TIZENNEGYEDIK FEJEZET
A BOMBÁZÁS ALATT

Markóczy Dezsőt, mint kormánybiztost, a fővárosba rendelte a kormány. Pest szabad volt, de Buda várormán ellenséges zászló lobogott, ágyúk torka ásítozott a lőablakokban.

Pest Duna-partja akkor is szép volt, bár nem olyan nagyszerű, mint most, újjászületése után.

De ezt a szépséget elrontá egy rút vonal. Az Újépülettől a Lánchíd kapujáig vonult girbe-gurbán egy cölöppalánk, védelmére szánva a megszálló csapatoknak forradalmi ostromlás esetén.

Markóczy szállást fogadott a külvárosban, túl a Kálvárián, s ott beszállásolta magát a feleségével. Csendes kis menedék volt.

Végzetes elhatározás volt a magyar hadvezérektől, hogy Komárom várának fölmentése után nem az osztrák hadsereget üldözték tovább egész Bécsig, ahol ők diktálhatták volna a békekötést (az orosz segítő sereg még nem érkezett meg), hanem ahelyett hadseregük zömével Budavára ellen fordultak, s azt vették ostrom alá.

Az ostrom hosszú ideig tartott. A várparancsnok Pest bombázásával torolta vissza a várfalak ellen intézett ostromot, rommá, hamuvá lőve a szép Duna-part palotasorát.

S a hűséges feleség hallgathatta férje oldala mellett éjenkint a bombák pukkanását, az öreg ágyúk bömbölését; az égő paloták, a tűzben lángoló égbolt adta hozzá a pokoli világítást.

Ilyen volt a nászéje egy dicsőkorbeli asszonynak.

A dicsőségnek nagy ára van.

És Viola azért mégsem mondta az urának: Menjünk, fussunk innen! Ez itt a pokol!

A férj helytállt: hivatala volt itt, s a hitves nem távozott az oldalától. Ahol szeretet van, ott nincs pokol, ott van a mennyország.

Nem voltak idegei ennek az asszonynak?