HARMADIK FEJEZET
ÚJ KORSZAK

Meg is kezdte ezt a nagyreményű pályát Amadé: a megyénél kinevezték tiszteletbeli aljegyzőnek, ahol nagy hirtelen közkedveltséget vívott ki. Pompás karikatúrákat tudott rajzolni az eléje tett üres papírívre, amik magát az elnöklő alispánt is megnevetteték. Sőt néha egy szatírikus költeményt is firkantott a pecsovicspárti szónokokra.

Sokféle talentuma volt a fiúnak. Arcképeket festett: azok között különösen megnézésre méltó volt a nagybátyjáról készült életnagyságú olajfestménye, oly híven találva, hogy érdemesnek találtatott az ősök nagytermében elhelyeztetésre. Még akkor nem volt festőakadémia az országban, az olajfestést egy vándor piktortól tanulta. Szegénység útja volt az ebben a korszakban.

De biz a költői véna sem volt aranybánya; nem tudni, áldva volt-e vagy verve, akinek annyi jutott belőle, hogy nem bírta a kezét visszatartani attól, hogy az eszméit papírra vesse. Amadénak egész csomó költeménye volt már, amik közül nehány a divatlapokban is megjelent már. Ami a “poéta” nem éppen megtisztelő címét szerezte meg a számára az ismerősei körében.

De ez a kettő még nem lett volna a legnagyobb hibája. Még ez nem diszkvalifikálja az embert, hogy idő jártával aktuális vicenótárius lehessen belőle. De volt annál egy sokkal súlyosabb vétke; politikus volt: áthatva a veszedelmes liberális eszméktől, amiket az új nemzedék ápolt és terjesztett a központban, s igyekezett meghonosítani a provinciában.

Amadé a nagybátyjában lelkes elvbarátra talált. Markóczy Dezső, amíg katona volt, távol a hazától, nem foglalkozott politikával, hazakerülve szándékosan kerülte az előjogaikra büszke előkelő nemeseket, a bocskoros nemest pedig éppen lenézte. Annál szívesebben érintkezett a paraszt jobbágyokkal, akik között sok hajdani veterán katonáját a regementjének felismerte: vadászait, erdőkerülőit azokból válogatta.

Egy adat híven jellemzi a földesurat. Csacsina rajtakapott az erdőn egy zsellérasszonyt a falopáson: a parasztnő egy hátibatyu targallyat szedett össze. Bekísértette a falopót a kastélyba. Ott a vétkest a földesúr elé állították. Az pedig szigorúan vette a dolgot. Lehordta kemény szavakkal az asszonyt, lelkére beszélt, hogy a tolvajság milyen alacsony bűn, azt többet el ne kövesse. Azzal az erdészhez fordult, s megparancsolta neki, hogy rögtön rakasson szekérre egy öl hasábfát, s szállítassa ennek a szegény asszonynak a házához ingyen ajándékba.

“Ne lopj: ha kell valami, kérj.”

Csacsina Flórián földhöz csapta a báránybőr süvegét ennek a bölcs salamoni ítéletnek a hallatára.

“Ez már a radikális ekszpediens! Ne lopj, hanem ha kell valami, kérj!”

És sikeres módszer volt. Attól fogva nem loptak a földesúrtól a parasztok, csak szépen kértek, s ő szépen adott. A vadorzók is megszűntek garázdálkodni. A földesúr szenvedélyes vadász volt: a puskás legény maga kínálkozott nála, hogy kísérni fogja a vadászkirándulásában, ott aztán ami zsákmányt ejtettek, azon szépen megosztoztak.

Ezzel aztán kevesebb tárgya maradt az úriszéknek a szokottnál: nem volt faorzás, vadlopás.

Akkoriban még bírói és közigazgatási fórum volt az úriszék. Részvevő tagjai voltak a földesúr személyesen, vagy jószágigazgató helyettese, uradalmi tisztei s a szolgabíró és esküdtje. Patvarista, jurátus, adjunctus, cancellista jegyzősködött, de nem szavazott.

