HETEDIK FEJEZET
MIÉRT SÍR EGY ASSZONY?

Reggelre megérkezett Markóczy Dezső csapatja Körmöc város alá.

Ez az a város, amely aranyra, ezüstre van építve; Magyarországnak igazi kincse. Ami magyar arany-ezüst forog a világban, az mind innen került elő, vagy itt veretett ki pénzzé. Magyarországon csak körmöci név alatt ismerték az aranyat.

Magyarország legrégibb városa, regényes külsejű: belvárosát erős bástyafal veszi körül, benne a tornyos kapukkal megerősített vár, ódon templomok a téren; utcáit Mária királynő házai ékesítik.

Markóczy csapatja dobszó, trombitaszó nélkül érkezett meg a város alá.

Előreküldte a hadsegédét azzal az üzenettel, hogy a város kapuit nyissák fel a magyar kormány parancsára.

Nem volt szükség fegyver használatára: a kapu tárva-nyitva volt. De mégis szükség volt a hadcsapat megjelenésére, hogy a “vis major” meg legyen állapítva.

Az elöljáróság küldöttséggel fogadta a hadcsapatot, s rövid üdvözlés után gondoskodott az elszállásolásáról.

Még meg sem érkeztek a város elé, szembejött rájuk a kormány hivatalos futárja. Értesíté a kormánybiztost a helyzetről. A futárnak nem volt tudomása a zárt sürgöny tartalmáról. Csak annyit tudott mondani, hogy amikor azt elolvasta a bányaigazgató, egészen elsápadt, az írás remegett a kezében. A futárnak azt mondá, hogy jól van, majd a vett parancs szerint fog intézkedni.

Este volt az idő, mikor a futár megérkezett. Hogy reggelig mi történt, azt nem tudja: csak most hallotta a hajdúktól, hogy a bányaigazgató hajnal előtt elutazott sürgős inspekcióra, minden aktákat, könyveket átvitetett a pénzverő vezetőjéhez, valami Gallia nevű úrhoz: az fogja a további intézkedéseket megtenni.

Markóczy ismerte ezt a Gallia urat, személyes jó barátja volt.

A pénzverő a legnevezetesebb épülete Körmöc városnak.

Gallia úr ott várta a kormánybiztost háza verandáján, a feleségével együtt. Gallia úr harmincötéves férfi volt, határozottan keleties típusú arccal: a neje karcsú, gyermeteg alak, az arca olyan, mint egy babáé. Állhatatosan a férje karjába kapaszkodott, s figyelt annak minden kimondott szavára, s eközben csaknem megfeledkezett a háziasszonyi tisztéről, hogy az érkezett vendégeket szívesen üdvözölje. Észrevette ezt a férje, s valamit súgott a fülébe, mire az asszony hirtelen elvált a férje karjától, s odafutott Viola elé, ki kezében tartotta azt a bizonyos útitáskát. Megölelte, összecsókolta a nővendégét, amit az is viszonza.

- Én Emília vagyok.

- Én pedig Viola.

- Tegezzük egymást.

- Édesem.

S kész volt a barátság.

Emília könnyíteni akart Violán, el akarta venni a kezéből az útitáskát.

- Ezt nem adom ki a kezemből. A férjem számadásai és a rábízott összegek vannak benne.

- Nagyon szereted te a férjedet? - suttogá Emília, s e szónál könnycsepp jelent meg azokban a babaszemekben, amit nem bírt eltitkolni.

Az urak bevonultak az ügyvezetési szobákba. Emília magával vitte új barátnéját a saját lakosztályába.

Az urakra nagy munka várt: megtekinteni az egész ércolvasztó, pénzverő intézetet, s aztán ezt a soknemű kincskészletet számon venni, a könyvekkel összehasonlítani. Jó, ha estig elkészülnek vele.

Amennyi pénzt ki lehet veretni pár nap alatt, azzal el kell készülni.

S a hajdani pénzverő gép nehéz kezelésű volt.

Bele volt falazva az épületbe, hozzásrófolva a gerendákhoz. Erős vaskoloncok között forgott egy roppant csavar, annak az alsó lapján volt a verendő pénz felső mintája, az alsó az acélvályúban. Egy mesterséges rúgó taszította e két minta gödrébe a kivágott gömbölyű ércet, s ugyanaz lökte ki onnan a már pénzzé kivert ércdarabot.

A karvastagságú acélcsavar felyül egy vasrúddal volt összekötve, amelynek mind a két végét egy-egy mázsás golyó terhelé.

E vasgolyók előtt állt két izmos legény, akik teljes erejükkel megtaszíták a nehéz súlyt, s akkor félreugrottak előle. Mert a meglódult csavar, amint a pénzt a mintába lesújtotta, a kapott ellenruganyosság hatásánál fogva sebesen visszafordult, s az élő embernek el kellett lesni, hogy mikor állapodik meg újabb lódításra. Jaj volt annak a vigyázatlannak, aki a visszatérő golyónak hamarább útjába áll, mint az megállapodik. Annak egy ütése halál.

