IV.

Az udvarba érkezve, ott várta már őket a mindenféle jó süteményekkel és sültekkel rakott asztal, két végén csapra ütve volt két nagy hordó, egyikben ser, másikban erős pálinka. A kegyelmes úr leereszkedő nyájassággal inte a násznépnek, hogy foglaljon helyet a tornáczon és vigadjanak kedvök szerint, a kiknek nem is kellett kétszeri intés, ettek ittak, és vigadtak s nem törődtek mind azokkal, mik benn a kastélyban történnek.

A vőlegények és menyasszonyok azon kitüntetésben részesültek, hogy őket behitták a kastély belső teremeibe.

Mint rendesen, úgy most is Kozima jött a vendégek elé őket elfogadni. Ruhája, öve, pártája ragyogott a drága kövektől; olyan volt a sok gyémánttól, mintha ezer meg ezer szeme volna, melylyel mindenfelé tud nézni.

Pedig azzal a két fekete szemével is száz megölő tekintetet tudott vetni, a mint az ifju leányokat megpillantá, kik egymás után jöttek be a teremajtón, vőlegényeik karjain. Csarekoff észrevevé Kozima haragját, de mit tartott ő egy leány haragjától, egy féregétől, kit ha tetszik, eltapodhat? Nehogy a vidám mulatságot elronthassa, megfogá a kezét, s kivezette a teremből a kastély legtávolabb eső szobájába, mely sem fűtve, sem bútorozva nem volt; ott reggelig majd kihűtheti haragját.

A leány nem könyörgött neki, hogy ne bánjon igy vele.

Csarekoff azután visszatért a vigalom teremébe, hol már akkor szólt a zene, kerűlt a pohár; sorban ültek a párok, mindegyik menyasszony egy vőlegény és egy úrfi között.

Van az orosz vigalmakban egy vig társasági mulatság, a végtelen pohár. Egy gömbölyű pohár áll az asztalon, melyre ez van irva: „ha ki ittál, fektess le, ha fölállok tölts tele.” A pohár feneke sokkal nehezebb mint az egész pohár, ilyen formán az akármely oldalra fektetik, megint talpra áll s tovább kell inni belőle.

Ez a pohár azután kézről kézre forog, a legvadabb tivornyadal mellett s az a legjobb része a mulatságnak, hogy egy egy ivó majd előbb majd később kidűl a sorból; a kinek esetén azután a többiek nagyot kaczagnak s az marad a társaság diadalmas hőse, ki legutoljára ülve marad az asztalnál, mikor a többiek már mind alatta henteregnek.

Ez a mulatság nem szegény paraszt ember fejének való, ő nem olyan gyakorlott az ivásban, mint a kinek egyéb dolga sem volt annál. A forduló pohár sok kárt tett a jámbor paraszt vőlegényekben, ámbár menyasszonyaiknak is szabad volt poharaikból keveset csippentgetni, nemsokára mégis úgy eláztak a jó fiúk, hogy egymásután dülöngéltek az asztal alá, a nemes urak nagy hahotájára.

Csak a hajdú birta a versenyt uraival.

Ő is tudott már úgy inni, a hogy azok, ha nem jobban. Az ő feje sem ingadozott a bortól; azt is megtanulta, hogy mikor az ember iszik, akkor legjobb hallgatnia, mert igy semmit sem vesznek rajta észre. Éjfél táján maga maradt egyedül talpon a tizenkét vőlegény közűl.

A mint a vőlegények elhullottak, az urak közelebb húzták székeiket a menyasszonyokhoz s vigabban kezdtek velök enyelegni. Csak Malika vőlegénye volt még útban.

- Te Péter, szólt oda fordulva hozzá a gróf úr; te ma nagyon ostoba vagy. Máskor még a gondolatomat is kiszoktad találni, ma pedig fajankó vagy. - Nem látod, hogy társaid már mind eldűltek és alusznak.

- Mert részegek, felelt a hajdú.

- Hát te nem tudsz részeg lenni?

A hajdú a szép Malikán felejté szemeit, s azt felelte, hogy nem! -

Csarekoff belső zsebéből kivett egy marék aranyat s azt a szolga kezébe nyomta.

- Tudsz-e részeg lenni Péter?

Péter egy ideig majd az aranyokra, majd menyasszonyára nézett, mintha összehasonlitásokat tenne magában a kettő között, hogy melyik szebb? a menyasszony szelid susogása, az aranyok rekedt csördülése, emezeknek sárga fénye, amannak elpirulása? Végtére is az arany lett a szebbik. Péter feje elkezdett szédelegni, úgy tett, mint ki nagyon kivánkozik a földfelé, s bár a megijedt menyasszony két karjával akarta őt feltartani, ölében elpihentetni, a vőlegény csak mind lekivánkozott a földre, feldönté a széket maga alatt, kiejté a poharat kezéből, s mintha siket volna menyasszonya rimánkodásira, élettelen alakként zuhant le az asztal alá.

Mikor azután az utolsó vőlegény is elpihent, akkor azt monda Csarekoff vidám társainak:

- Már most oltsátok ki a lámpákat.

