ÖTÖDIK FEJEZET
CSODATEVŐ NAPOK

Merész gondolat volna egy asszonytagadót egy véletlennel egyszerre szerelmes trubadúrrá átalakítani, ha maga a történelmi korszak nem segítene azt, mint valót igazolni.

A márciusi napok új világot teremtettek. S ez a tüneményes világ tovább fejlődött: önmagát teremtve.

A szív uralkodott a politikán, s a politika a szíveken.

Általános ölelkezés volt. A birtokos osztály, a nemesség keblére ölelte a parasztot. Amit a század meg nem adott, meghozta egy nap: úr és pór egy nemzetté olvadt.

A rangkülönbség megszűnt. A tiszteletes leányából lehetett előkelő asszony. Lelki nemességet kívántak tőle, nem ősi címert.

Az apái várában duzzogó nemes úr kiszállott fészkéből, s felajánlotta testét, lelkét, vagyonát az új hazának.

S nyomban egy új ölelkezés következett: a nemzetek testvéresülése. Ott lehetett őket látni és hallani: Budapest nagy terein. Szeretet hozta őket ide. S nemcsak lelkes szavakat hoztak magukkal, de fegyvert a kezükben. Bécs, Tirol, Lengyelhon küldé légióit Magyarországra. Leghívebb fegyvertársa a magyar szabadságnak Bécs aulája, polgársága volt. Soha a magyart úgy nem szerette senki, mint Bécs. Mesemondás! De igaz.

Még jön több is.

Az egész földrész föl volt hevülve a szabadság szerelmétől: ez megszülte a gyűlöletet. Alattomos kezek meggyújtották a testvérharc fáklyáit. A lázadás kitört a magyar állam egysége ellen. A hon vezéreinek nemzeti haderőt kellett teremteni. Vezérszónokuk az országgyűlésen kétszázezer honvédújoncot kért a törvényhozóktul. És az akkori ellenzék vezére e szónoklat után felállt a helyéről, s csak egy szót mondott: “Megadjuk”. S az összes ellenzék felkiáltott egyhangúlag: “Megadjuk”! S lett igazi forró ölelkezés ellenzék és kormánypárt között: a hadsereg dolga egy nap alatt elintéztetett.

Mese ez is! Poétázás! Utópia!

De a honvédseregnek pénzre is van szüksége. Adót még nem fizet senki. A magyar kormány pénzjegyeket kénytelen kibocsátani. Azoknak pedig ércalapot kell teremteni. Honnan vegyék? Ekkor összehordták az egész országból az ezüstneműiket, arany ékszereiket, férfiak ezüstgombjaikat, mentekötőiket, asszonyok kösöntyűiket, fülönfüggőiket, a főurak családi kincseiket; ez a drágaság mind az olvasztóba ment, s egy álomidő alatt készen állt a védelmi harcra szükséges ércalap vert aranyban, ezüstben.

Markóczy Dezső is átadta a magyar kincstárnak összes ősi régi ezüstneműit, s azokat megtetézte Viola a maga drágagyöngyös násfájával, amit férjétől kapott jegyajándékul.

Hát ilyen volt a szerelem - egyszer nagyon régen.

Lélekfordító idők jártak.

A nemesség nem lett eltörülve, hanem ahány százezer ember eddig bírta címerénél fogva, annyi millió közt lett szétosztva, törvénnyé emelve. Az ifjúból férfi lett, s a hajlott korú férfiból ifjú. Mind találkoztak a harc mezején. A vérkeresztség egy közös vallást teremtett: a honszerelmet.

A kolostorok, a papnöveldék kiürültek, az aszkétai életnek szánt ifjak fegyvert fogtak s egyesültek a diáktársakkal, kik minden iskolából, pályájukat félbeszakítva a nemzeti hadsereg élére álltak. Mérnök, ügyvéd, színész, orvos, kereskedő mind sietett a nemzeti zászlók alá. Nem gondoltak a maguk jövendőjére, csak a hazáéra. A költő tűzlelkét sugallta beléjük: egyik kezében lant, másikban kard. S a nők hímzették a zászlóikat. Ez volt a szerelem!

A magyar sorkatonaság és huszárság az ország határán kívül volt elhelyezve. A szabadság hívó szava túlhangzott a hegyeken, s amint azt megértették, a nagy diszciplinához szoktatott kemény vitézek felkerekedtek, utat törtek maguknak száz viszontagság között a hazába: védelmére kelni a mindenfelől megtámadott nemzetnek. Itthon kedveseikre találtak. Az volt az ölelkezés, az volt a szerelem!

A szabadság harci dalai, miket a táborban énekeltek a huszárok, honvédek, mind szerelmet, ölelkezést dicsőítenek meg. “Ég a kunyhó, ropog a nád, szorítsd hozzád azt a barnát.”

Még a rablókat is megszállta a nemesítő szellem.

Az Alföld a zsiványromantika termő talaja volt. A futóbetyár volt a népdalok hőse. A honfilelkesedés azokat is magával ragadta. Egy csapatba verődtek: felajánlották fegyveres szolgálatukat a hazának. A kormány amnesztiát adott nekik eddigi vétkeikért. S azután leküldé őket a lázadók ellen harcolni. A hajdani rablók vezére oda is magával vitte szerető kedvesét: a “Selyem ángyót”, akiről a népajk legendákat dalol.

Ilyen tavasz volt az, mely a nőgyűlölő Markóczy szívét virágzásra kényszeríté. Egy nap megteremté, s az a nap örökre feledhetlen maradt.

A magyar forradalom ideje meghazudtolja a lélektan rendét, a szokást, a szabályokat: az a lehetetlenséget teszi valóvá, a csodákat igaz történetté: a mesebeli királyfiak lesznek benne élő alakokká.