint a két halálos lövést maga a megholt nem ejthette magán, mert az elsőnél mindjárt halva kellett összerogynia. Az eset borzasztó volt, de legborzasztóbb a vádlott magaviselete, ki a helyett, hogy férje gyilkosait nyomoztatná, iparkodott a dolgot mentől jobban eltitkolni; ismerőseit, kik férje halála okait tudakolák - hidegen visszautasitá, s végre egészen eltünt a világ elől, a Poissorier külváros legrejtettebb utczájában fogadva szállást. - A tanuvallomásaikból kitűnik az, hogy Monce idegen kéz által gyilkoltatott meg, - hogy meggyilkoltatása után két perczczel irodájából egy férfi távozott el, ki onnan Moncené asszony lakására ment, s hogy azon ember Moncenénak egy szekrény aranyat külde át, és végre, hogy Moncené az egész eseményt nem csak hogy gondosan titkolá, sőt környezetét is felszólitotta mentől kevesebbet beszélni róla idegenek előtt s ő maga nem sokára eltűnt ismerősei köréből.

- Kérem, szólt közbe az elnök: a tanúkat előbb megesketni.

Ekkor a vallomások egyenkint kihallgattattak, a hol Moncené asszony érintve volt, fölszólittaték, hogy nincs-e ellenészrevétele. Némán intett fejével, hogy mindent helybehagy.

M. Duval fölkérte az elnököt, hogy legyen szabad néhány kérdést intéznie a vádlotthoz. Angelika fölállt, nyugodtan szemébe nézve a közvádlónak.

- Ismeri-e madame azon embert, ki amaz éjjel önnek egy aranynyal tölt szekrényt küldött?

- Nem ismerem.

- Nem is gyanitja hogy ki lehet?

- Még eddig nem birtam rá jőni.

- Valóban csodálatos, szólt Duval a birákhoz fordúlva, hogy ezen ember a kit nem ismerünk, a kinek kilétéről fogalmunk sincs, s a kinek semmi köze hozzánk, bennünket minden invectivák mellőzésével egy szekrény aranynyal lepjen meg. Merném hihetlennek is nevezni ez esetet.

- Valót mondtam.

- Hát ezt ismeri-e Madame? Szólt Duval, egy leplet föltakarva, mely alatt a zöld asztalra téve s gömbölyü üveg haranggal leboritva egy összeroncsolt halálfő feküdt. A Monce irodájába talált halott feje.

- Isten! mi az? kiálta föl visszaborzadva a nő, s azután méltatlankodva fordúlt a birákhoz: ah, uraim, ez kegyetlenség, egy gyönge nőt ily ijesztgetésekkel akarni gyanú alá hozni. Ez iszonyatos.

- Legyen nyugodt asszonyom, szólt közbe az elnök, e tárgy nem ön ijesztgetéseűl van ide hozva, hanem egyedűl, mint a per folyamához tartozó corpus delicti, s csak a közvádló által használt modor tevé azt önre nézve ijedelmessé, mit mi igen természetes és legkisebb beszámitás alá nem jövő benyomásnak találunk önre nézve. Kérjük visszatakartatni.

Duval diadalmas pillanattal takarta vissza a leplet s azután hideg szigorú hangon mondá el a biráknak, hogy a vádlottra azon bűntetést kéri, mely szabva van a férjgyilkosokra.

Vádló és vádlott visszaültek helyeikre, halotti csend foglalt helyet a teremben, Angelika némán hunyá be szemeit, érzé, hogy senki sincs ki védni tudja, de érzé azt is, hogy vele van az igazság.

Előttünk, kik az előzményeket ismerjük, különösnek fog tetszeni, hogy a vádlott iránt oly kevés részvét mutatkozott, de a közönség a szép nőben csak egy bűnöst vélt látni, a nyugalmat arczán megátalkodottságnak hivé s az elborzadást az öntudat belső csapásának.

Az elnök inte Arnouldnak, hogy lépjen elő a vádlott védelmére. Az fölkelt, sápadt, kifejezéstelen arcza szánalmas gyöngeséget látszott elárúlni, hangja elfogúlt, elfojtott vala, midőn beszédéhez kezde, inkább hasonlitott maga egy vádlotthoz, mint védelmezőhöz.

