TIZENNYOLCADIK FEJEZET
ZSÓFI HŐSTETTE

Egy szép napon egyedül ült belső szobájában Viola, amidőn egyszerre visongatás hangjai törtek át a mellékszobából, ahol a leánycselédek dolgoztak. De azokban a sikoltozásokban több volt az öröm, mint az ijedtség, vegyest.

Viola felugrott, s a cselédszoba felé sietett. De az, aki a sikoltozást okozá, megelőzte. A szőnyegajtó hevesen felpattant, bependerült rajta a most érkezett jövevény. Ő volt az, a derék Zsófi, a Sándor Zsófija, Viola hű kísérője, ápolgatója egész Aradig. Ott elszakadtak egymástól; azóta nem kerültek össze.

Ugyanaz a parasztruha volt rajta, amiben az egész hadjáratot végigszenvedte; a karjára volt fűzve egy kendőbe kötött butyor: abban lehetett a tisztája de azt most ledobta, hogy egyenesen a nyakába rohanhasson Violának, akit összevissza csókolt és könnyeivel áztatott.

- Nini, a kedves Zsófi! - kiálta Viola, melegen viszonozva vendége erőszakos ölelését.

- Az ám, a bolondos Zsófi, megint itt vagyok, még bolondabb vagyok.

- Honnan cseppentél ide?

- Honnan hát? A börtönbül. Ott voltam az uramat meglátogatni.

- Az uradat?

- Hát persze! Az én uramat is elítélték hét esztendei fogságra, mert hadbíró volt: annyi dukált neki. Ott van egy börtönben a te uraddal: szobatársak.

- Te láttad a férjemet?

- Láttam bizony, még az ételéből is ettem. Olyan egészséges, mint a makk. Küld általam százezer csókot.

Most aztán Viola árasztá el Zsófit csókjaival.

- Hisz ez lehetetlen, amit te most beszélsz. Bejutni egy asszonynak az állam börtönébe s a férjével találkozni.

- Hát hiszen minden okos ember azt mondta, hogy ez lehetetlen. De ha az én bolond fejemben ez már megfogamzott, hát annak muszáj volt megszületni. Nincs énelőttem lehetetlenség.

Viola maga mellé ültette Zsófit.

- De mármost engedd elmondanom töviről hegyire, hogy volt, mint volt; mert cifra történet ez nagyon.

Hát odáig tudjuk a históriánkat, amikor az uraink elhagytak bennünket. Aradon: maguk indultak a sereggel Világos felé. Én csak a keserves búcsúzásra emlékezem. Te még Aradon maradtál; nagy dolog várt reád, ha lehet a jó uradnak az életét megmenteni. Engemet az én Sándorom hazaküldött az édesanyjához, aki becsületes kofaasszony Kecskeméten, tyúkkal, libával kereskedik egész fel Bécsbe.

Ott meghúztam magamat a jámbor öregnél a rettenetes napok alatt. Az én Sándoromról semmit sem tudhattunk. Merre vitték, hová zárták? Hír sem jött felőle. Sok utánjárásra annyit megtudtunk, hogy Josefstadtba csukták el fogságba. De levelet nem kaphattunk tőle.

- Én sem kaptam még levelet a férjemtől - szólt közbe Viola.

