NYOLCADIK FEJEZET
TÁNCOLÁS A VULKÁN FÖLÖTT

Markóczy Dezső jól meggondolta, hogy mit vállalt magára.

Az ország kincseinek lefoglalását. Névtelen kincseket, amiknek még az értékét sem lehet meghatározni. Ki tudja, mennyit ér egy ezüst tégla, egy arany félgolyóbis, meg a sok pénzzé verendő lemez?

S ezeknek a kincseknek két jog szerinti ura van: az ország és a király.

S azok most perben vannak egymással. A per törvényszéke a csatatér.

Ott állnak a perlekedő felek egymással szemben.

Markóczynak választani kellett. Ő választott. Az ország megbízását fogadta el. Végzetes elhatározás volt tőle. Élet és halál, és becsületkérdés. És mindannál több: hazafiúi kérdés.

Százezeren érezték azt a nehéz szívdobogást, amit ő, mikor a lelküknek irányt kellett adni. Azok a huszárezredek, amik keresztültörték magukat idegen tartományokból, hogy hazájukért vérüket ontsák, azok a sorezredek, amiket idegen tisztek vezényeltek és a nagy nép! Nem gondolt senki magára.

Markóczy, mint teljhatalmú kormánybiztos, egy teljes új önkénytes zászlóalj szervezésével bízatott meg a magyar kormány által. Ezt kellett mentül előbb foganatosítania.

Szüksége volt rá az állam kincseinek megőrzése végett.

Közvitézben nem volt hiány. Az ifjak danolva sereglettek a háromszínű zászlók alá. Még fegyvert is lehetett becsempészni a lengyel határon. Hanem tisztek hiányzottak. Ki tanulta azon korszakban Magyarországon a katonáskodás mesterségét? A nemes ifjúság életcélja volt a jogi pálya, a tisztviselői hivatás. Most hirtelen a jogászokból, ügyvédekből kellett teremteni hadnagyokat, kapitányokat. De beváltak a kolostoraikat elhagyott szerzetesek is. Minden zárda megürült, maguk a tanárok kísérték áldásaikkal ifjaikat, kik a breviáriumot a szuronnyal cserélték fel. Ezek váltak be leghamarább katonatiszteknek az újonc honvédsereghez.

Markóczy Dezső azonban, mint régi katona, nagy hamar megtalálta a nyitját a csapatrendezésnek. Legtöbbet tehetnek itt a jó altisztek, káplárok, őrmesterek, azok vezetik a hadjáratban a közlegényeket. Toborzókat fogadott fel, akik zeneszó mellett faluról falura jártak, s előcsalogatták a kiszolgált katonákat, jó felpénzadás mellett, amit akkor úgy híttak, hogy “Handgeld”, s volt aztán már altiszt elég, aki az újoncokat beegzercérozza: az úrfi tiszteknek csak nézni kellett, hogy folyik a munka.

Különben is az akkori háborúban nagyon egyszerű volt a hadakozás regulája: “Szuronyt szegezz és előre!” Nem ismerték még akkor a mostani taktikát: szétszórt csatárláncot, szökdelve avanszírozást, hasrafekvést, földbe leásást, lesből puskázást.

Egy nevezetes napiparancsa maradt fenn a jó öreg hadügyminiszternek, a közkatonákhoz, amelyben kitanítja őket a lövöldözés célszerű módozatára: “Ha ellenségre találsz, a puskát egyenesen tartsd a két kezedben, úgy süsd el rá, mert ha lefelé tartod, a földbe lősz vele, aki téged nem bántott, ha fölfelé tartod, az égbe lősz, ahol a szentek laknak; de ha egyenesen tartod, az ellenséget találod el.”

Elég is volt ennyi a ballisztikából: a többit elvégezte a szurony, meg a puskatus. A furfangot pótolta a lelkesedés és a bátorság.

Központja volt a csapatszervezésnek Markóczfalva. A fiatal leventéket, akik vállalkoztak tisztekül, nem hagyták búcsúzatlanul a hozzátartozóik: szerető mátka, féltő édesanya hintóval kísérte föl a drágáit állomására; a nagy község parasztházai megteltek úri vendégekkel, egész városi élet támadt ottan helyben. Mikor egy ilyen hadcsapat útnak indult, azt száz meg száz hintó, szekér kísérte.