Ez a házi törvényszék ítélt a parasztok ügyes-bajos dolgai felett. Még pallosjoga is volt az uradalomnak: de nem nyakaztathatott; hanem a halállal egyenlő értékű három évig terjedő tömlöcbüntetést szabhatott a főbenjáró bűnért.

Csacsina Flóriánnak nevenapja, karácsonyja volt az úriszék. Akkor lehetett őt hatalmának teljességében látni. Ha ő esztrengára fogta a delikvenst, kivallotta az még a születésnapja előtt elkövetett bűneit is, s ha a keresztkérdések, faggatások nem használtak, ott volt a deres! A mogyorófa megtermi az igazságot. A bűnök büntetését is ugyanaz rója le.

Csacsina Flóriánnak csupa gyönyörűség a puffogást követő siralomszót hallgatni. Még ő biztatja a hajdút “fortius!”, s számlálja a viginti quinque solidost.

S most egyszerre ide cseppenik ez a poéta, ez az ideálista, s első dolga rábeszélni a földesurat, hogy szüntesse meg kegyúri jogánál fogva uradalmában a botbüntetést, amely állattá alacsonyítja az embert.

- No, még te kellettél ide! - förmedt Amadéra Flórián bátya, mikor Markóczy Dezső kinyilatkoztatá az úriszék előtt, hogy az ő uradalmában nem oszt többé igazságot a bot, s nem lesz vallató eszköz a korbács. - Hisz így felfordul az egész világ rendje.

- Felvilágosodott századunknak szennyfoltja volt a testi fenyíték.

- Szennyfoltja volt; de békében voltunk vele. Anélkül nem bírunk a paraszttal. Aztán mi lesz helyette, ha nem lesz bot?

- Megfelelő börtönbüntetés.

- Köszönöm alázatosan. Már most ha egy garázda legény részeg fővel megveri az apját: az öreg panaszra az uradalomhoz jön, s kéri megbüntetni a rossz fiát. No hát, az eddigi usus szerint rádiktált az úriszék huszonöt botot: az fájt a gazfickónak, megemlegette. Most meg szépen becsukják a kóterbe tíz napra, ahol végignyújtózik a priccsen és fütyörész. Az alatt a tíz nap alatt pedig a szegény apja kénytelen a börtönben heverő gézengúz fia helyett befogni az ökröket, kihajtani a szántóföldre, törni az ugart, izzadni a forró napon: a felesége pedig tartozik ebédet főzni s felvinni a börtönbe a garázda fiának. Hisz ezzel nem a bűnöst fenyítjük meg, hanem az apját, meg az anyját.

Praktikus felfogás volt; de már a földesúr nem vonta vissza a határozatát.

- No, csak gyűjjön nekem ez a poéta valami felvilágosodott ideával.

Pedig ugyan jött.

Naponkint együtt járt vadászni a nagybátyjával, s amiről beszéltek, az a nép felszabadítása volt az úri szolgálat alól.

Mindenütt az egész országban csírázott ez a fölséges eszme. Hazát adni a jobbágynak: nemzetet alkotni a nép millióiból: megosztani a hazafiúi jogokat a paraszttal, elvállalni a terheket, miket eddig a jobbágyság viselt, a nemesi vállakra. S ez a vágy, ez a törekvés nem alulról jött, a terheit viselő nép lelkéből, hanem felyülről, a nemesi osztályból, az értelmi világ egéből. Az örök igazság megnyilvánulása volt ez. A magyar nemzetnek ennél fényesebb korszaka nem volt, nem is lesz soha.

Már a megyegyűlésen is beszéltek róla. Markóczy Dezső és Zentai Amadé.

Volt ezért harc odahaza a Csacsina bácsival, aki a megyegyűlésen csak mint publikum vehetett részt.