- A foglyok nem írhatnak a feleségeiknek. Hanem akinek anyja van, annak szabad levelet küldeni gráciából, de csak úgy, ha nagybeteg. Így kapott egy napon levelet a napam, zsandár hozta oda. Milyen félve bontottuk föl, s mennyit törültük a szemünket, amíg végig elolvastuk. Azért kétszer is elolvastuk. Azt írta a lelkem, hogy nagybeteg, nehéz gyomorbaja van. Attól tart, hogy belehal, ha soká tart. Nekem sem kellett több. “Édes anyókám, mondok a napamnak, én megyek föl Bécsbe.” - Hová a frányába? Bécsbe? Aztán minek? - “A császárhoz megyek, eléje térdeplek, úgy könyörgöm, hogy kegyelmezzen meg a Sándoromnak.” - “Eresztenek is be téged a császárhoz, ebben a parasztruhában.” - “Addig könyörgöm, míg beeresztenek.” - De hát hogy mégy Bécsbe, hisz csak annyit tudsz németül, hogy: “ja so.” - “Elég az, a császár tud magyarul: megért.” - “Aztán hol veszed hozzá a pénzt? Én nem adhatok. Egy firtli bankó az egész gazdaságom, többit mind tyúkba, libába vertem: a tyúkász-szekérrel, igaz, hogy felmehetnél ingyen.” - “Viszek magammal szalonnát, kenyeret, az eltart az egész úton.” - “No majd én meg sütök tepertős pogácsát.” - No hát mi kell még több. Még csak passzus után kellett látnom. Be kellett diktálnom a nagyságos németnek, ki vagyok, mi vagyok, miben járok? Az uram nevét is be kellett mondanom, meg hogy mi a mestersége? Ügyvéd. “Vakáte”, mondta a német, ráhagytam. Hát csak beírta, hogy “vakáte”. A firtlibankó a passzus árában ott maradt. Én tehát egy batyuval a karomon nekiindultam a nagy útnak, abban volt a tisztám, meg az úti elemózsiám. A tyúkász-szekér negyednapra szerencsésen megérkezett a nagy Bécs városába. A vámnál ugyan erősen megvizitáltak, a kocsisgazda azt mondta, hogy dohány után szaglásznak. Annak azután stemplis papírost adtak, s amint lefizette a taksát, útnak eresztették. Van ott Bécs városában a tyúkászszekerek számára egy tanya, ahová a bécsi kofák kijönnek a portékájukat átvenni. Eltart az egynehány napig. Azalatt én ráérek a magam dolgát elvégezni. Könnyű ám abban a nagy városban eligazodni vezető nélkül is. Van egy irtóztató magas tornya, a Szent-István-torony, az mindenüvé ellátszik. Csak annak az irányába kell tartani. Közel hozzá lakik a császár a maga várában. Odataláltam rendén, bementem a kapun, a strázsa nem állított meg. Amikor aztán benn voltam az udvaron, elkezdtem szétnézni. Jézuskám! Hogy tudom én itt meg a helyes járást?

Kapu volt ott négy is, mindenik előtt állt egy derék szál zsandár, akinek lószőr-bokréta volt a cifra sisakján. Megszólítottam szépen magyarul: “Ugyan édes lelkem, mondja meg, merre kell itt a császárhoz felmenni?” Arra ez a magas szál ember megpödörintette a bajuszát, s megfelelt jó magyarul: “Jöjjön velem, asszonyság, majd én fölvezetem.” A kezdet szerencsés volt, magyar emberre találtam a zsandárok között. Kérdezte, hogy audienciára akarok-e menni? Akkor elébb be kell jelentenem magamat a kancelláriában; odavezetett, maga beszélt helyettem a hivatalnokkal, aki beírta a nevemet, s aztán egy számot nyomott a markomba, ami azt tudatta velem, hogy hányadiknak következem a kihallgatandók között. A batyumat pedig ott tartották, mert a császárhoz batyut bevinni nem szabad. Majd visszajövet elvihetem. Csak a lelkem Sándorom levelét vettem ki belőle, azt a keblembe dugtam. Ez volt az egész igazságom.

Az én zsandárom azután felvezetett a lépcsőkön egész addig az ajtóig, mely az audienciára várók nagy termébe vezet. Voltak ott már sokan, akik várakoztak; többnyire asszonyok, mind gyászban. Senki sem beszélt, csak suttogott, mintha halott fölött virrasztanának. Magam voltam egyedül a parasztruhás asszony.

Egy nagy kétszárnyú ajtó vezetett a császár elfogadó szobájába. Kétfelől két gárdista strázsált, kivont karddal, hosszú szárú fényes csizmákban. Az ajtón folyvást kiment, bement egy stikkolt frakkos úriember, vékony gyíklesővel az oldalán. Ez állította glédába a várakozókat aszerint, amint a sor következett rájuk. Legközelebb jutott az ajtóhoz két mély gyászba öltözött úri asszonyság, akik egymás fülébe suttogtak, amint engemet megláttak. Eleinte azt hittem, hogy sérti a szemüket az én parasztviseletem. Az egyik odaintett magához, s magyarul súgta a fülembe: “Jó asszony, ha visszajön az audenciáról, várjon meg, beszédem lesz önnel.” - “Jaj, kérem alássan, későn lesz az, mire énrám kerül a sor”. - No csak maradjon itt mellettem, nem tudhatja”. - Rittig! A stikkolt frakkos úr, mikor ütött az audencia órája, legeslegelsőnek engemet szólított fel: Nem akartam hinni a fülemnek, de az a két asszonyság is tolt előre, hát csak beléptem. Azután tudtam meg azt a jó szokását a császárnak, hogy ha parasztnő van az esedezők között, azt legelsőnek bocsátja maga elé.

