V.

Két hónap múlt el az esemény után, midőn Moncené asszony egy napon ujra az esküttszék elé idéztetett. Itt-ott rebesgeték, hogy új bizonyitványok kerültek ellene kézhez.

Az esküttszék ismét együtt ült, a közönség ismét megjelent szinházi részvétével, a közvádló arrogans arczával, s Angelika ügyetlen külsejű védelmezőjével.

Csak ekkor lehete Angelika arczán némi jeleit a hideg neheztelésnek észrevenni.

Duval ur engedelmet kért rá, hogy tárgyalását a vádlotthoz intézett kérdésekkel kezdhesse.

Önnek családi neve asszonyom „Duforet Angelika?”

- Igen.

- Szokott ön e név alatt leveleket kapni?

- Mióta Monce ur nevét viselni van szerencsém soha sem.

- Van önnek valaki ismerőse Philadelphiában?

- Tudtomra senki sincs.

- Talán mégis ismerni fog ön ugyanott bizonyos - Tonners urat.

Angelika minden idegeiben összerázkódott, a meglepetést, mit Duval kérdése idézett nála elő, lehetetlen volt eltitkolnia.

- Nos asszonyom, most az egyszer tán nem mutattam önnek halálfőt, hogy igy összeborzad kérdésemre. Ismeri-e ön Tonners urat?

Angelika szándékosan hallgatott azon levélkéről, mit amaz ijedelmes napon kapott s minek tartalmát kivüle senki sem ismeré, ennek emlitése csak egy két értelmű bizonyiték lett volna ellene, s miután a kérdés csak az ismeretséget föltételezé, szilárd kemény hangon felele rá: „nem ismerem.”

- Lám ő ismeri kegyedet; ime egy levél, melyet emlitett Tonners ur ir Mme Duforet Angelikához. Tessék meghallgatni a levél foglalatját

„Kedves Angelikám.”

Moncené az iszonyat kifejezésivel arczán rázkódott össze e czimzet hallatára.

„Remélem: hogy Mr. T…. (itt a név nem volt kiirva) felvilágositása után csak nevetni fogod férjed öngyilkosságát... Gondolom, hogy könnyen elhitték, s még könnyebben elfelejtették... E tárgyban Mr. T....nek rendkivűl sokkal tartozunk, ő tanácsolt és segitett mindenekben.... Tán ideje lenne már elhiresztelned ismerőseid között, hogy másodszor férjhez akarsz menni. Én epedve várlak és számlálom a napokat; ird meg ha jösz; Liverpolba elődbe megyek. Isten veled, csókol ezerszer.

T o n n e r s.”

Angelika a sértett szüziesség lángpirjával arczán, állt a mindenünnen rábámuló tömeg közepett, és szava s lélekzete elállt az irtózatos rejtély előtt.

- Kérem, még utóirat is van: Azon medaillonban, mit kebleden viselsz, megholt kis gyermekünk hajfürte van, küld el azt nekem; mig magad eljönnél, azt hadd csókoljam helyetted.

Sziszegő zúgás hallatszott mindenünnen.

Moncené iszonyatosan fölsikoltott s a kétségbeesés vonásaival fordult biráihoz.

- Ah uraim, az irtózatos, a mi itt velem történik, eszemet, lelkemet vesztem el belé és nem birok fölébredni ez iszonyú álomból. Valami pokoli ármány dolgozik ellenem, melyre hónapok óta figyelmeztetve voltam, de melynek kútfejére nem találok. Azon ember ki e levelet irta, valami pokolbeli lélek lehet, ki oda akar vinni, hogy megtagadjam az Istent.

- Oh épen nem pokolbeli lélek, szakasztá félbe Duval, a consulatus utján rögtön fölszólittatott a philadelphiai helytartóság, hogy e Tonners urat kerestesse föl s küldje át Francziaországba szembesités végett. Tonners urat csakugyan megtalálták, eleinte tiltakozott elfogatása ellen; de miután tudtára adták, hogy egy Duforet Angelikához czimzett levele fölfogatott, zavarba jött és azt kérdé: „Reménylem azon nőnek nem történt semmi bántalma, egyedűl én vagyok a vétkes.

- Jó, - szólt magához térve Angelika, tehát végre meg fogom őt látni, szemeibe nézhetek és megkérdhetem tőle: miért üldöz engem ily irtózatosan.

- Sajnálom, asszonyom, de ez egy kivánsága alig teljesülend, mert Tonners ur az utközben kisérőit megvesztegetve elszökött s daczára minden keresésnek, mind eddig nem akadt kézre.

- Oh hisz ez összeesküvés a sorstól a becsületes emberek ellen. Ez a Tonners valaki lehet, ki tán irántam, vagy férjem vagy családom iránti bosszúból messzire tervezett ármányt kohol ellenem.

- Épen nem asszonyom. Ő esküvel állitá, hogy ön mindenben ártatlan s az ő vétkéről nem tud semmit. De állitá azt is, hogy ön szereti őt és csak egyedűl őt ez életben, és ez az, mi önt gyanúba keveri.