S ahol ilyen mozgalmas élet verődött össze, hogy maradt volna el onnan a cigány? De bizony távol vármegyék küldték ide a legkedveltebb bandáikat. Ott volt a hírhedett Bunkó is, akit pedig Schlick tábornok is csábítgatott magához; de a büszke prímás azt válaszolta neki: “Én a hazám ellen nem muzsikálok.” S eljött a honvédtáborba.

S ha már egyszer a cigány is ide tartott, hogy maradt volna el a színész?

Az egész trupp megérkezett. Daltársaság volt a címe. Az igazgatója világjárta ember volt: Angliát, Olaszországot bejárta az énekeseivel és egyéb művészeivel, s pénzt is hozott haza, amit a felesége őrzött; ő volt a pénztárnoknő; beszélt a világ minden nyelvén: legrosszabbul magyarul.

Büszkesége volt a társaságnak a basszista, a Sándor pátri; nemcsak a ritka szép mély hangjáért, de különösen azért, hogy diplomás férfiú volt, végzett ügyvéd, tekintetes úrnak hívatta magát. A feleségét azonban senki sem hítta tekintetes asszonynak: ő csak a “Zsófi” volt, igen kedves, gömbölyű teremtés, mindig jókedvű, mindig nevető arcú. Ő volt a népszínművek Rózsija. Énekelt csak úgy hallás után; a hangjegyekhez nem értett.

Az első szerelmes (és egyúttal tenorista) nyurga legény volt, aki komolyan vette Othellót, s párbajjal fenyegetett mindenkit, aki a naivának udvarolni merészkedett. Kardot viselt, s annálfogva szerette, ha hadnagy úrnak szólítják.

Azután volt egy nőutánzó, akinek fenomenális szoprán hangja volt; ha nőruhát öltött fel, az arcát kifestette, bátran elénekelhette a hősoperák minden áriáját: mindenki nőnek hitte.

A komikus sovány emberke volt, s mindenféle tréfát tudott. Volt egy ócska kintornája, aminek a csavargatásához vásári rigmusokat tudott elrikácsolni. Minden népfajt, minden alakot tudott utánozni, magukat a színtársaság tagjait leginkább, beszédben és modorban, s ugatni oly híven tudott, hogy mikor este rákezdte, a község minden kutyáját kórusban ugattatta vele.

Volt azután egy népdalénekes; de az nagyon el volt már sesteredve, s arról volt nevezetes, hogy a játékában a kezét meg sem mozdította, s egy álló helyében énekelte el az áriáját.

Kiegészítette a szövetséget egy fiatal táncospár, a játékközöket kitölté kecses magyar szólótáncával, lengyel mazurkájával és spanyol bolérójával.

Ámde súlypontja volt az egésznek a magyar hős Toldi. A legyőzhetlen Herkules, aki száz forint jutalmat tűzött ki a vállalkozó legényvilág számára, aki őt páros bírkózásban le bírja győzni. Senki sem bírt vele.

Ennyi celebritásból álló művésztársaság lepte meg a hadfogadási székhelyet, ahol igen szívesen lettek fogadva. A kormánybiztos elszállásolta valamennyit a gazdatisztjeihez. A tekintetes urat feleségestül vendégül fogadta a kastélyában, ahol Viola nagy hamar megszerette a derék Zsófi asszonyt vidám kedélyeért, a Sándor pátrit Markóczy még jobban a törhetlen komolyságáért.

No hogy súgó, rendező, ügyelő sem hiányozhatott a társaságból, az természetes. Sőt még színfalfestő is akadt.

Egyszóval, vidám élet fejlődött a hadfogadó telepen, mintha csak valami nagy nemzeti ünnepélyre készülnének. Senkit sem aggasztott az, hogy minő végzetes nagy tragédia játszódik le most a hazában.

Előadtak drámákat, népszínműveket, a pajta átalakíttatott művészet csarnokává, s távolról és közelről sereglett a közönség az előadásokra.

Tiszteknek és közkatonáknak egyaránt tetszett ez a mulatság.

A hazafias dalokat együtt énekelték a színészekkel. A magyar marseillaise-t is eldanolták együtt.

S ha néha kedvük penderedett, előadás után bált rendeztek a nézőtér helyén, s reggelig eltáncoltak a tiszt urak a szép színésznőkkel.

Hiszen pompás mulatság ez a háború! Azt gondolták, hogy ez mindig így lesz.

De Markóczy Dezső látta már a fejük felett tornyosulni a vészt villámló felhőket.

