MÁSODIK FEJEZET
AZ ASSZONYTAGADÓK

Istentagadókrul már sokat írtak; de még asszonytagadókrul soha. A láthatatlant lehet megtagadni de a láthatót hogy lehessen?

Hárman voltak: egy házban laktak.

Az a ház ősrégi urasági kastély, odafenn a görbe felföldön: gyönyörű erdők közepett fekszik: azt mondják, még Zsigmond király idejében épült, s fejedelmi vadásztanya volt. Tömör falai, magas rézteteje elhihetővé teszik eredetét. Elöl a halastó felől kettős lépcsőzetű gádor vezet fel a tornácára, melynek boltozatát négyszegletű oszlopok emelik. Külső ajtajai, ablaktáblái mind kovácsolt vasból vannak rácsos nyílásokkal. Folyosója falait vadászzsákmányok ékesítik; szarvasagancsok, vadkanfejek, kifeszített medvebőrök, hiúzirhák: nemzedékek diadalemlékei.

A belső termeket családi címerek és fegyverzetek díszitik. Két páncélos alak őrzi a szárnyajtót, mely az ősök termébe vezet. Ott vannak egymás mellett és szemközt a dédapák és anyák művész festette arcképei: az urak párducbőr-kacagánnyal vállukon, buzogánnyal a kezükben, van közöttük páncélba öltözött vitéz is, marsallbottal a csípejére támaszkodva: ez hadvezér lehetett; sőt egynek a feje fölött ez a mondat ragyog arany betűkkel: “fuit candidatus ad palatinatum”, ami nagy dolog volt valamikor. (Tudniillik nádorválasztáskor a három jelölt közül egynek, törvény szerint, protestánsnak kellett lenni: így jutott a magyar nemes a megtiszteltetéshez.)

Ezek nem voltak asszonytagadók: mindenik úr arcképe mellett ott ékeskedik a hitvestársé, csodálatos régi divatú jelmezekben. Csupán a legszélső úrnak hiányzik a párja: a szomszéd aranyos ráma üres, s a név le van vakarva a keretről.

Ebbe a terembe keveset járnak.

Van a túlsó épületszárnyon egész sorozata a szobáknak, mind ódon bútorzattal, vendégszobák mennyezetes nyoszolyákkal, ősi pompa és kényelem mindenütt.

Az ebédlőterem faragott bútorai, nehéz damaszt függönyei, rakott tálasai azt hirdetik, hogy valamikor itt nagy társaságok tartottak zajos lakomákat, s szép leányok törtek csirkecsontot afelett, hogy ki megy elébb férjhez.

Most mind ennek vége.

Három lakója van a háznak: uraságok. A cseléd mind férfi: szakács, hajdú, vadász, kulcsár. Asszonynép ide nem bocsáttatik.

Annálfogva vendég sem jön ide: mert úriember a felesége nélkül nem jár látogatóba, s ha mégis tudatlanságból megesik valakin, hogy párostul hajtat be a kastély udvarára, a szebbik felét a tiszttartó lakán szállásolják el: annak van felesége és frajja.

A ház ura Markóczy Dezső, harminc évet meghaladott férfi: daliás alak, komoly, kemény kifejezésű arccal, mely a naptól van barnára zománcolva, minden vonásán látszik a diszciplina, nem szabad nekik nevetésre vetemedni, homloka magas, a kopaszodás jelével. De a szemei szelídek, szivárványuk csaknem topázsárga, szénfekete szemöldeivel és bajuszával élénk ellentétben.

Cselédei “vitéz kapitány uramnak” címezik.

Fiatalabb éveit a katonaságnál töltötte.

Szülői szomorú családi viszálkodásban éltek: az egyetlen fiút el kellett távolítani az apai háztól, hogy ne legyen tanúja a folytonos zivataroknak, amiknek a zaja kihatott három vármegyére. Néha mégis hazakerült Dezső a bécsújhelyi katonai akadémiából ünnepi szabadságra, s akkor többet megtudott a szükségesnél. Szégyenfolt esett a családon. Válóper folyt apa és anya között. Ez egészen elfásította ifjúi kedélyét. Tudta, hogy mind a két fél hibás. Heves szenvedély és rakoncátlan indulatok uralkodtak megszállt lelkeiken.

Mikor Dezső, mint hadnagy, elhagyta a katonai akadémiát, áttetette magát egy bukovinai határvárosi helyőrségbe, s onnan haza sem jött, amíg az atyja meg nem halt (ivólázban). Ekkor a vármegye hazahívta birtoka átvételére, amidőn letette a kardbojtot, s kapitányi rangban kilépett a katonaságból.

Mikor hazakerült, már üresen találta azt a rámát, amelyben egykor anyja arcképe pompázott.

A tiszttartójától megtudta, hogy az anyja még él, törvényesen elválasztva: a bíróság egy összeget rendelt el a számára életjáradékul, azt az öröklő fiúnak is kell fizetnie. Markóczy Dezső elrendelte, hogy a kötelezett összeg tőkéjét fizesse ki az uradalom az elvált nőnek készpénzben.

Ezentúl aztán asszonynak a nevét nem mondták ki az ő tanyáján... S hogy még magában, elméjében se mondhassa ki ember az asszonyi nevet, Bukovinából telepített be csángó béreseket, akik az unitárius hitet vallják, s nem suttogják az “Ave Máriát”.