Angelika agyában hirtelen egy új eszme villant keresztűl.

- Minő külseje van azon embernek?

- A személyleirás szerint, igen szőke kondor haj, kerek vörös szakáll, hunyorgó szemek.

- Nem ismerem.... Nem ismerem.... Oh Isten, légy tanúm, légy birám: hogy nem ismerem ez embert.... S reszketve, kezeit az égnek emelve, rogyott térdre az asszony, fájdalmas jelképe a kétségbeesésnek.

- Különös, hogy ez az ember mégis oly titkokat tud, minőket csak a férjnek lehet tudnia.

- Irgalmas Isten! kiálta fel a szerencsétlen asszony, eltakarva mindkét kezével meggyalázott arczát, és zokogva hanyatlott össze a padozatra. Odafutottak hozzá. Arnould karjai közt vivé őt székéhez: - „miért mentett meg ön először a haláltól? nyögé Angelika, most meg volnék mentve az élettől.”

- Ujra megfogom önt menteni, szólt hozzá biztatólag Arnould, s azzal bátran, merészen lépett a birák elé. Görnyedő alakja kiegyenesedett, keble tágúlt, szemei ragyogtak.

- Uraim, esküttbirák, kezdé erős szilárd hangon, a vád, melylyel védencznőm terheltetik, most már nemcsak élete, hanem becsülete ellen is van intézve. A törvénynek meg van engedve, ott a hol gyanút lát, nemcsak a gyilkos vérfoltjait, hanem a házasságtörő csókjainak nyomát is fölkeresni; de az Istennek törvénye kötelességeket ir az emberek által szerzett törvények elé, mik a jogtudós helyett az emberhez szólanak. Én egyszerű polgár vagyok, én nem tudom: lehet-e, igazságos-e egy nő becsületét három tollvonással elvenni? elvenni a becsületet, mit visszaadni nem lehet, elvenni egy nő hirnevét, ki teljes életét e hirnév tisztán tartására szentelé; és elvenni azt egy ember pokoli rejtélyességű levele következtében a kit senki sem ismer, kinek arczára, alakjára senki itt Párisban nem emlékezik, a hol Monce Angelika gyermeksége óta lakott, s a ki midőn szavainak magyarázatára szólittatik, előbb két értelműleg felel, azután megszökik? Ki áll jót arról, hogy ez ember mindazt, a mit mondott és irt, nem valami kaján bosszuvágyból tette-e? Látta-e őt valaki Moncené asszonynyal beszélni? És mi az, mi ott végül legsúlyosabb vádul van felhozva ellene? Egy hajfűrt emlitése, mit Moncené asszony keblén rejtve visel. Nem lehet-e ily titkokat, mik természetöknél fogva semmi gondos rejtegetésben nem részesülnek, akár melyik nőcselédtől, ki azt megláthatta, kitudni? Nem beszélhetett-e róla Monce úr, vagy maga Moncené asszony bizalmasabb barátnéja előtt, s ha bűntárs volna az, kihez e levél irva van, lehetne arról föltenni, hogy azt egy levél titoktartására bizza? S nem sokkal egyszerűbb, valószinűbb volna-e azoknak, kik titkaikat féltik, előre megegyezett álnevek alatt levelezni? - De mit folyamodom én szőrszálhasogató mentegetésekhez, midőn büszkén kellene a vádlott multjára hivatkoznom, s azt kérdem: hol van a lefolyt életben azon folt, melyre a vádló ujra rámutasson? Uraim esküttbirák, én védenczemnek nem életét, becsületét kérem vissza, igazságot és nem irgalmat! nem itéletet, hanem elégtételt!

Az ember haragja dörgött a végszavakban. Utána általános csend lőn, csak a vádlott zokogása hangzék közbe közbe.

Az elnök kevés szóval elismétlé a tárgyat az esküttszék előtt. A birák félrevonultak. Tovább félóránál künn maradtak a mellékteremben, a hallgató teremben ez alatt sirbolti csend tanyázott, mindenki feszűlt figyelemmel várta az irtózatos dráma kifejlődését.

Egyszer végre nyilt a terem, az esküttek visszatértek komolyan, lehajtott fővel, egyenkint foglalva el helyeiket, a határozat, melyet az elnök felolvasott ez volt:

„Az ügy ezuttal véghatározat alá nem jöhet, a vádlott további bizonyitványok érkeztéig őrizet alatt marad.”

A hallgatók csöndesen, zaj nélkűl távoztak el, az egész teremen valami átalános néma templomi sóhajtás futott végig. A közvádló ezúttal nem szólt ellenfeléhez; hallgatva ment odább.

Csak egy ember arcza mutatott örömöt, elégedettséget.

Ez ember - Taillard.

***

Egy estve megnyilt a börtön ajtaja s Angelika a belépőben Taillard urat ismerte meg. Hideg, megvető arczczal fogadá. Leküzdé szivében a feltörekvő félelmet, mit ez ember látása okoza benne, hogy megvetéssel fogadhassa.