A megcsalt menyasszonyok akkor kezdték csak átlátni, mily borzasztó tréfa áldozataivá lőnek s kétségbeesve rohantak ittas vőlegényeikhez óltalomért, segitségért kiabálva. Hasztalan, azok aludtak felkölthetetlenűl; az ajtók zárva voltak, az ablakok táblákkal fedve, semmi kiáltás sem hallatszott többé.

- Péter ébredj! Péter ne hagyj! rimánkodék Malika a lábainál heverő vőlegényt erősen ölelve magához, az pedig a gyáva úgy tett, mintha holtrészegen feküdnék, és nem hallana, nem érezne semmit.

Alant az udvaron a násznép dalolt torkaszakadtából, s azt hitte, hogy az a sikoltás, a mi a tivornya dalán keresztűl tör néha, csak a vidám jókedv kitörése.

- Isten segits! szent szűz ne hagyj! sikoltának a menyasszonyok, midőn a terem egészen elsötétült, - és abban a pillanatban felszakittatott a terem ajtaja s berohant rajta, fáklyával kezében Kozima.

Fényes öltözete össze volt tépve rajta, haja szétkúszálva, a gyöngyhimzet összetörve tagjain, teste véres volt és összekarczolt.

- Hogy jösz te ide? rivalt Csarekoff a némberre, ki megjelenése által örömét zavará.

- Az ablakon át: felelt a leány, kinek szilaj arczvonásait a fáklya veres fénye még vadabbá tette.

- Őrült vagy-e? ablakod a medvék udvarára nyilik.

- Azokon keresztűl jöttem ide, felelt Kozima, s a karjain alá csorgó vér tanusitja, minő küzdelmei lehettek ottan.

- S hogy merészelsz parancsom ellen ide jőni most? kérdé dühösen Csarekoff.

- Csak azért, hogy boszantsalak, semmi másért: szólt Kozima s a fáklyát letűzte maga mellé, leült az asztalfő elé, a hol a háziasszonyok helye, a magas, emelvényes székre, mellyen máskor szokott ülni, midőn vig társaság volt jelen.

A gróf reszketett a haragtól.

- Te nyomorult! tudod-e hogy mezitláb hoztalak ide, egy alsó köntösben, egy himzetlen ingválban?

- Tudom, felelt Kozima. Mezitláb megyek el innen, egy alsó köntösben, egy himzetlen ingválban; - s ezt szólva, lerakta magáról selyem öltönyeit, gyémántos nyaklánczát, arany kösöntyűit, mindent, egészen a himzetlen ingválig, még pillangós czipőit is, még a szalagokat is kitépte hajából, s úgy állt meg ott, hosszú leeresztett fekete hajjal.

- Még volt valami a mit magammal hoztam, s magammal viszek, mondá sötét, fenyegető tekintetet vetve Csarekoffra.

A gróf felkaczagott.

- Pártádat, ugye bár?

- Azt nem vihetem el. De hoztam magammal egy kést. Azt elviszem. Emlékezzetek reá ti mind, hogy egy kést elvittem magammal.

És azzal egy hegyes kést keblébe rejtett.

A vendégurak Csarekoffal együtt hahotával kaczagtak fölötte.

Hahaha. Kozima meg akar mindnyájunkat gyilkolni. Jó éjszakát Kozima. Jó éjszakát szép kis leány!

A szilaj némber még egy sötét tekintetet vetett az egész dévaj társaságra, sötét szemeit végig jártatá a hahotázó tömegen, egyik kezében a kés, másikban a fáklya. Mindenki ő reá figyelt e pillanatban; és a midőn mindenki ő vele volt elfoglalva, akkor a menyasszonyok legszebbike, Malika, felszakitá hirtelen az ablakot s egy Jézus Mária kiáltással kiugrott rajta. Mire oda tekintettek, már kivül volt.

Kozima lassan aláforditá a fáklyát, és kioltotta azt, s midőn a vendégek szájában egyszerre szörnyűködésre vált a kaczaj, akkor ő kezdte rá a nevetést, hogy őrült hahotája a velőket fagylalá meg.

És azután becsapta maga után az ajtót.

„Az úr és az ő angyalai vigyáznak az igazra, hogy lábait meg ne üsse”. A magas emelet ablakából alárohanó leány oly szerencsésen jutott a földre, hogy legkisebb baja sem történt. Az udvaron még akkor is ott vigadtak a násznépek, apák, anyák, testvérei a szerencsétlen menyasszonyoknak; azok elborzadva látták, mint hullott egyszerre közéjök a szép Malika, épen a borozó asztal közepére, hogy minden pohár felugrott ijedtében.

A leány alig hogy meglátta apját, odarohant hozzá sikoltva: apám, fussunk innen. Gyilkolnak, ölnek a kastélyban. Mindnyájan itt fogunk veszni!

A félittas parasztok ijedten ugrottak fel e szavakra az asztalok mellől, s bomlottan futott ki minden ember a kastély udvarából, a faluig meg sem álltak.