VI.

A kivégeztetés napja elérkezett.

Midőn a menet megindúlt a vesztőhely felé, oly vihar, oly menydörgés támadt egyszerre, mintha az ég le akarna szakadni a földre; az irtózatos orkán letépte a házak tetőit s lehajigálta a bámulók fejére, s az elsötétült levegő csak akkor világosult meg néha, ha a villám végig czikázott benne.

És az égdörgés, a viharorditás közepett lehete hallani a tompa dobszót, mely a halálra menők indulóját verte, s a villám lobbanásnál látni lehete a hosszú fekete menetet, elől, hátúl fegyveres katonaság, közepett birák, papok és két elitélt. Az egyik oly fehér. Előttük viszik kész koporsóikat.

A mint a vesztőhelyhez érnek, a két elitélt egymás mellé jut.

- Még van idő, szól suttogva Taillard Angelikához. Még megmenthetlek. Egy óra múlva holt leszek, s akkor nincs Isten, a ki megszabaditson többé.

- Térj Istenhez magad nyomorú: viszonzá Moncené, védd lelkedet, ne az én életem.

Taillard oda fordúlt gyóntató papjához, - elvégezve gyónását, megcsókolá a feszűletet, - s azután sebes léptekkel futott fel a vesztőhely lépcsőin s elkezde vetkőzni.

Ekkor Angelika kérte magához gyóntatóját s néhány szót súgott fülébe. A gyóntató rögtön sietett a végrehajtó biróhoz.

Az ég menydörgött, a vihar zúgott, a felhők repedésein kilövellő láng fénye mellett lehete látni a vesztőhelyen Taillard alakját, a mint a nyaktiló előtt letérdepelt. Szemei szenvedélyittasan függtek a másik elitélten, ki halványan, fehéren állt a vérpad állványa mellett.

Most az ég egy irtózatosat harsant, a villám függőlegesen csapott le az ég magasságából a föld szinére, látni engedve a széthasitott felhőkárpitokon keresztűl a világos kék eget.

A végrehajtó biró szava hallatszott.

- A második elitéltre nézve az itélet felfüggesztetik.

Taillard ott fenn a vesztőhelyen kétségbeesetten sikolta fel e szóra:

- Megá...! kiálta, a guillotin ketté vágta szavát, a többit a másvilágon mondhatta el.

A zápor sűrű cseppekben kezde el zuhogni. A gyászmenet a szomorú dobszó mellett az úton, melyen jött, újra visszament.

Még az nap egy eskütt biróság alakittatott - h ö l g y e k b ő l. Tizenkét matrona, a város legtiszteltebb női közül alkotá e szokatlan törvényszéket, mely Angelika fölött volt itélendő.

A határozat, mit e törvényszék hozott, ez volt:

Moncené reményben van anyává leendni. Addig mig gyermeke meg nem születik, a halálitéletet rajta végrehajtani nem lehet.

***

Közel volt már az idő, mely Angelika gyermekének életet, ő neki magának halált volt adandó.

Egy napon meglátogatta a közvádló Moncené asszonyt s felszólitá, részint önlelkiismerete megnyugtatására, részint a törvények tekintélye végett, hogy miután sorsát úgy sem roszabbithatja általa, vallja meg önkényten vétkét, mely miatt el van itélve.

- Ártatlan vagyok, volt Angelika örökké hű válasza.

- Jó asszonyom. Meglátandjuk, meddig fogja ön e hideg nyugalmu tekintetet megtartani? Kövessen engem.

Moncené nyugodtan hagyta magát vezettetni szobájából, hol fogva tartatott; egy folyosóra vezették, ott egy kis ajtó nyilt meg előtte, melyen a mint belépett, az esküttszék teremében lelte magát; a terem ismét zsúfolásig tömve volt, az átalános hallgatás a belépőre látszott várni.

A huissierek a terem közepéig vezették őt, hol a közvádló egy intésére hirtelen egy addig rejtve tartott férfi állittatott vele szembe, a férfinak kerek vörös szakálla, kék szeművege, szőke kondor haja volt.

A szembesitett férfi meglátva Angelikát, minden idegeiben meglátszott rendűlni, csaknem összerogyott, mig Moncené legkisebb illetődés jele nélkül tekinte reá. Arcza hideg, fehér maradt, mint a márvány.

- Nem ismeri ön ez embert, kérdé a közvádló, szemeit le nem véve az asszony arczáról.

- Soha sem láttam, felele Moncené.

- Egy vonás sem változik meg arczán! suttogák itt amott a jelenlevők. Csodálatos lélekjelenlét.

- Talán nevéről rá fog kegyed ismerni asszonyom, szólt szigorú hangon M. Duval. Ezen úr itt miszter - Tonners.

- Meglehet, viszonzá Angelika nyúgodtan. Most látom őt először.

- Kérem, szólt közbe egyike a huissiereknek, ezen ur álszakállt és vendéghajat visel.

- Ah - ah - hangzék minden oldalról. „Le kell őt álarczozni”. Most csak rá ismerend a megátalkodott.

Az elnök intésére a huissierek leszedék az álarczot, álhajat és álszakállat s azon perczben Angelika ijedelmes sikoltással ismert reá az emberre és karjai közé rogyott.

De a birák és a vádló szinte rá ismertek mind, és szoborrá meredve bámultak rá az alakra, ki mintha a sirból támadott volna föl, hirdetni,  h o g y  a z  e m b e r i  é s z  t ö r p e.

- Ez ember Monce!.... szólt a félelmetes suttogás, mely szájról szájra kelt a megdöbbent tömeg között.

Mindenki szorulni érzé szivét.

----------------

Az Isten lát, az ember sejt. Isten olvas a szivből, ember a szóból.

A ki adja az életet, az adhatja a halált.

Az ember csalódik. Ne játszatok a halállal.

----------------