HATODIK FEJEZET
A NŐ, AKI AZ URÁNAK FELESÉGE

A nagy testvéresülési mámor után következett a gyűlölet ádáz harca.

A nemzetnek hadsereget kellett teremteni. Fegyvert fogó tömeg volt elég: százával nőttek ki a földből a honvéd zászlóaljak. S a magyar legény, ha lovat és kardot kap, egyszerre kész huszár. Hanem vezénylő tiszt volt kevés. Az emberölés munkája nagy tudomány.

Az olyan embert, aki abban járatos volt, nagyon megbecsülték.

Markóczy Dezső évtizedig szolgált a rendes hadseregnél. Századosi ranggal lépett ki ezredéből. A magyar kormány a képviselőtestületből s a főrendekből nevezett ki őrnagyokat az önkénytes nemzetőri zászlóaljakhoz. Markóczy Dezső képviselő is volt és kormánybiztos: még a kerületében alakult önkénytes zászlóaljnak az őrnagyi tisztjét is magára kellett vállalnia.

(“Megint egy új lépcső az akasztófához!” dörmögé Flórián.)

A felföldön is megindult a gyűlölet mozgalma. Bujtogatók lázadó csoportokat toborzottak a közös haza ellen.

A magyar kormány Markóczyt küldte ki a zendülés elnyomására, mint kormánybiztost és nemzetőri őrnagyot. Egy egész embert kívántak benne találni, s ő kettőt állított elő.

Violája is vele ment. Tudott segíteni.

Harcolni nem való az asszony; de a harcolókat felbuzdítani.

Markóczy Dezsőre nehéz feladat várt széles hatáskörében. A szabadságot védelmezni a szabadosság ellen.

Amaz egy istennő, akit oltárra emelünk, emez egy hetéra, akit kiutasítunk.

A szabadság istennője által az alkotmány sáncaiba bevezetett nép, a szolgálat alól felmentett jobbágyság boldog volt és háládatos, fiai tódultak a honvédzászlók alá. A telkes és negyedrész-telkes gazdák (most már maguk urai) sereglettek a választási urnákhoz, először érvényesíteni szavazatukat a volt nemességgel egy táborban. De hátra volt a semmivel sem bírók serege s az megszámlálhatatlan.

Egy nagy jelszó hangzott: “Éljen Magyarország!” ennek visszhangja kelt (oda alant): “Vesszen Magyarország!” Itt az idő megtörni a magyar nemzet uralmát! Követője volt a jelszónak elég. A magyar felföld is adott harcosokat e hazaromboló zendüléshez. S egy csapat már elindult, fegyverrel, fáklyával az öldöklés, gyújtogatás munkáját megkezdeni azon derék, becsületes tót lakosság között, mely századokon át leghívebb fegyvertársa volt a magyarnak, melynek fiaiból alakult zászlóaljak ott harcoltak a magyar Alföldön a betörő lázadók ellen, s mindvégig megmaradtak a szabadság védelmezőinek. Ezt a veszedelmes lázadást kellett támadásában elfojtani.

Sikerült. Markóczy Dezsőnek nagy része volt benne.

A lázadók támadásának egyenes célja Markóczy mezővárosának megrohanása volt. Ez szolgált volna alapul haditervüknek. Az a hosszú völgy volt a kulcsa a felvidéknek. S annak a lakossága fajrokon volt. Az volt a kérdés, hogy hívek maradnak-e hazához, alkotmányhoz, vagy elcsábíthatók a pánszláv izgatók által?

Ifjaik nemzetőrséggé voltak alakítva, jó fegyverekkel ellátva. Jó fegyver alatt értjük azt a múlt századbeli mangalétát, mely már egy lépést haladt a kovás puskák természethistóriáján túl; de még nem ért el a kapszli rendszeréig. Úgy hítták őket, hogy czünderes puskák. Az a czünder alakjára nézve hasonlított a spanyol légyhez. A serpenyőbe öntött lőpor fölé szorították, s a sárkánnyal elcsattantották. Azonban Budáról, ahonnan a puskákat küldték a nemzetőröknek, elmulasztották a hozzá való czündereket is útnak indítani az intéző hatalmasságok. Meglehet, hogy maguknak sem volt: vagy azt tartották, hogy jó a puska gyutacs nélkül is a markóczi nemzetőröknek.