Ott láttam őt magam előtt. Hisz az egészen másforma alak, mint amilyennek mi odakinn képzeljük a császárt. Szép fiatalember, hosszúkás nyúlt arccal, serkedő bajusszal, szelíd szemekkel. Azt is elfelejtettem, hogy térdre kellene előtte esnem. Nem venné jó néven. Hát aztán ő szólított meg elébb: Mi kívánsága, jó asszony? Kérdezé szép csengő szóval magyarul. Erre aztán feloldódott a nyelvem, elmondtam, ahogy Isten tudnom adta, hogy a férjemért jöttem könyörögni, megmondtam a nevét, aki állami fogoly Josefstadtban, sok esztendőre el van ítélve; hadbíró volt. De egészen ártatlan, soha ő senkit halálra nem ítélt, inkább akit csak lehetett, mind fölmentett, kiszabadított. Nem csinált ő a forradalomban semmit. Amint vége volt a háborúnak, rögtön megválasztották Hódmezővásárhelyre kántornak, mert igen szép hangja van. Onnan vitték el a börtönbe. A helyét be sem töltötték. Hát csak arra kérem a felséges urat, hogy kegyelmezzen meg neki, hogy újra elfoglalhassa a kántori hivatalát, mert ő az egyedüli fenntartónk, nekem és a szegény öreg anyjának.

Viola kénytelen volt mosolyogni ezen a beszéden.

- Hát hiszen a császár is mosolygott rajta. Lehetett oka rá. Aztán megbíztatott ezzel a szóval:

- No, majd megvizsgáltatom az ügyét. Azzal odalépett az íróasztalhoz, mely mellett egy tiszt ült, aki válogatott az egymásra rakott instanciákban, annak diktált valamit, amit az egy tiszta papirosra följegyzett. A Sándorom nevét is hallottam. Azután megint felém fordult, s azt mondá: Majd intézkedni fogok az ügyében.”

- De mingyá ám, felséges uram! - kaptam én rajta, - mert az uram nagyon beteg.

Viola erre már hangosan nevetett.

- Igazán azt mondtad a királynak?

- Hát hiszen a császár is elnevette magát erre a szavamra. Pedig hiszen hát úgy szoktuk azt mondani az imádságunkban is: adjad uram Isten, de mingyá! - Mert hogy nagyon beteg az uram, itt van a levele, amit az édesanyjának írt a börtönéből. Elővettem a levelet, s megmutattam a császárnak. “Még meg talál halni, s én nem is láthatom, szegényt.”

- No hiszen megláthatja, ha akarja, arra adhatunk engedélyt, odamehet hozzá a börtönébe - mondá a császár. S ismét az asztalnál ülő úrhoz fordult, valamit diktált neki, amit az leírt. Csak két szót tudtam belőle kivenni: az uram nevét, meg Josefstadtot.

- No, ezzel odamehet a férjéhez, - szólt aztán hozzám fordulva.

Hm! Odamehet a férjéhez! De messze van ám Josefstadt, s oda már nem visz el a tyúkász-szekér ingyen. Valamit gondoltam; ha már kigondoltam, hát csak ki is mondom:

- De nincs ám útravaló pénzem, felséges uram.

No, azt meg fogja kapni; - válaszolt sietve a császár, s még egy szót szólt a segédének, amire az valamit leírt egy összehajtott papirosra, amire a császár sajátkezűleg valamit firkantott.

Viola összecsapta a kezeit.

- Hallatlan! Te megpumpoltad magát a felséges urat!

- Azt tettem én! Nem is bántam meg sehogy. Kezet akartam neki csókolni, de nem engedte. Intett, hogy elmehetek. Az asztalnál ülő úr felállt, s előre ment az írásokkal. Az ajtóban találtam azt a két nyájas úri asszonyságot. Intettem nekik, hogy jól van a dolog; megértették. Engem aztán elvezetett a hadsegéd az udvari kancelláriába. Ott több szoba nyílik egymásba. Az első tele volt várakozó asszonyokkal, kik egy íróasztalhoz akartak jutni. Nekem utat fúrt közöttük a hadsegéd. Egy simára borotvált képű úr ült az asztal mellett, akinek az egyik írást átadta, amire az valamit motyogott németül, amiből én csak az uram nevét értettem meg, meg azt, hogy “vakáte”; “igenis, vakáte” siettem megfelelni. Milyen jó, ha az ember tud már németül. Azután egy benyílóba vezetett a hadsegéd, aminek az ajtaja fölé az van írva, hogy: kassza. Ezt is megértettem. Ott meg egy szakállas úriember ült egy köröskörül bedrótozott ketrecben, aminek csak elől volt egy kis csapóajtaja. Annak is adott át egy írást az a jó ember, mire az egy vasládának az ajtaját felnyitotta, s kiemelt belőle három darab göngyöleget, amiknek a borítékjára az volt írva, hogy “zehn Gulden”, odatette elejbém a márványasztalkára. Én azt gondoltam, hogy azért teszi oda, hogy válasszak belőle: kiemeltem a középsőt. Erre ő azt mondta, hogy “aber”, s mutatta, hogy ez mind az enyim.