Amint Emília szobájába érve le segíté vetni Violának az úti köpenykéjét, hirtelen a nyakába borult, s elkezdett keservesen zokogni.

Viola azt hitte eleinte, hogy az gyermeki gyöngeség: gyermekek szokták az örömüket azzal kifejezni, hogy annak az arcát, akit megszerettek, telesírják.

A szobalyány bejött a reggelivel, s ez félbeszakította a kedélykitörést; cseléd előtt nem szokás sírni. Utasítá, hogy vigye az urak után a kávét.

De amint vége volt az ízletes reggelinek, melynél Emília kifogyhatatlan volt a kínálkozásban: ismét megeredtek a könnyei.

Viola bámulva kérdezé tőle: - Miért sírsz, édesem?

- S te azt nem tudod? - Emília nagyot bámult Violára, s aztán letörlé a könnyeit. - Óh be boldog vagy, hogy te azt nem tudod, miért sírok én? Mert ha tudnád, majd sírnál te jobban még, mint én.

Violának érthetetlen volt ez a talány.

- Te nagyon szereted a férjedet? - kérdé új barátnéjától.

- Imádom. Megérdemli. Csak nekem él, és a hivatalának. És most ennek vége lesz. Minden készletet elvisznek innen.

- Akkor bizonyosan a pénzverő gépeket is elviszik, s férjed velük fog menni.

- Az lehetetlen. A gépeket nem lehet helyükből kimozdítani, s férjem nem lehetne felelős ennyi kincsért.

- Hiszen majd visszahozzák mindezt ismét ide: most csak a kormány számára helyezik biztosságba.

Az asszonyka csak egyre sírt.

Ebédnél előkerültek az urak a kincstárból. Nagy munkát végeztek.

Minden ércdarabot külön fel kellett jegyezni a leltárba.

Jólesett nekik a mosakodás. Piszkosak voltak a sok ércfogdosástól. Az ezüst fekete.

Nem is értek rá a szép asszonyoknak udvarolni.

A munkát végző férfi goromba: kivált ha művelt ember.

Az asszonynak elég gondot ád a megszelídítése.

Világért nem szabad kérdezősködnie, hogy mit végeztek? A férfi ilyenkor harap.

A művelt Gallia a gyöngéden közelítő feleségre azt ordítja:

- “Weib in Kuchel!” (Asszony a konyhába.)

Pedig hiszen éppen azt akarta kérdezni, hogy tálaltathat-e már?

Természetes.

Az ízletes ebéd aztán megint emberekké szelídíti a haragos vadakat.

Eleinte hízelegnek, azután áldomásoznak, a szép asszonyokat felköszöntik.

Utoljára elkövetkezik az az állomás, amelyen dalra gyújtanak. Énekszó nélkül nincs magyar vendégség.

Egy elkezdi, a többi folytatja.

Galliának igen szép, iskolázott baritonhangja volt; csupán operaáriákat énekelt. Belizárból eldalolta: “Reszkess, Bizáncium, Népeket írtó! Porba, romokba hah! Hulljon hazád! S a nemes hősnek minden könnycseppje vérfolyókkal legyen bosszúlva!”

Amadé ellenben népdalokat énekelt, aminőket most a honvédek danolnak a táborban cigányzene mellett: “Ég a kunyhó, ropog a nád, szorítsd hozzád azt a barnát.” Szerelmes nóta.

Ellenben a futár tudott annál hatalmasabbat harsogtatni: a magyar marseillaise-t. Csúnya egy fércelmény, nem méltó a felemlegetésre; de hát volt idő, amikor vitéz férfiak lelkesedtek rajta.

A futár kifogyhatatlan volt a csatatéri anekdotákból, amikkel a hölgyeket mulattatni törekedett. Jellasich betörése utáni korszak volt. A lovagias bán futott Bécs felé. Egy egész táborát foglyul ejté Görgey és Perczel. Diadalnapok voltak.

Egész Magyarországon mindenki azt hitte, hogy a horvát bán betörése csak egy elhibázott kaland, melyet maga a koronás király elítél, kárhoztat. A magyar katonák abban a hitben harcoltak, hogy a király parancsát teljesítik, s a horvát hadsereg megfutamításával be van fejezve a polgárháború.

Egész a Lajtáig üldözték a bánt. Ott az osztrák határnál megálltak, s a politikusok tanakodtak rajta, hogy átlépje-e a Rubikont a magyar hadsereg.

Délután Selmecbányára utazott Markóczy, oda csak a huszárcsapatját vitte magával és a kormány futárját. Nejét és a nemzetőreit Körmöcbányán hagyta pihenőre.

Gallia el volt foglalva az érckészlet elhelyezésével. Volt e célra készült bányász-szekér, csupa vasból. Ládákba csomagolva rakták egymásra a kincseket, amiknek értékét nem is lehetett felbecsülni. A ládák a kormánybiztos és a bányaigazgatóság pecsétjével lettek lezárva. Azután a kocsi vasajtaját bezárták, a keresztvasrudat eléje lakatolták, s minden zárát ólompecséttel biztosították.