- Asszonyom; kezdé Taillard megállva a nő előtt, ki arczát félre forditá előle. Ön nem akar rám emlékezni. Pedig a megjövendölt irtózatos napok elkövetkeztek. Ön szenved, de én is szenvedek. Ön a rágalom, én a szerelem miatt. Önnek egyetlen szava visszaadhatná nyugalmát, boldogságomat nekem, s egyetlen szó fölmenthetné önt mind e fájdalomtól, a törvény vádjától, a tömeg rágalmaitól. Ön tartogatja e szót, mely engem boldoggá tehetne, és én esküszöm, hogy nem fogom azt előbb kimondani, mely önt megmentené.

- Uram, láthatja ön arczom nyugalmából, hogy sem biztatásai, sem fenyegetései nincsenek rám hatással. Ha igazat mond ön s valóban csak egy szavába kerülne lelkemet, becsületemet, életemet megmenteni, s a helyett, hogy sietett volna azt tenni, engedte, hogy szenvedjek, hogy üldöztessem, meggyaláztassam s hallgatni tud még most is midőn ennyire jutottam, akkor nem félek jobban börtönömtől, nem a vérpadtól, mint azon fekete szivtől, mely ily pokoli kegyetlenségre képes, s örömestebb meg tudok halni, mint ön iránt egyebet érezni a megvetésnél.

- Emlékezzék ön rá asszonyom, mit mondtam önnek előbbi találkozásunkkor. Ha kegyed nem akarja velem megosztani az életet, én találok rá módot önnel megoszthatni a halált és meghalunk asszonyom, meghalunk a halál legirtózatosabb nemével, a vérpad halálával.

Angelika egy perczre összeborzadt, de hirtelen elmult róla ez idegen gyöngeség, s egy oly nyugodt mosolylyal arczán, mely Taillardot kétségbe ejté, fordult hozzá.

- Nem félek uram, ártatlan vagyok; de ha meg kell lenni, lelkem eléggé elszokott már az élettől s hozzá szokott a halál eszméjéhez.

- De nem a gyalázatéhoz. Gondoljon ön azon becstelenségre, mely a vérpadi halálhoz van kötve.

- Nem leszek annyira meggyalázva általa, mint meglennék gyalázva önmagam előtt, ha önnek átadnám magamat.

Taillard a kétségbeesés dühével távozott el a börtönből. Az ajtóban még egyszer visszafordult.

- Holnap találkozunk úgymond, - és holnap után meghalunk.

***

Másnap Angelika esküttszék elé hivatott.

Börtönőre, ki nagy részvéttel látszék iránta viseltetni, előre tudósitá, hogy új tanú jelentette magát.

- Hamis tanú, viszonzá rá Moncené.

A terembe belépve, azt ezúttal szokatlanul gyéren népesültnek találá. Az emberek elkezdték őt szánni, roszúl esett szenvedő arczával találkozniok.

A mint a tanúk padján végig tekinte, az új tanúban Mr. Taillardot ismeré meg.

Szemeik találkoztak. Moncené egy igen magas, igen hideg tekintetet vetett az emberre, mitől annak arcza lángvörösre gyuladt ki.

Az elnök szólitására fölkelt a tanú és meghiteleztetett.

Azután vallani kezde.

- Az én nevem Taillard Armin, ugyanazon név, mely mister Tonners levelében csak kezdő betűjével van emlitve. Ki Mr. Tonnersnek Monce meggyilkolását tanácslá, én valék, én segitettem neki, az első lövést ő tevé, a másodikat én. Mr. Tonnerst Mme Monce régóta szereti. Oly közel állt hozzá, mint férjéhez, még most is hű hozzá s készebb meghalni, minthogy őt elárúlja.

Az ember szóról szóra igazat mondott. Ha tudta volna valaki: hogy ki az a Mr. Tonners?

- A lelkiismeret nem engede nyugodnom, folytatá Taillard. Az élet gyötrelemmé vált előttem e bűntitok miatt: ki kelle azt mondanom. Bűnös vagyok, nyúgodtan várom az itéletet, nyúgodtan a halált.

- Van önnek mit mentségére felhozni? kérdé az elnök észrevehetőleg reszketeg hangon Angelikától.

- Semmi, viszonzá az.

- Elismeri a tanú állitását.

- Hazudott, de lelke rajta. Nem védem magamat tovább.

A birák félrevonultak, fél órai tanácskozás után visszajöttek. Nyolcz szóval négy ellen a vádlott „bűnösnek” találtatott.

E szó kimondásakor Angelika mennyei magasztossággal tekinte végig a környező tömegen, valami túlvilági fenség ragyogott szép arczán, keble egy nehéz sóhajtól látszott menekűlni.

Mindenki megvolt illetődve, Arnould ájultan rogyott össze.

Angelika oda futott hozzá, ápolta, éleszté, kérte a huissiereket: hogy siessenek orvosért, élesztő szerekért.

Az emberek körüle bámulattól voltak szótalanok.

Még azon perczben is, midőn az ő fejére mondták ki a halált, embertársa életét siet megmenteni!....