Jaj de szépen hangzik ez a német szó: “aber”. Ilyen szó nem is hiszem, hogy volna a magyarban. Mind a három göngyöleg az enyim! Egyet legalább vissza akartam neki adni; de a hadsegéd megfogta a karomat, s elrántott a pénztártól: azt mondta: “friskó! friskó!” ő meg ennyit tudott magyarul. Arra megint vissza kellett mennem az udvari kancellistához, aki akkorra elkészítette a számomra való passzust a josefstadti tömlöcbe. Azt mondta, hogy olvassam el. (Ha csak az el nem olvas engem!) Mégis úgy tettem, mintha olvasnám. Aztán eszembe jutott, hogyha már a kecskeméti passzusért egy firtli volt a taksa: azért legalább egy pöngő fog járni, s nagy büszkén azt kérdeztem: “vasz peczál!” mire az azt mondta, hogy -“niksz peczál.” Ezzel is többet tudok németül. Én aztán szépen megköszöntem annak a kedves hadsegédnek a szíves szolgálatát, s meginvitáltam, hogy ha lejön egyszer Kecskemétre, meglátogasson bennünket, ott lakunk a Czegléd-utca szegletén, ahol a mészárszék van. Amire ő azt mondta, hogy “gute ráz”, meg is rázta a kezemet, hogy jól megértsem.

Violát egészen felderíté ez a naiv előadása egy audiencia történetének (mely valóban igaz történet, kár volna, ha elveszne az utókor számára).

- Óh be nagy bohó vagy te, Zsófi!

- De leszek én még nagyobb is, csak várd el a végit. Amint az udvari kancelláriából kiléptem, már ott találtam a folyosón az én két úri asszonyomat. Azok is átestek már az audiencián: rám vártak.

Az egyik úri asszonyság, aki az elébb megszólított, odalépett hozzám, s így szólt:

- Kegyed is Josefstadtba igyekszik? (Már “kegyednek” szólított, nem jó asszonynak.)

- Igenis. A szegény jó uramat akarom meglátogatni, aki el van ítélve nehéz börtönre és most nagy beteg: levélben írta az anyjának.

- Hát ha nem restelli kegyed a mi kocsinkra felkapni a kocsis mellé, mivelünk eljöhet Josefstadtig, mi is oda utazunk, s egész a börtönig elvisszük.

- De nagyon megköszönöm. Legalább nem kell kérdezősködnöm ebben az idegen világban.

- Mi a férjének a neve? - kérdezé az úriasszony.

Megmondtam.

Erre az inte a másik hölgynek, aki a táskájából kivett egy könyvecskét, szétnyitotta, keresgélt benne.

Nekem bizony olyan hamis szemeim vannak, hogy belepislogtam abba a kis könyvbe, s láttam, hogy a Sándorom neve után kétszer is fel van írva az “F” betű. De még jobban meglepett, hogy a Sándor neve fölött a te kedves férjed nevét pillantottam meg: egyszer egy “Z” betűvel, utána meg csupa “O” betűvel.

Az asszonyság észrevette, hogy leskelődtem. Egyenesen hozzám fordult:

- Hallja maga, kedves barátném. (Már kedves barátném!) Tud-e maga hallgatni?

- Ebből a tudományból professzor lehetnék.

- No hát akkor meg kell önnek fogadnia, hogy a mi josefstadti utunkból senkinek egy szót el nem beszél.

- Ígéretet én nagyon nehezen teszek; mert azt tudom, hogy adósság. Kettőnek el kell mondanom, amit az utamban megtudok. Az egyik az uramnak az édesanyja, annak mindent meg kell tudni, a másik pedig az én kedves barátném, Markóczy Dezső felesége; amit annak az uráról megtudok, aki szintén állami fogoly, talán éppen egy zárkában van a férjemmel, azt csak el kell neki híven beszélnem.

- Helyes, helyes! - mondá mind a két asszonyság. - Azoknak beszélhet kegyed.

Aztán felvilágosítottak róla, hogy mit jelentenek azok az “F” és “Z” betűk a férjeink neve mellett.

Ezek a derék asszonyságok a magyar jótékony nőegylet megbízottai, akiknek az a feladatuk, hogy az itteni foglyok nehéz során enyhítsenek.