- Uraim, - esküttbirák, - kénytelen vagyok gyöngeségemet elismerni, azért elnézést kérek - - én jogtudós nem vagyok; szép elmés beszédet nem tudok tartani, én csak az igazságot tudom, azt fogom önöknek elmondani.

E perczben Angelikára tekinte s a mint annak nagy beszédes szemeivel találkozék, mintha ismeretlen szellem szállana agyába, bátran, öntudatosan föltekinte, bizalomteljes arczát végig hordozá a körűlálló tömegen s erős, előbbi szavaitól egészen elütő hangon igy kezde beszélni.

- Uraim, esküttbirák. Duforet Angelika a legiszonyatosabb bűnnel vádoltatik, azon bűnnel, hogy férjét megöleté; fölhívom önöket, itéljék meg, nem a kűlső szin, hanem a józan ész és érző sziv után: lehetséges-e az, hogy egy nő, kinek egész multjában egy foltot nem találni, ki jóltevője volt a legutolsónak, ki hozzá folyamodott, s nem ártott még ellenségének sem soha, kinek magas lelke még az apró emberi gyarlóságokat sem osztá, - meggyilkoltassa férjét, kit szeretett, kiért élt s kiért örömest meghalt volna? Mi oka lehetett volna erre? Szerette férjét s szeretteték általa, özvegysége csak gyászt és nyomort hozott reá. De volt ellenkezőleg Monce urnak oka meghalni önkeze által s én ez okot elfogom mondani.

Angelika szorongva nyögött föl. Arnould oda fordult hozzá.

- Nem fogom kimélni a halottat, midőn az élőt kell megmentenem. Monce ur azon pillanatban, midőn magát meggyilkolá, nem volt azon kifogyhatlan hitelü űzér többé, mint azt közvádló urnak tetszett állítani, másnap bukását ki kelle mondania; ő sajátkezűleg készité el a mérleget, mely ezt csalhatlanul bebizonyitja. Ama szomorú napon, midőn Moncené asszonynak e titkot fölfedém, ő kért, hogy hagyjam ezt titokban, égessem el a mérleget, s saját hozományát s értékeít forditsam arra, hogy, férje neve tisztán maradjon, s ha lesz, a ki kérdeni fogja halála okát, vádoljam őt vele, őt, Monce Angelikát. Ezt, istenemre nem tevém, hallgattam ha kérdeztek, és a kereskedői mérleget megtartottam magamnál, jól sejtettem, hogy szükség lehet reá; im vegyék önök vizsgálat alá. -

A birák kézbevették az átnyujtott iratot s helyeslő zúgással nyilatkoztatták annak valódiságát.

Arnould egészen megtérő önbizalommal folytatá.

- A vád alappontjai ezek: hogy Monce úr idegen kéz által gyilkoltatott meg, mert az orvosok nem engedik meg, hogy az öngyilkos két lövést tehetett volna magára, melyeknek mindegyike halálos, de elfeledtek arra megfelelni, hogy nem tehette-e mind a két lövést egyszerre, egy pillanatban?

A hallgatók kellemes zúgása biztatólag látszott fogadni ez ötletet.

- Hogy miért nem irta meg ez elhatározását? erre megfelel az átnyújtott mérleg áttekintése, s én nem találom rendkívűlinek, hogy az ember azon eszmét, a mi elől a halál karjaiba veti magát, a halálperczében irtózik leirni. Egyébiránt hány eset van arra, hogy öngyilkosok semmi tudósitást sem hagynak maguk után. Emlékezzenek önök a fiatal Galonne esetére vissza, ki magát széngőzzel fojtotta meg, mennyi fáradságába kerűlt a hatóságoknak csak nevét kitudhatni. Pedig tagadhatlan volt az öngyilkolás. Aztán várhatni-e józan megfontolást valakitől azon pillanatban, midőn magát meggyilkolni készűl, nem azt mondják-e, hogy az öngyilkos halála előtti perczeiben meg van tébolyodva. Jöhet-e hát kérdésbe, hogy egy tébolyodott miért nem tette ezt vagy amazt? Az átadott iratok kimagyarázandják azt is, miért nem találtatott Monce irodájában semmi készpénz, - a mérleg kimutatása szerint Monce ur az nap minden készpénzt kiadott.

Duval ur fejét csóválta s a körüle állókhoz oly fejmozgatásokkal látszott beszélni, mintha ellenfelét kezdené valamire becsűlni. Hanem halljuk tovább.