Most aztán, hogy a tapló a körmükre égett a kormánybiztosoknak, azért nem dobták a puskát a kukoricába, hanem elővették a patikáriusokat; azok értenek a kémiához: csináltattak velük papírosból gyutacsokat. Ilyen papírczünderes puskákkal állta ki az első tűzkeresztséget a magyar hadsereg.

Markóczy Dezső az ellenség közeledtére összedoboltatá önkéntes nemzetőri csapatjait, s fölállítá a piac közepén. S tartott nekik egy lelkesítő beszédet - tótul.

Természetesen a takarodó verse is tótul volt: “Trumtti, trumtti tári, velke puski, patrontári”.

Hangzott akkor a magyar szabadságharc hadseregében mindenféle vezényszó, szolgálati nyelv. A bunyevácok rendező szava volt: “Vetre dáj! Digni puska!” A bihari hűséges románok indulója volt: “Szetreászke, szetreászke, Cinye vre sze katonánke, Dentra csára unguruszke”. A német legionáriusok harsogtatták: “Was kommt dort von der Höh? S a lengyel segédcsapatok riadója: “Venger, polyák dva bratanki: Jak do szablyi, jak do szlanki”.

Ahány, annyiféle nyelven szólott, de a kardja, meg a szuronya, az magyarul beszélt.

...Mesemondás! Mesemondás!

Apró puskaropogás jelentette, hogy az ellenséges hadcsapat közelít. A völgy mentén felállított előörsök sietve vonultak vissza.

Markóczy Dezső kipróbált paripáján vágtatott csapatja élére. A pap megáldotta az újonchadat, s Viola koszorút kötött a zászlójára.

És azután a hajdani leánybarátnéival bort, pálinkát osztogatott a vitézeknek, ami a második áldás, s ott maradt még akkor is, amikor a nemzetőrök előcsapatja megkezdte a puskázást a falu alatt a közeledő ellenséggel. A pánszláv csapatnak congrev röppentyűtelepe is volt, melyből sistergő sárkánykígyókat eregetett a helységbe. A nemzetőrség őrnagyának vezetése alatt dobpergéssel vonult ki rohamlépésben a helységből.

Az őrnagy maga volt a kormánybiztos.

Régi kapitányi egyenruhájára csak a pléhgallért kellett fölvarrni Violának, s kész volt a törzstiszt.

Markóczy Dezső a felesége szeme előtt indult a harcba.

Minő varázst gyakorol a szerető szívre az ilyen alak!

Lóháton, kivont kard a kézben! Vezénylő szava érc!

Meg kell azt szeretni a nőnek.

Hát még ha visszatér!

De vajon visszatér-e?

Olcsó a halál a csatatéren.

Asszonyok, öregek, gyermekek a templomba sereglenek, imájokkal ostromolni az eget.

A kántor rázendíti a zsoltárt: “Te paizsodat ragadd elő. Dárdádat nyújtsd ki kezeddel. Ellenségimet kergesd el.”

Violának nem volt nyugta. Felsietett a templom tornyába: annak az ablakából távcsővel be lehetett látni az egész csatatért. A nemzetőrök vitézül tartották magukat. Folyt a sűrű puskázás innen is, túlról is. Itt-amott szuronyrohamra is került a sor. Látta a csapat előtt vezényelni a férjét a lőporfüst között.

A pánszláv csapat túlnyomó erőben volt.

Egyszer aztán a sűrű erdő felől trombitarecsegés hangzott, s a hegyi mély útból előrohant egy huszárcsapat, oldalt fogva a lázadók tömegét. Ez a lovasroham eldönté a csata sorsát. A megzavarodott pánszláv sereg futott az erdőknek, elhajigálva fegyverét, a zöme vissza a hegyi úton, otthagyta zászlaját, röppentyűtelepét, a huszárság üldözte tovább, míg szét nem verte egészen.

Viola tapsolt örömében. A huszárság vezénylő tisztjében Amadét vélte fölismerni. Ilyenkor félisten a férfi!

Délig be volt végezve az ütközet. A nemzetőr-zászlóalj visszatért nagy éljenzéssel (ennyit tudtak magyarul), s hozta az elfoglalt diadaljeleket.

Viola sietett a férje elé.

Megdöbbenve vette észre, hogy annak az arca halavány, s amikor leszáll a lováról, a felesége karjára támaszkodik, úgy bandukol föl a lépcsőn.

- Te meg vagy sebesülve?

- Úgy hiszem, hogy igen. Nem lesz nagy baj...

Csak egy kicsiny lyuk volt látható a kabáton.