A foglyok mindenféle faragással töltik az idejüket. Készítenek karpereceket, nyakkötőket, násfákat ébenfából, puszpángból, elefántcsontból. Némelyik nagyon szép munkát tud csinálni, ami remekszámba megy; aki nehezebb kezű, az csak gyertyatartókat farag, meg esernyőfogantyúkat. A jótékony hölgyek aztán időnként eljönnek a kész munkákat átvenni; azokat aztán elhordják személyesen az előkelő ismerősökhöz, azokkal felvásároltatják: ki mennyire érdemes, s az árát elhozzák, s szétosztják a szegény foglyok között. De erről nem szabad ám senkinek másnak tudni, csak éppen a császárnak meg a börtönfelügyelőnek, a térparancsnoknak, aki jószívű ember. Hajmonnak híják. Nem felejtem el a nevét a Négy Hajmonfi operából, amiben a Sándorom a “Fel, fel őrök!” áriáját énekelte, mikor még a színháznál volt. Mert hát a foglyoknak szigorú regulájuk van odabenn. Nekik nem szabad kést, vésűt, ráspolyt adni a kezükbe, nehogy a börtön falát keresztüláshassák s a vasrácsokat átfűrészeljék. S ennek a regulának a megtartására szigorúan felügyel a várkormányzó, aki kemény szívű ember. Jó szerencse, hogy nem lakik állandóul Josefstadtban: otthon van a birtokán, nagy földesúr, magyar főúr, azért olyan kegyetlen a saját fajtája iránt. Mikor ez megérkezik, azt előre tudatják a várkapitánnyal. Akkor nosza hirtelen beszolgáltatja minden fogoly a porkolábnak a maga fúró-faragó szerszámát, a készülő munkáját, aki azt elrejti a térparancsnok lakásán. Mert a szigorú kormányzó maga sorba járja a foglyok szobáit, s mindent apróra megvizitál, még a szalmazsákokat is kiforgattatja. Ha megtudná, hogy a foglyok az ő távollétében faragnak, bosszúját a térparancsnokon töltené ki, azt rögtön penzionálnák. Kártyával sem szabad magukat mulatni a foglyoknak: csupán a sakkozás van nekik megengedve, amihez összegyúrt kenyérből készítik a figurákat. Mikor aztán a várkormányzó megint hazamegy a birtokára, akkor fellélegzik minden ember, s folytatja a munkát. A jótékony hölgyek aztán átveszik a kész munkát a profósztól, s otthagyják nála az árát, kit mire taksálnak. Ezt jelentik azok a betűk a foglyok nevei után. A jótékony hölgyek aztán elviszik ezeket a foglyoktól készített faragványokat haza, s eladogatják az egész országban. Minden jóravaló magyar családnak kell belőle kapni. Hanem ezt nem szabad ám senkinek elárulni.

Ennél a szónál félbeszakítá a Zsófi az előadását, fölkelt, hátrament a cselédszoba-ajtóhoz, azt kulccsal bezárta: úgy jött vissza, integetve.

- Ezt el kellett neked mondanom, hogy jól megértsd. Elébb elmondtam már, hogy a foglyok nevei után betűk vannak írva. Azok számokat jelentenek. Az én Sándorom neve után “F” betűt írtak, az öt forintot jelent. Az ő munkáját nem becsülték fel többre; hanem a te kedves urad neve után “Z” betű került, ami 25-öt jelent. Ő már remek munkát csinál.

- De hiszen én küldök neki elég pénzt minden hónapban - sietett közbeszólni Viola.

- Tudom: köszönöm. Ez csak az első hónapban történt, hogy pénzért dolgozott; amikor még a minisztérium nem döntötte el, hogy szabad-e az államfoglyoknak költőpénzt kapni hazulról. Mert a kegyetlen kormányzó még azt is megkövetelte, hogy a foglyok csak abban az étkezésben részesüljenek, amit a rabkonyhán kotyvasztanak a számukra. Koplalnának is eleget, ha a profósznak nem volna egy áldott jószívű leánya, aki alattomban juttat nekik tápláló eledelt. Csak az isten ott tartaná a börtönben sokáig! Csúnya is szegényke: nem hiszem, hogy férjhez vegyék. Veronka a neve. Minden fogoly szerelmes belé. Ő az egyetlen fehérszemély, akit látnak. De hogy az uradról beszéljek: a második betű, ami a neve után van írva, már egy kerek “O” volt. Ez annyit tesz, hogy semmi. Ezt a munkáját a kedves urad már nem eladásra készítette, hanem emlékül az ő kedves kis felesége számára. Nézzed, el is hoztam azt magammal.

E szónál a Zsófi előhúzott a kebléből egy csomagot, finom papirosba takarva, azt gondosan felgöngyölgette, míg előkerült belőle a fogházi emlék: egy remekül faragott karkötő ébenfából, lánc alakban, szív forma lakattal a közepén.

