TIZENEGYEDIK FEJEZET
BRANYISZKÓ, HŐSÖK NAPJA

Ha le akarnám írni, ami erre következett: a “szabadságharc történetének” fejezeteit kellene sorra idéznem; nem a képzelet szüleményeit, de egykorú adatokat, miket a vitézség csodáiban részt vett hősök maguk jegyeztek föl.

Csodaszámba mennek azok mind.

Hogyan öntöttek ágyúkat a harangokból, amiket a magyar nép a harc folytatására önkényt összehordott; hogyan tanulták el az ágyúk kezelését a fiatal tanulók.

A tél dereka csupa véres csatározásokkal telt el. A fővezér a bányavárosokat megszállva, maga után vonta a császári sereg zömét, s ezzel időt nyert a magyar kormánynak új hadsereg szervezésére.

Amikor aztán eljött az ideje, hogy ő is csatlakozzék a kormány alkotta hadsereghez, négy oldalról kellett összemérkőznie az útját álló ellenséggel.

De még jobban gátolta az ágyúknál és szuronyoknál maga az édes anyaföld, a meredek hegylánc, melynek oldalait keskeny utakon kellett hadcsapatainak bejárni. Az ágyúkat szét kellett szedni s a honvédeknek vállon cepelni.

Ekkor felfedeztek egy elhagyott bányát, mely a megmászhatatlan hegyet keresztülfúrta. Markóczy utászai járhatóvá tették az omladozó alagutat, s azon keresztül az egész dandár átvonult a túlsó völgybe az ellenség lába alatt, valamennyi tábori szekerével, melyen az élelmiszerek, ruházati készletek s a bányavárosokból elhozott arany- és ezüstkincsek voltak felhalmozva; a tábori kórház, még a kétszarvú batallion is megmenekült.

Majd a stureci hágón kellett kegyetlen hózivatarban felkapaszkodniok, ezer veszély között. Azt is mind legyőzték.

Az óriások meséivel határos a branyiszkói hegyszoros megvívása. A fiatal újoncezredeket hogy vezeti lelkesítve a tábori pap, magasra emelt kereszttel a kezében, győzelemre.

A Csősz bácsi hőstette is meg van örökítve, ki tizenöt önkénytes huszárjával elfoglalja az ellenségtől megszállt csárdát, s elhozza a papramorgót a szomjtul epedő vezér és táborkara megvigasztalására, a harc közepett.

Viola ott volt mindenütt a rémségek, küzdelmek, szenvedések nehéz próbáiban. Hű követője volt Zsófi, az ő Sándora oldalán és Emília, ki el nem maradt soha a férjétől.

Ilyenek voltak a régi asszonyok!

Amikor a branyiszkói hegyoldalon eldördültek az ágyúk, megkezdődött az eldöntő harc, trombitarecsegés hirdeté a halálos küzdelmet, minden férfi odasietett a csatába; az asszonyok pedig tüzet raktak, kávét, levest főztek, hogy a csatából visszatérő férfiakat jól fogadhassák.

De vajjon visszatérnek-e? Nem marad-e ott valaki közülök.

Végre aztán a diadal trombitái harsognak. Lódobogás hangzik a sátor előtt.

Győzelemhírrel térnek haza a szerető hívek.

Vajon mit hozott magával Viola férje a nagy vásárból?

Drága ajándékot. Egy congrev-röppentyűt. Az egész telepet az ő újoncai foglalták el az ellenségtől. Vásárfiául elhozott belőle egyet a feleségének.

Ilyenek voltak a régi férfiak!