Amint a kabátot lehúzták róla, akkor látták rémülve, hogy mellénye csupa vér. Golyó találta. A harc hevében nem törődött vele. Le kellett fektetni a sebével. A felcser megnyugtatta: nem mély a seb, összevarrta, beflastromozta, jeges borítékot rendelt rá és ágybanmaradást.

Viola mindenkit kiutasított férje szobájából, maga maradt ott ápolónak.

Különösen távol tartotta tőle Flóriánt. Az még bosszantotta a sebesültet a gúnyolódó zsémbelésével.

- Ki hallotta azt? Kommandánsnak nem kell hűbelebalázs előre nyargalni, ahun emberben vagy lóban kár esik. Végezze adjutáns. Most már itt van. Megkapta, amit keresett.

Viola sohasem tanulta a sebesültápolást, mégis értett hozzá. Feleség volt. Ott töltötte a sebláz éjszakáját ébren a férje mellett. Annak nyugtalan álma volt, össze-vissza beszélt, vezényelt. Szitkozódott, minduntalan ki akart ugorni az ágyából, a lovát követelte. Nem ismert a feleségére, azt hitte, hogy az a halál angyala, erőszakkal kellett neki a lázcsillapító orvosságot beadni kanállal. Amikor végre elnyomta az álom, olyan mélyen elaludt, hogy nem lehetett észrevenni a lélegzését. Viola aggódva tette a fülét a beteg mellére, hogy a szívveréséről megtudja, él-e még? A jegesborítékot folyton megújítá a seb fölött.

A virradó reggel új izgalmakat hozott.

A sebesült férj magához tért, láza elmúlt, a felcser feljött, megvizsgálta, nyugtató diagnózist adott, de határozott nyugalmat rendelt, semmi izgató munkával nem szabad foglalkoznia.

Pedig egész halmaza várt rá a feladatoknak.

Ő volt a kormánybiztos, akinek egy egész vidék megoltalmazását bízták az eszére. Minden oldalról jöttek a futárok sürgönyökkel.

Itt lett volna Csacsina Flórián; az arravaló volt; de az egész cinikus nyíltsággal kimondá: “Én nem avatok bele magamat, semmi közöm egész rebellióhoz”.

Neki rebellió volt a nemzet önvédelmi harca.

Senkije sem volt Violának, akitől tanácsot kérjen. A maga eszétől kért. Ő bontotta fel a beérkező tudósításokat, s értesítette a férjét azoknak a tartalmáról. Mindannyira rögtön válaszolni kellett. Hát azt ki tegye meg? A sebesültnek nem szabad tollat fogni a kezébe. Itt van a feleség! Ő lesz az íródeák, a titkár. Az ágyban fekvő férj diktálta a parancsait, a feleség papírra firkantja: még a névaláírását is tudja utánozni. Nem sejti, hogy ez tilalmas.

Több helyről pénzt sürgetnek. A kormánybiztosnak elég áll rendelkezésére: százezerek frissen nyomott magyar bankjegyekből. Itt áll a vasládában. Azt is a feleségnek kell őrizni. Hisz az ország pénze a férj becsülete. Neki kell az összegeket nyugtatványoztatni és számadásba feljegyezni.

Egy követelést azonban nem lehetett az állami vasládából fedezni. A patikáriusnak kellett az új gyutacsok számára durranóezüst, amit Bécsből kell hozatni, de ott csak az osztrák bankót fogadják el fizetésül: itt pedig csupa magyar bankó van.

Hívatják a jószágigazgatót.

- Van-e pénz osztrák bankjegyekben az uradalmi pénztárban? - kérdi tőle Markóczy Dezső.

- Honnan volna? Árpát megvette Sámsi: magyar bankóval fizetett.

- No hát eredj oda a bérlőhöz, s add el neki a búzát, meg a rozsot lábán, osztrák bankjegyekért.

- Csókolom kezedet, tudom, mit fog rá mondani.

Nemsokára visszatért Flórián a válasszal a bérlőtől (talán ott sem volt nála):

- Köszönteti méltóságos urat a szadduceus: szívesen anticipál búzára, rozsra, amennyi tetszik, angyalos bankóban, mihelyt le lesz aratva, kicsépelve gabona. Én pedig nem arathatok, nem csépeltethetek, mert minden munkásomat elvittétek nemzetőrnek puskázni: nem maradt itthon, csak egy sántalábú.

Ez megint igaz volt.