- No, ti szépen rohantok a pokol torkába! Elébb elajándékozzátok a parasztnak az erdőbül a vadat, a fát, most meg el akarjátok ajándékozni magát a földet.

- Amit az a paraszt maga mível.

- De az a föld a mienk, amit apáink szereztek vérük ontásával. Mink lóháton jöttünk be, parasztot itt találtuk, meghódoltattuk. Úr dolga parancsolás, paraszté engedelmeskedés.

- És még sok más egyéb dolga is van a parasztnak: az adófizetés.

- No hát az is! Egészen igazat adok csengeri-tyukodi nemes atyafiaknak, akik ólmos bottal kapacitáltak veszett liberálisokat, amért adófizetést nemesekre ki akartak terjeszteni. Nálunk is ólmos bot kellene.

- De hátha az ólmos botokra a paraszt kaszával talál visszafelelni, s szekereket tölt meg levágott nemesi koponyákkal, mint tavaly Galíciában?

- Van nekünk katonánk, aki erre is pú! arra is pú! Mind lelövi őket.

- Hisz az a katona is paraszt: a nemes legényt nem sorozzák be; csak a jobbágy ád katonát, az védi a hazát.

- Ahogy illik is.

- De a korszellem azt követeli, hogy a kötelességek és a jogok egyformán osztassanak fel minden honfi között. - Ezt mind Amadé mondta.

A nagy disputában a régi római mondatot idézte Flórián bátya:

“Ungentem pungit, pungentem rusticus ungit.”

Amit Amadé azonnal lefordított neki magyar hexaméterre:

“Simogatót üti a pór, aki veri, simogatja.”

- Poétázni, azt tudsz, de politikához nem értesz. Ha dézsmát, füstpénzt, robotot odaajándékozunk a parasztnak, a földesúr mind koldus lesz.

- Az ország kárpótlást fog adni a földbirtokosnak.

- Ország? Ki az az ország? Van annak pénze? Sohasem hallottam, hogy magyar pénz volna a világon.

- De lesz.

- Papírosbul! Ki veszi el?

- Mindenki. A nemzet áll jót érte.

- Igen! Majd a zsidó ád tíz forintot százért. Tönkremegy az ország. Árpád apánk bejött az országba lóháton, unokái ki fognak szaladni hazájukból mezítláb. És még votumot is adni a parasztnak! Eddig csak nemesember választott vicispánt, szolgabírót, ezután csőcselék fogja választani. Horrendum dictu! Még követet is parasztok választanak országgyűlésre. Eddigi tekintetes karok és rendek helyett rongyos fiskálisok, butyros zsidók fognak ülni országgyűlésen. Eddig csak az beszélhetett, aki tudta ország nyelvét, diákot, s ha personalis rákiáltott: “non stultises”, leült, elhagyta; ezután elpovedálhat: kinek mi bolond eszébe jut, senki meg nem állítja.

- Ez a szólásszabadság.

- No csak föl kellene titeket mind akasztani, akik a régi szép országot föl akarjátok fordítani.

- Engemet is? - kérdezé Markóczy Dezső.

- Te magad gondoskodni fogsz róla, hogy eljuss az akasztófához. Kívánom, hogy rossz próféta legyek, de előre megjövendölöm neked. Nekem nincs mit elvesztenem: se jószágom, se jobbágyom. Kis penziómbul csak megélek holtig: de te, barátom, “pendebis!” vagy legalább is a tömlöcben rohadsz meg.

...Csacsina Flórián nem volt az új koreszmék számára megnyerhető, s voltak sokan nagy Magyarországon, akik mindenben az ő eszejárását követték. Egész táboruk volt; alsó- s felsőházban, gyüldéjük, szónokaik, hírlapjaik, hatalmon levő vezéreik, akiknek ideálja volt az ősi magyar nemesi constitutio.

Velük szemben a szabadság csoportja, akiknek nevét a történelem megörökítette.