Viola nagyot sikoltott ez emléktárgy láttára, s hevesen kapta azt ki Zsófi kezéből: összecsókolta a faragott láncot, kacagott is, sírt is egyszerre, és zsémbelt a barátnéjára:

- Te rossz Zsófi! Most adod ezt elő! Hiszen ezen kellett volna kezdened!

- Hiszen még akkor nem került rá a sor. Akkor kaptam meg az uradtól, amikor találkoztam vele a börtönben. Egy zárkában van az én Sándorommal becsukva. A profósz egyenesen odavezetett a zárkájukhoz. Én attól rettegtem, hogy az ispitályban fogom találni, mint nagy beteget. - Hát aztán nagyon meg lettem vigasztalva. Ott találtam mind a két foglyot az asztalnál ülve: sakkoztak. Nagy volt az öröme mind a kettőnek, mikor engem megláttak: “Nini a! Zsófi!” mondá az urad. Az én Sándorom pedig szóhoz sem tudott jutni, míg nyakába nem borultam, s összevissza nem csókoltam. Olyan piros volt annak az orcája, mint máskor. “Hála Istennek, hogy nem vagy nagybeteg, ahogy az édesednek írtad.” “Ha azt nem írtam volna, nem bocsátottak volna hozzám.”

“De hát nincsen semmi baja a gyomrodnak?”

“Hogyne volna!”

“Micsoda?”

“Az, hogy nem tudok enni.”

“Miért nem tudsz enni?”

“Mert nincs mit”.

Az ordinánc éppen behozta a foglyok ebédjét. Az én uram számára egy mély cseréptányérban krumplilevest, a te uradnak pedig jó fokhagymás rostélyost.

A Sándor úgy nézett arra a krumplilevesre, mintha a halálos ellenségét látná maga előtt.

A te jó urad azt mondá:

- Én váltig unszolom, hogy megosztom vele a magam ebédjét: nekem fele is elég; de nem fogadja el.

A Sándor dörmögött valamit: “A rabkosztnál még keserűbb a kegyelemkenyér.”

Ilyen kevély koldus volt teljes életében.

Én aztán nagy büszkén odaszóltam az ordináncnak, rámutatva a rostélyosra, tudtam már a német nevét “roszprádli”. S odaugrattam a markába egy ezüst forintost.

Nagyon megbámult érte az ordinánc. Úgy tett, mintha elejtené a kezéből az ezüstpénzt: de csak azért tette, hogy megtudja, nem hamis pénz-e, nincsen-e ólomból? Aztán sietett vele a konyhába.

- Hol vetted te ezt az ezüstpénzt? - kérdé az uram nagyot bámulva.

- Ahol a többit.

Azzal előhúztam a zsebemből két darab pénzgöngyöleget, s odatettem eléje az asztalra.

- Ezt itt hagyom neked.

Egyik göngyöleget felbontottam, s kiöntöttem belőle a fényes forintosokat.

A Sándornak egyszerre kipirosodott a képe.

- Hisz ezzel én herceggé vagyok téve! De hát hogy jutottál te annyi ezüstpénzhez?

Én aztán, nehogy azt higgyék rólam, hogy vándor olajkárost gyilkoltam meg, elhistorizáltam nekik az egész dolgot, ahogy az elébb teneked. A két szegény fogoly úr majd lefordult a nagy nevetéstől, úgy csapkodták az asztalt az ökleikkel, hogy csak úgy csörgött rajta a lánc.

- Lánc? - kiálta fel ijedten Viola.

- Hát persze, hogy lánc. Hozzá tartozik az a foglyok készségéhez: az egyik karikája a jobb kéz csuklójára van lakatolva, a másik a bal láb bokájára.

Erre aztán Viola elkezdett keservesen zokogni, a kezeit tördelni.

- Nem zsenírozza ez a fogoly urakat egy cseppet sem - vigasztalá őt Zsófi. - Egészen hozzászoktak már.

De az asszonyka csak sírt nagy zokogással.

(No, ezt bizony jobb lett volna el nem mondanom! De hát ha az én szívem nem szakadt meg bele.)

- No, de ne szomorkodjunk most azon. Majd csak megkönyörül rajtuk a jó Isten - meg a császár. A jótékony asszonyságok abban fáradoznak, hogy az államfoglyokat legalább a láncaiktól megszabadítsák.

- Hol lehetne e hölgyeket megtalálni?

- Azt ők nagy titokban tartják. Annyit tudattak velem, hogy ha valaki pénzt akar küldeni a jótékony hölgyek számára, azt a hazai takarékpénztárhoz utasíthatja: ott megkapják, akkor aztán a komité határoz, hogy fölvegye-e a jótékony hölgyek szövetségébe a pénz küldőjét.