Most egyszerre trombitaharsogás hangzott a kastély előtti téren. A huszárok érkeztek meg. Vezetőjük, a kapitány sietve jött fel a kormánybiztoshoz. Már tudta, hogy az meg van sebesülve - de nem életveszélyesen.

Viola eléje sietett.

Amadét meglátva, kezét nyújtotta neki.

- Isten hozta. Nincs nagy baja az uramnak.

- Az is el fog múlni a jó hírre, amit hozok.

- Akkor jőjjön be hozzá.

S bevezette a férjéhez.

Amadé arca egészen napbarnított volt s a portól, lőporfüsttől még szutykosabb, - de ilyenkor legszebb a férfiarc.

Markóczy nem állhatta meg, hogy az orvosi tilalom ellenére fel ne üljön az ágyában.

- Mi hírt hozasz?

- Teljes diadalt. A lázadók szétfutottak a kolomposaik megadták magukat, huszat elhoztam közülök kezesül, azokat egyelőre becsukattam a magtárba.

Viola tapsolt örömében.

- Soha jobbkor! Ezt a húsz hanákot én rögtön felfogadom aratónak. Kaszát adok a kezükbe, levágatom velük a rozsot. Ne félj, nem szöknek el a kezem alól: a gazdasszonyaim olyan sütést-főzést fognak az aratók számára elkövetni, hogy azok a paradicsomban fogják magukat érezni. Pálinka lesz elég.

Markóczy helyeselte Viola ötletét, s aszerint adott Flóriánnak utasítást.

- No, ez is csak asszonynak juthat eszébe - dörmögött a jószágigazgató. - Hadifoglyokkal arattatni le rozsot!

Pedig a terv fényesen bevált. Aratás, cséplés folyt a maga rendén; a gazdasszonyok bebizonyíták, hogy a gölődény különb pacifikátor, mint a golyóbis. Lehetett aztán már osztrák pénzt is kapni a kész garmadára, gabonát őröltetni a malmokban, kenyeret süttetni a katonáknak.

Ez is asszonymunka. Pedig ez az idege a hadviselésnek: az élelmezés. Hát erre is jó a feleség.

Következett még több asszonyi munka is.

Amadé csak arra várt, hogy a jószágigazgató eltávozzék a szobából, akkor elmondá, hogy miért sietett a kastélyba oly gyorsan. Sürgönyt kapott a hadügyminisztertől, de nem tudja megérteni, mert titkos jegyekkel van írva. Utasíttatik, hogy közölje a kormánybiztossal, annál van a siffrek kulcsa.

Ámde mikor ezt a titkos írás kulcsát kezébe adta a hadügyminiszter a kormánybiztosnak, azt kötötte a szívére: ezt pedig senkinek ki ne add a kezedből, még a saját bal kezednek sem.

Markóczy illesztgette, próbálgatta kitalálni, hogyan jár ennek a nyitja. Nem jutott sikerre. Nem értette a bonyolult furfangot.

De hátba a bal kezébe nem szabad adni a siffrekulcsot: a jobb kezébe szabad. S a férjnek jobb keze a feleség. Ez már bizonyos.

Odahúzta magához a feleségét, s annak adta át a sürgönyt, az íráskulccsal együtt.

S az asszony egyszerre fölfogta a fortélyt, s lebetűzte a sürgönyt, aztán átadta a férjének.

Annak a tartalma bizonyára teljesen igazolta az aggodalmas titkolózást.

A kormány részéről azzal bízatott meg a kormánybiztos, hogy az átveendő proklamációkat csempésztesse át Galíciába, Morvába, az ott elhelyezett huszárezredekhez. Azok a felhívások a haza veszedelméről értesítik a rendes hadseregben szolgáló magyar hadfiakat, s felszólítják őket, hogy csapatostul kerekedjenek fel, s törjék keresztül magukat Magyarországba a nemzeti hadsereg erősbítésére.

Nevezetes mozzanat volt a szabadságharcban: de nehéz a végrehajtása.

Milyen úton-módon lehet e veszedelmes proklamációkat az idegen országban nagy fegyelem és ellenőrzés alatt álló magyar katonaság kezébe juttatni? Két élete legyen annak, aki erre vállalkozik: esze és szíve is hozzá.

Viola ennek is kitalálta a módját: ismerős volt a maga népével. Ki tudta szemelni közüle, hogy kire lehet ilyen halálos küldetést rábízni.

És annak a nevét nem volt szabad a jegyzőkönyvébe felírni.

Ami pénzt arra rábízott, arról nem volt szabad tudni másnak, csak neki magának: csupán a cím lett feljegyezve: “proklamációk”.