Az első vészhírre tudta Markóczy Dezső, hogy minő balfordulat állt be a magyar hadjáratban.

A reakció addig csak alattomban működött, a nemzetiségek felizgatásával, pusztító néptáboroknak a magyar városok elleni fellázításával; de most már egész nyíltan lépett fel, rendes hadseregeket állítva a honát védő magyar fegyveres erő ellen.

Az első elveszett ütközet hirdeté, hogy kíméletlen harc indult meg a magyar nemzet ellen.

S a hióbhírek egymást követték.

A magyar hadsereg készületlen volt, rosszul fegyverzett, hadmozdulatokra begyakorlatlan; vezérei között viszálkodás, a kormánnyal ellenkezés.

A java, az ereje a magyar hadseregnek a kipróbált hadvezérek: Damjanich, Kiss Ernő tábornokok alatt le volt kötve a lázadó szerbek elleni hadjáratban Szent Tamás körül.

Egy nagy vészkiáltás hangzott szét az országban: “Mentsük meg a hazát!”

Markóczy Dezsőnek a kezébe is le volt téve egy darab haza.

Ezt éreznie kellett.

De azt is tudnia kellett, hogy minő végzetes irányzat vesz erőt a magyar politikai életben.

Benne vagyunk a forradalomban.

Aki ebben részt vesz, tudhatja, hogy mindent kockára tesz.

Aki a jövendőtül fél, az még most elfuthat.

Többen meg is teszik. Vezérférfiak félrevonulnak a feléjük gördülő Brahmaszekér elől: külföldre, faluikba menekülnek, eldobják a vezénybotot.

Markóczy Dezső tanácsot tartott a feleségével.

- Még most nyitva előttünk az út a külföldre. Kivonhatjuk magunkat az égő veszedelemből. Elvegyülhetünk a népek tömkelegében. Az élet a mienk.

- Nem! - kiálta a nő. - Te nem futhatsz el gyáván. Amit a sors a kezedbe adott, azt nem dobhatod el magadtól, hanem harcolsz teljes erőddel és lelkeddel.

- S mi lesz teveled?

- Én is veled megyek, veled tűrök, veled elveszek!

Markóczy Dezső átölelte hőslelkű hitvesét.

- Te vagy az igazi asszony!

Ej, ha ez a százezernyi újonc (parasztapák szülötte) nem fél a hazaért a vérmezőre vinni az életét: te fogsz-e tétovázni, büszke ősmagyar nemesi vér?

Nem volt vesztegetni való idő. A hadcsapat szervezését be kellett fejezni.

Közvitéz, altiszt volt már elég, úgy ahogy glédába állítva. Egy teljes zászlóalj. Tisztjeik is kezdték magukat helyben találni. Volt egy svadrony huszárság is. Sőt egy röppentyűtelep is, melyet a lázadóktól foglaltak el.

De kellett még sok minden egyébről is gondoskodni, ami nélkül egy rendes hadcsapat nem mehet táborozásba.

Kell egy tábori orvos.

Egy tábori lelkész (regimentspáter).

Egy hadbíró.

Egy élelmezési biztos.

Egy tábori kovács.

Ki vállalkozik mindezekre?

Más országban mind nevelik erre, kitanítják az alkalmas egyéniségeket: Magyarországon ki gondolt erre valaha?

Ehhez mind keresni kellett az embert.

Tábori orvos csak akadt a közelben: a helybeli borbély. Az diplomás ember. A pléhgallér kecsegtető volt rá nézve. Rá hagyta magát vetetni, hogy felcserélje a magiszter címet a doktoréval.

De nehezebb volt hadbírót találni.

Melyik prókátornak van kedve otthagyni a klienseit, a jól jövedelmező pereit, az egész civil prakszisát, s elmenni háborúba, ahol ágyúval replikáznak?

Mindenünnen tagadó válasz jött.

Nemkülönben voltak a tábori lelkész kereséssel.

Ahhoz fölszentelt pap kell. A mi jámbor, istenfélő tiszteleteseink odafenn a felföldön ezt a dicsőséget nem kívánták felcserélni üdvös hivatásukkal.

Kapisztránok kellenek oda, kik a harc hevében előrerohannak a magasra emelt kereszttel, s lelkesítő szóval buzdítják a harcolókat, ágyútűz, golyózápor közepett.

A hangos tanakodás alatt megszólalt a Sándor pátri mély hangja:

- Hát én nem vagyok itt?

- De bizony csak! - mondá Markóczy.