Viola elnézte ezt a működést. Megértette, hogy ez igen komoly dolog.

Amikor a szobáikba visszatértek, Gallia szintén készületeket tett az utazásra. Ő is kíséri az átadott kincseket.

Viola azt kérdezé tőle, hogy nem lesz-e ennek valami következménye.

- Amit most cselekszünk, ha győzünk, hőstett, ha bukunk, gonosztett - felelé Gallia.

- De önnek bizonyára van e tekintetben védelme - mondá Viola, aki előtt kezdett már valami sejtelem derengeni.

- Énnekem van jó védelmem - mondá Gallia.

Sohasem fogja Viola elfelejteni azt a baljóslatú szemvillanást, ami a szót kísérte.

Gallia kedélyesen játszott a pisztolyaival, azt mondta, hogy kitűnő céllövők.

Estefelé Markóczy visszakerült Selmecbányáról, onnan is hozott el egy bányászati vaskocsit, amiben a nyers érckészlet volt elhelyezve.

Lovasfutárt küldött előre Csacsina Flóriánhoz azzal az utasítással, hogy a földszinti toronyszobát készíttesse el a lefoglalt érckészlet elhelyezésére. Annak vasajtaja és ablaktáblái vannak.

Érezte a nagy felelősség súlyát, mely egészen az ő vállaira nehezedik.

Egyszer-egyszer odalovagolt a felesége hintajához, s tanácsot tartott vele.

- Nekünk a kincsek őrzéséhez be kell rendelnünk egy csapat nemzetőrt a kastélyunkba.

- Gondoskodni fogok az elszállásolásukról és élelmezésükről.

- De tégedet zavarni fog a lárma, fegyverzörgés, az őrjáratok felváltása.

- Vezér felesége vagyok, hozzá kell szoknom.

Csacsina Flórián ott állt a kastély bezárt kapuja előtt.

Amikor Markóczy Dezső leszállt a lováról, s parancsot adott, hogy a bányászszekereket helyezzék el a kastély kocsitárába, a jószágigazgató eléje lépett, s kezét a mellének feszíté.

- De ide, ebbe a kastélyba a rablott kincseket be nem hozod, csak az én holttestemen keresztül! Mit cselekedtél te, szerencsétlen Markóczy? Hiszen már lógsz! A szél veri össze a bokádat, a holló ott ül a fejeden! Elraboltad a császárkirály kincseit a pénzverőből, az ércöntőbül.

- Nem raboltam. A kormány parancsából tettem, a magyar kormány számára foglaltam le, hivatalos kiszolgáltatás útján.

- Ki volt az a szerencsétlen hivatalnok, aki kiszolgáltatta?

- Gallia, a pénzverő főnöke.

- No hát az a Gallia fog melletted lógni jobb felől; de én nem akarok melletted lógni bal felől: protestálok, hogy ezeket a császári királyi kincseket a Markóczy kastélyba behozd. Gondold meg, hogy ez a rossz nép itt körülöttünk megtudja, hogy ebben az ócska toronyban egy millió van felhalmozva aranyban, ezüstben, rajtunk törnek, tégedet, valamennyiünket agyonvernek, s az egész kincset úgy szétrabolják, hogy híre-hamva sem marad. Ha elhoztad a kormány parancsára, most csak szállítsd oda a kormánynak, hogy itt van, megvan, tessék rátenni a kezét. Én mosom az enyimet.

- De nekem egyenes utasításba van adva, hogy itt őrizzem e kincseket kellő fegyveres fedezettel.

- Hát akkor mondok neked valamit. Itt van helység közepén üres görög templom. Utolsó görög is kihalt innen. Vitesd kocsival együtt a kincseket ebbe a templomba. Zárasd be oda. Görögöket, mind meghaltak, nem vehetik elő érte. Aztán üres parókiába stacionálj egy kompánia puskás katonát, akik éjjel-nappal strázsálják a templomot.

- No ez bölcs tanács: megfogadom.

Viola látta, hogy a férje arcán veríték gyöngyözik: ez az ember most teljesen uralkodik fölötte. Máskor fitymáló módon szokott Markóczy Csacsinával elbánni, ha ellenkezésbe jöttek: most pedig meghajlik a tanácsa előtt, s intézkedéseket tesz, hogy az foganatosíttassék; maga elkíséri a kincses szekereket, s kiválasztja a nemzetőrei közül azt a húsz legényt, akik helyőrségül a vártán fognak maradni, s csak nagy későre kerül a kastélyba, amikor a templom kulcsát már magával hozza.

Most aztán már megértette Viola, hogy minő terhet és felelősséget vállalt Markóczy magára.

Most aztán, mikor felment a szobájába, levetette magát a nyoszolyájára, és sírt keservesen.

Úgy, mint a másik asszony.