TIZENHATODIK FEJEZET
A VÁLSÁG NAPJÁN

“Nincsen hazánk!”

Ezzel a fájdalomkiáltással jött be nejéhez Markóczy Dezső.

A világosi nap után volt.

“Nincsen hazánk!”

Lehet-e képzelet, mely e rettenetes eszmének élő alakot adjon?

Vissza tudja-e hozni az emlékezet azt a kétségbeejtő kínt, ami e két szót kisajtolta a kebelből?

Nagy halott van! Ki halt meg? A haza!

Kinek halt meg? Mindnyájunknak. Örökre. Soha fel nem támad többé!

Viola észrevette, hogy férje keresgél valamit úti bőröndjében.

Kitalálta, hogy mit! A pisztolyát. Odarohant hozzá, megragadta a karját.

- Férjem! Szerelmem! Egyetlenem! Hova gondolsz?

- Megszabadulok ez átkozott világból!

- Az Istenért!

- Ha elhagyta Isten a hazámat, hagyjon el engemet is!

- De én nem hagylak el. Iszonytató a fájdalmad, de felét én viselem.

- Hát mit akarsz? Várjam be, míg bilincsbe vernek, a vesztőhelyre visznek? Csak egy utam van a gyalázatos haláltól megmenekülni: az a túlvilágba vezet.

- Nem, nem! Te nem fogsz meghalni. Én odamegyek a kegyetlen zsarnok elé, arcra vetem magamat előtte, meglágyítom a szívét könnyeimmel, leimádkozom az Istent az égből.

- Te nem ismered azt az embert.

- Ismerem saját magamat. Csodát fogok elkövetni. Éltedet megmentem. Én folyvást nem foghatom a kezedet, hogy végzetes szándékodat végre ne hajtsd, de arra kérlek, hogy add ide nekem annak a pisztolynak a párját. Ha csodatételem nem sikerül, visszajövök hozzád, s én megyek előre, azt mondva haldokló szóval, amit Arria mondott a férjének: “Nem fáj a halál, Paetus.”

Markóczy Dezső megosztozott a pisztolypáron Violával.

És Viola elkövette azt a csodát.

Ott térdelt a kegyetlen hódító lába előtt, kierőszakolva könnyeivel a kegyelmet férje számára.

Megmenté az életét.

*

És ezt az őriző angyalát a férjének ítélte el a világ közvéleménye élőhalottá.