Tudta jól, hogy mi forog a kockán! A férjének a feje és a vagyona. Markóczynak mostan százezrek vannak bízva a kezére: majdan milliók.

Háborús világban a pénz csak úgy olvad. Mindenki pénzt követel, számot adni senki sem szeret; a kormánybiztost terheli minden felelősség. S annak minden mentsége, védelme ott van a felesége kötényében.

Biztos helyen van.

Hát ilyen volt az asszony, aki a férjének felesége, azokban a villámfényes időkben.

Viola gyolcsos-tótjai híven megfeleltek a küldetésüknek. A történelem följegyezte a huszárezredek csodával határos hazajöttét. Akiknek részük volt benne, hallgattak.

Még gyógyuló rováson volt Markóczy Dezső, amikor egy késő estén ismét gyorsfutár érkezik a kastélyába, és sürgönyt ad át a szolgálattevő tiszt kezébe.

Az alhadnagy, látva, hogy a sürgöny siffrekkel van írva, tudja a regulát, átadja azt az asszonyságnak: kifejtés végett.

Viola éppen akkor végezte a sebkötőlék megújítását, betakargatta a férjét: nem kellett már fölötte virrasztania, maga is pihenni vonult a saját szobájába.

A távolban a takarodó végső trombitaszava hangzott. Ember és paripa nyugalomra megy már.

A kitalált sürgöny tartalma nagyon rövid volt:

“Rögtön induljon ön valamennyi rendelkezésére álló hadcsapattal a bányavárosok felé; szállja meg őket, foglalja le az ott levő arany- és ezüstkészletet, s hozza el magával, nehogy az ellenség kezére jusson. Fölhatalmaztatik rá az összes minisztérium által. Átadási parancs egyidejűleg megküldetett bányaigazgatóságnak.

Hát ha egy mai világbeli feleség találgatta volna ki ezt a sürgönyt, mit tett volna Viola helyében?

Bizonyosan azt, hogy a vánkosa alá dugta volna a kormány izenetét. Éjjel van, a sebesült férjnek nyugalomra van szüksége: hadd pihenje ki magát. Nem messze a reggel. Akkor is elég idő lesz a sürgöny átadására. Nem futnak el azok a bányavárosok addig a helyükből.

Ámde Viola nem az a feleség volt. Neki nemcsak az urának az édes álma fölött kellett őrködni; de a még édesebb becsülete fölött.

Átértette a kormány rendeletéből, hogy veszély jár a késedelemmel: gyors cselekvés biztosítja a sikert.

Arra pedig éppen nem gondolt, hogy ha a nemzeti ügy el talál bukni, ezt a merész kézcsapást a győztes hatalom az intéző főnek soha meg nem fogja bocsátani.

Rögtön hívatta a hajdúját, s meghagyta neki, hogy készítse oda a férje ágyához annak a katonai öltözetét, köpönyegestül, kardostul: lovászt, kocsist támasszon föl, hagyja meg nekik, hogy az úr paripáját nyergeljék fel, a tábori hintó elé fogják be a lovakat.

Mikor a hajdú mindezt elvégezve visszatért, akkor ment át férje szobájába a feleség. Felköltötte az álmából. Átadta neki a sürgönyt.

Amint azt elolvasta Markóczy, felugrott az ágyából. Nem volt már sebesült, nem volt lábadozó. A szolgálattevő tiszt nevét kiáltotta. Az ott várt az ajtóban.

- Veressen ön rögtön alarmot! Fúvasson riadót! Egy óra alatt indulásra készen álljon minden ember!

Azután a nejéhez fordult.

- Adasd ide öltönyömet, kardomat! Nyergeltesd fel a paripámat.

- Már készen minden. Lovad felnyergelve.

S azzal segített neki felöltözni.

Markóczy megcsókolta az asszony homlokát, s csendesen dörmögé:

- Abból tudom, mennyire szeretsz, hogy ezt a sürgönyt még most éjjel kezembe adtad.

- Jobban féltem a becsületedet, mint amennyire szeretlek.

(Ez az igazi feleség!)

Egy óra múlva készen állt a csapat, s dobszó, trombitaszó nélkül indult az útnak, sötét éjjel, mint egy kísértet-tábor: senki sem tudta, hová mennek, a vezéren kívül.

Viola követte a férjét a könnyű tábori hintón, magával vitte a pénzt és számadást rejtő útitáskát, amit soha el nem hagyott.