Az anyja pedig írt neki több levelet: bizonyosan megköszönte neki, hogy az életjáradéka tőkéjét egyszerre kifizetteté, s ezzel felszabadítá a bírói ítélet azon kötelezése alól, hogy évdíját csak addig kapja, amíg elvált férje nevét viseli: ha férjhez megy, el fogja veszteni. Ez a levél fekete pecséttel volt leragasztva.

Markóczy Dezső nem vágta fel a pecsétet. Odadugta a felbontatlan levelet az üres ráma hasadékába.

És azután egy idő múlva jött más levél piros pecséttel, megint egy újabb aranyporos pecséttel. Mind odakerültek az üres képráma hasadékába felnyitatlanul. Pedig lehettek azokban érdekes közlemények. Temetve voltak.

Temetve volt a szív is: azt asszony fel nem költi.

A második asszonytagadó volt a háznál a Csacsina Flórián.

Hogy mije ő tulajdonképpen ennek a családnak, azt nehéz elmondani. Szegről-végről rokon, vagyontalan atyafi, akit a nagybirtokú családfőnek nemesi kötelessége eltartani. De jó tulajdonságai vannak, amik hasznavehetővé teszik. Ő a szemfüles felügyelő a háztartás és a gazdaság felett. Mindenkit meg lehet csalni, csak Flórián bácsit nem: ez túljár az eszén parasztnak, cselédnek, zsidónak. Azokkal folyvást ungorkodni kell. Hát még aki valamennyinél nehezebb, a gazdatiszt! Annak kell igazán még a gondolatán is keresztüllátni. Bérlők még akkor nem voltak. A gazdálkodás robot mellett folyt: a dézsmát be kellett hajtani: ehhez értett csak Flórián. Ő alkudott a kereskedőkkel, fogalmazta a szerződéseket, pereket vitt, prókátor is volt, pontos számadást vezetett bevételről és kiadásról, s ki kell róla állítani a bizonyítványt, hogy pénzügyekben maga volt a tiszta becsületesség.

Ennyi jó tulajdonságát nem volt képes paralizálni személyiségének kiállhatatlan volta.

Arca formája visszataszító volt. Pofája csupa ránc, orra tülök, szája széles, fülei szétállók, egész cifferblattja szőrrel telenőve, amit nem lehet bajusznak, szakállnak nevezni, arckifejezése csupa gúny, fejbőrét előre-hátra tudja tolni, amiben az orra és a fülei is engedelmeskednek, s úgy tud nézni a szemeivel, hogy a gyönge idegzetű embert reszketésbe hozza vele.

A termete köpcös, hosszúk a karjai, rövidek a lábszárai, nyaka a válla közé szorult.

Szava rikácsoló, éles, hadar és minden szót megdupláz, modora kihívó, mindenkivel felesel, senkinek igazat nem ád, kötekedik, ha pedig kedve szottyan, csak úgy eregeti magából az adomákat, mint a rakétát; de azok közül egyet sem lehetne másutt elmondani, mint ahhoz edzett társaságban.

Ennek nagy oka van az asszonyi nemet távol tartani magától. Érzékeny nő ki nem állaná mellette. Hajdani úrnője be nem engedte lépni a budoárjába, csak az ajtón keresztül beszélt vele. A válóperben is ő volt a férj ügyvédje.

Flórián nem is tartotta a nőt az emberi fajhoz tartozó lénynek. Minek az?

Akit éppen rávisz a kutyaindulat, hát hisz az ott találja a béresnéket, a cigányleányt a faluvégén, a kocsmáros culáját: azoknak nem kell imádkozni.

A harmadik társ volt egy fiatalember, aki a másik két asszonytagadónak tökéletes ellentéte volt. Ez még nem ismerte az asszonyt.

Voltak hajdanában sokan ilyen (ma már) hihetetlen alakok, akik a vidéki kollégiumokban nevelkedtek, s teljes ártatlan szívet hoztak magukkal a nagyvilágba.

Zentai Amadé volt a neve. Unokaöccse Markóczynak. Új alak volt a magyar társaséletben. Szabad szellem, áthatva a felvilágosodott kor eszméitől. Iskoláit egy alföldi mezőváros főiskolájában végezte, melynek kitűnő tanárai voltak. Itt patriarkális élet volt. Regényes kalandoknak, leányszöktetésnek, párbajnak, öngyilkosságnak soha hírét sem hallották, házasságtörő asszony nem volt közbeszéd tárgya. A férfi férfi volt, de nem asszony rabja.

Amadé még húsz esztendős korában nem tudta, mi a szerelem. Nem az ideális szerelem, mert szép leány akkor is termett elég, s azokért rajongani akkor is szabad volt; de az érzéki bűnös szenvedély, vagy az útféli állati gerjedelem. Ezeket eltiltotta magától.

Nem volt ő kivételes lény: ilyen volt az egész nemzedék: szűz, tiszta, életerős. Akár hiszi el a mai kor szülötte, akár nem.

A jurateriát Pesten végezte.

Pest sem az volt akkor, ami most Budapest.

Hiányzott belőle mindaz, ami világvárossá tegye. A hírhedett mulatóhelyek, csábító sziréneikkel. Színház csak egy volt, s az nem volt más, mint színház.

Ügyvédi vizsgáit letéve, mint végzett ember, nagybátyjához került Amadé: itt családtagul fogadtatott, s kilátása nyílt rá, hogy a megyei pályán előre fog hatolni. Ez volt a nemesi ifjú életfolyamata. Esküdt, szolgabíró, alispán lehetett idő jártával s a nemesi rendek kegyelmével.