- Holnap mindjárt fogok küldeni ezer forintot a hölgyek számára.

- Csak arra kérlek, ne bízd a pénzküldést a Csacsinára, mert az egy rossz ember, árulkodó, öröme telik benne, hogy a haza fiai így szenvednek, hisz ő megjövendölte, hogy ez lesz a végük.

- Nem. Amadé által fogom a pénzt feladatni.

- Hát Amadé itt van?

- Igen. A péterváradi kapitulációnál amnesztiát kapott, de az ügyvédi oklevelétől megfosztották. Apja, a vén pecsovics, nem akar a rebellis fiáról tudni semmit. Idejött hozzánk, itt beszegődött vadásznak, én örültem neki, hogy egy régi jó barátot láthatok, itt szokott ebédelni velünk hébe-hóba.

- Csodálom, hogy a kedves férjed nekem erről nem szólt.

- Pedig Csacsina megírta neki, mikor pénzt küldöttem általa az uramnak.

- Igen ám, csakhogy a foglyoknak érkező leveleket a térparancsnok, Hayman ezredes bontja fel, s ha olyasmit talál a levélben, ami a fogolynak ártalmára van, nem adja át, félreteszi. Én fogadni mernék, hogy Csacsina valami alávalóságot írt a levélben felőled és Amadé felől, ami a rabláncon levő uradat kétségbe ejtette volna.

- Csak nem tartod olyan rossz szívűnek?

- Olyannak tartom én. Vigye őtet az ördög, ne beszéljünk róla. Hadd folytassam, ahol elhagytam. No hát: az ordinánc nemsokára előhozta a fokhagymás rostélyost a Sándorom számára, s nekem aztán csak gyönyörködnöm kellett benne, milyen mohó étvággyal gyógyítja a lelkem a nagy gyomorbaját. Hamarébb készen volt a roszprádlijával, mint az urad, pedig későbben kapta meg. Mikor már csak az utolsó villára való volt a tányérján belőle, engem is megkínált vele: “Köszönöm, én már ebédeltem.” (Igen: a napnál.)

A lelkem Sándorom nem volt még tökéletesen megelégedve.

- Mit kellene még ennünk nyomtatóul? - mondá az uradnak.

- Olyasmit, amihez nem kell se konyha, se szakácsné.

- Én már kitaláltam. Hozassunk nyers savanyú káposztát lenmagolajjal, az nagyon jó.

Az urad is ráállt. Dörömböltek az ajtón, mire az ordinánc betoppant.

Annak aztán a te urad odanyomott a markába egypár kutyanyelv-bankót, s jól megmagyarázta neki, hogy ezért vegyen a szatócsnál egy tányér savanyú káposztát, meg lenmagolajat, azt keverje jól össze, úgy hozza be.

Kevés vártatva visszajött az ordinánc a tányér káposztával, letette az asztalra. Az urad belekóstolt, s elkiáltotta magát:

- Tyhű, aki áldotta! Ez nem embernek való!

Hát az a szerencsétlen pemák lenmagolaj helyett lenmagfirnásszal keverte össze a káposztát, amit a mázolók használnak, olyan volt a szaga, mint a most festett ajtóé.

Az urad háttal fordította a székét az asztalnak: “Ordíts az ordináncnak, hogy vigye ki!”

- Dehogy ordítok.

- Hát mit csinálsz vele?

- Hát én majd csak bevágom.

S az édes lelkem nekiveselkedett, elköltötte az egész tányér lenmagfirnászos káposztát. S nem ártott meg a drága gyomrának.

Most dobszó hangzott az udvaron, mire mind a két fogoly felugrott a székéről: “Sétára dobolnak.”

A gondviselő hatóság az ebéd után sétára kommandírozza a foglyokat, egészségük végett. A profosz sorba kinyitogatta a börtönajtókat, s előjöttek párosával azoknak a lakói. Ott mentek el a mi ajtónk előtt. Lehettek húszan: sokra ráismertem: jó pajtások voltak a háborús világból. Volt közöttük hajdani kormánybiztos egynehány, mint a te urad, azután hadbírák, mint az én Sándorom, egy híres poéta, aki az “Arany trombitát” írta, papok, vésztörvényszéki bírák. Azok mind katonásan szalutáltak, mikor engem megláttak; de nekem nem volt szabad közéjük lemennem az udvarra. A profosz adott egy széket, amire leülve, végignézhessem a rabok sétáját az udvaron. Kétoldalt katonák voltak felállítva, azok között sétáltak párosával két sorban a foglyok. Egy szót sem beszéltek egymással! Csak úgy némán bandukoltak egy óra hosszáig, akkor megint visszakísérték a fegyveres őrök valamennyit. De elébb glédába állították valamennyit, s a profosz sorba vizitálta a zsebüket, hogy nem dugtak-e el valami tilalmas eszközt?