- Nekem is van ügyvédi diplomám: lehetek vele hadbíró.

- Figyelmeztetlek rá, kedves pajtásom, hogy a hadbíróság nem olyan nyugalmas fiskalátus, ahol replikákat kell írni: ott élethalál-kérdésekben határoznak, a te ítéleted akasztással, főbelövéssel végződik.

- Nem ijedek én meg attól. Hulljon a férges.

- Akkor én kinevezlek tégedet a csapatomhoz hadbírónak.

Sándor pátri rögtön felcsapott, és sietett a Zsófit értesíteni e dicsőséges átalakulásról.

A Zsófi tapsolt örömében (neki nem jutott eszébe, hogy efölött még sírni is lehetne).

A példa hódított. Nagy szerényen elősettenkedett a kövér termetű népénekes, s félrevonva a kormánybiztost, bizalmasan megsúgá neki:

- Regimentspátert keresnek, akinek felszentelt papnak kell lenni. No hát én az vagyok. Mert az oltár elől szöktem meg Thália templomába; most szívesen cserélem vissza a breviáriumot a nótáskönyvvel.

Társai megéljenezték, s felemelték a vállaikra.

Markóczy a többi színészeknek is talált elhelyezést a hadcsapatjánál.

Előre látta, hogy amire a legnagyobb szükség lesz e hadjáratban, az egy utászcsapat. Kiválogatta az újoncok közül a legmarkosabb legényeket, azoknak fegyver sem kellett, csak csákány, balta, vasrúd. Ezek közé sorozta be vezetőül a színházi technikusokat s a színész-volontéreket.

Ha ők magukat úttörőknek tartják (s melyik színész nem nevezi magát annak?), most mutassák meg, hogy mit tudnak.

És így az egész színésztrupp elhelyezkedett, kiki a maga legjobb minősége szerint az újon alakult hadcsapatba, s majd a tűzkeresztség fogja elmondani, hogy miként teljesítették föladataikat.

Mindenkinek volt már hivatala.

Csak egy tagnak nem volt még a táborban hivatásához illő hely. A trupp Herkulesének. A híres birkózó Toldi nem volt tábori szolgálatra alkalmas. Nem volt természetében az engedelmeskedés. Ha ennek kardot adnak a kezébe, lekaszabolja vele a tiszttársait.

- Mondok én valamit! - szólt Markóczyhoz a birkózó művész. - Minden hadcsapatnak van már őrnagya, parancsnoka, csak egynek nincs még. Egyet ki tetszett felejteni.

- Lehetetlen!

- Pedig itt van a szemünk előtt. A kétszarvú batallion.

Kétszáznál több vágómarha legelészett a mezőn. A legszükségesebb része a tábornak. Annak a vezetése ugyancsak egész embert igényel. Ez a lábon járó élelme a csapatnak.

- Nagyon jól van! - mondá Markóczy; - én tehát kinevezlek téged “Csősz” címmel a kétszarvú batallion parancsnokának.

És aztán a “Csősz” parancsnoksága alá rendelte azt a tizenöt komáromi lovaslegényt, akik csikósgúnyában szabadcsapatot rendeztek, karikás ostorral, melynek a sudara végén ólomgomb volt. Az a karikás ostor ellenségben nem sok kárt tehetett. De a tulkok nagy elismerésben tarták.

Ámde a színésztruppnak nemcsak férfiai voltak, hanem nőtagjai is. Azoknak is hivatást kellett teremteni.

Ezt Viola vállalta magára.

A hadjáratban nagy feladat a sebesültek ápolása.

Ide lehetett alkalmazni a heroinát, a naivát, a komikát, a népdalénekesnőt, a kardalosnőket, a szubrettet. Örömest vállalkoztak rá valamennyien.

Az igazgató ruhatárában volt annyi apácajelmez, hogy egyenruházhatták őket. A magyar nőt nem kell tanítani a betegápolásra, kivált a színésznőt, beleoktatta azt már a nyomorúság.

Beszereztek minden szükségletet: gyógyszereket, tapaszt, kötőléket; teljes tábori lazarétumot alkottak össze.

Főnöknőjük volt maga Markóczyné.

S ezzel a Markóczy dandára valóságos mintaképe lett egy csatába induló hadcsapatnak; a komédiásokból kitelt minden; - kik most igazi tragédiát játszani indultak: nagy hősi drámát, aminőt nem írt még színműköltő.

És mind tudta jól a szerepét.