A mi azon körülményt illeti, hogy a lövések után egy embert láttak Monce úr bureaujából eltávozni és ismét egyet Moncené asszony lakán becsengetni, ebből sehogy sem az tünik ki, hogy a két alak egy és ugyanazon ember lett légyen, miután arczát a kapuson kivűl senki sem látta, az pedig nem látta őt az irodából kijőni. De feltéve, hogy e rejtélyes ember mind két helyen ugyanaz volt, nem valószinü-e, hogy ez Monce úr megbizottja lehete, kit ő külde a kérdéses pénzzel nejéhez? mit tán hitelezői elől akart elrejteni, de mit Moncené asszony azoknak visszaszolgáltatott, és nem csak azt, hanem minden vagyonát, hogy meg ne tudja senki, miszerint férje azért halt meg, mert megbukott. Igen uraim! Ezért hallgatott ő, ha férje halálának okait kérdezék, s azért vonult félre a külvárosba, mert holt férje becsületeért mindenét föláldozá, s önkezeivel kellett keresnie mindennapi kenyerét.

Arnould egy perczre elhallgatott, a közönség résztvevő tekintettel fordult védenczéhez, itt ott a hölgyek szemeiket törülték.

- És most uraim, vessenek önök egy pillanatot ez irtózatosan vádolt nőre, s kérdezzék meg sziveiket: lehet-e ily magasztos, ily nyugott arcza egy gonosztevőnek, ki birái előtt áll, ily szemeket adott-e az Isten a férjgyilkosnak mint ezek? ily arcz alá rejtette-e a legiszonyatosabb bűnt. Annak, ki egész életében tiszta volt, embertársaihoz jó, férjéhez hű és az Istenhez szent, kell-e, szűkséges-e más védelem, egy semmivel nem bizonyitott gyanu ellenében, mint e megdicsőült angyali tekintet?

A közönség, mely Arnould szavait mindinkább növekedő részvéttel hallgatá, a mint ennek nem várt lelkesültsége fokról fokra emelkedett, a szerint ragadtatva el általa, a végszavaknál nem tartóztathatta magát tovább, egyhangú helyeslésben tört ki... És valóban Angelika arcza azon perczben oly dicsőültnek látszék, mint egy menyből leszállt angyalé.

- Uraim.... vessetek rá egy tekintetet... s mondjatok itéletet.

E szavakkal végzé beszédét Arnould s a mint elvégzé azt, ismét oly ügyetlen alakot vett fel, mint beszéde előtt, a hussiernek kelle megmutatni, hogy hová üljön.

A közönség zajgása elcsillapultával az elnök a vád és védelem folytán kifejlett tényállást elmondá az esküttek előtt, hidegen állitva össze mind a kettőt, úgy a mint elmondva. Erre az esküttek félrevonultak a mellékterembe s fél órai tanácskozmány után azon határozattal jöttek vissza, hogy a  v á d l o t t ,  b i z o n y i t v á n y o k  e l é g t e l e n s é g e  m i a t t  -  f ö l m e n t e t i k.

A tömeg, a karzatok hallgatósága, az utczai gyülevész hangos tapsban tört ki. Éljeneztetve hangzék szájról szájra a fölmentett neve.... A közvélemény is fölmentette őt....

Angelika arczán végig csordult a köny, szemeiben, mik feltekintének az égre, a legnemesebb lélek hálája volt olvasható.

Arnould nem tudott zavarában hova fordulni: hogy könyeit elrejtse. Az űlés eloszlásával oda lépett hozzá a közvádló, magas leereszkedéssel szoritva meg kezét.

- Valóban, ön kis barátom eltévesztené hivatását, ha ez új pályán meg nem maradna. Legelső föllépténél olyasmivel dicsekedhetik ön, a mivel kollegái kevesen, hogy engemet legyőzött.

Arnould minden oldalról üdvözletekkel lőn elhalmozva. Védenczét diadal közt kisérte ki a nép.

Csak egy maradt annyi nép között hidegen, elégületlenűl, midőn a birák a vádlottal együtt sirtak s a közvádló maga legyőzöttnek mondá magát.

Ez ember az oszlopok egyike mellől hallgatá gúnyos arczczal a botorkázó ügyvédi beszédeket, mintha az volna eszében, hogy bármennyire erölködik mind a kettő igazat mondani, a valót egyik sem tudja.

Ez ember - Taillard.