Amíg ezt nézegetem, egyszer csak mellém könyököl valaki az ablak hídjára, s azt mondja, hogy: “Szervusz”.

No ez magyarul van.

Odanézek: ki lehet az, akivel én egyszerre ilyen jó barátságba keveredtem; hát látok egy tagbaszakadt gömbölyű teremtést, egy leányt, könyökig felgyűrt ingujjakkal, a karjai pirosak, mint a cékla; de mielőtt megkérdezhettem volna, hogy kihez legyen szerencsém, a tenyeres-talpas leány kihajolt az ablakon, s hangosan lekiáltott az urakra magyarul:

“Urak, ma paprikás csirke lesz vacsorára galuskával.”

Rengeteg éljenzés hangzott rá az udvarról.

Én ebből a szóból megtudtam, hogy ez a profosz leánya, aki a rabokra főz. A magyar szót most tanulhatta el a fogoly uraktól, akiknél nagy gráciában állt. A poéta verset írt hozzá, s egy piktor lerajzolta az arcképét.

A paprikás csirke pedig azt fejezte ki napkeleti virágnyelven, hogy a jótékony hölgyek megérkezése után busás pénz jutott a porkoláb kezébe, s a foglyok élelmezése azonnal megjavul.

- Készt ájni, tu támi! - kiáltott fel a porkoláb, kulcskötegét rázva a leányára; mire az engem is magával húzott befelé a folyosóra.

- Te pedig galambom, éjszakára az én vendégem fogsz lenni - mondá, törve a magyar szót a köpcös leány; - a foglyok szobájában nem szabad asszonynak maradni lámpagyújtás után. Nem is érne semmit.

Azzal megmutatta, hogy a börtön vasajtaján egy ráccsal ellátott nyílás van, melyen a fegyveres strázsa, valahányszor végigsétál a folyosón, mindig betekint, s a börtönben folyvást ég a lámpa.

Így aztán hamar megbarátkoztunk: össze is csókolóztunk.

Veronkának hítták a barátnémat.

- Gyerünk le énhozzám a konyhába - mondá; - mit bámulunk itt ezen a csodán: hogy abriktolnak itt egy csomó derék embert, aki bizonyosan úr volt odahaza, s ahhoz szokott, hogy ő parancsoljon. De hát szokni kell nekik a regulához; mert aki rezonírozik, azt még lejjebb degradálják, közönséges sáncrab lesz, sötétzárkába jut, nehéz vasat kap a lábára, s kenyéren, vizen tengődik, s végzi az alacsony munkát a többi foglyok körül.

Nekem a lelkem is összeborzadt attól a gondolattól, hogy ha az én Sándorom ilyen sorsra találna jutni. Ugye, te sem szeretnéd, ha a te urad pallót sikálna?

- Jaj, ne mondj ilyent, mert megőrülök.

Mi hát ketten lementünk a konyhába Veronkával. Ő volt az egyetlen fehérszemély az egész várban: a kuktamunkát mind katonák végezték. Most is munkában voltak. Hárman a levágott csirkéket kopasztották, egy meg itcés palackokat pecsételt le, amikben veres bor volt. Mert hogy a fogoly urak mától fogva bort is fognak kapni. Ami a regula szerint meg van tiltva. De hát a térparancsnok jószívű ember. Amiben lehet, enyhíti a sorsát a fogoly uraknak. Megengedi nekik, hogy az ő esztergályos-műhelyében dolgozzanak. Maga is fúr-farag. Ott aztán dohányozni is szabad. Ott nem vizitálhat a kegyelmes úr. Mert ha az hónaponkint egyszer idejön, s végigjárja a zárkákat, majd lenne kriminális dolog az olyan fogollyal, akinél valami nyomát találná a dohányzásnak. Tűzszerszámot sem szabad azoknak tartani.

Mindennel megismertetett engem ez a derék leány, amiről beszélek neked majd sokat, amikor egyszer-egyszer idekerülök.

- De nem mégy el éntőlem soha, édes Zsófikám.

- De bizony el kell mennem az édes anyósomhoz Kecskemétre, s elmondani neki, amiket tapasztaltam.

- No majd megmondom neked, hogy mikor mehetsz oda; az én saját kocsim fog odavinni; de vissza is hoz. Nemsokára lesz az; csak tőled kell még mindent apróra megtudnom. Hát beszélj még a mi foglyainkról.

- Ugyan beszélek. Mind visszatértek már a zárkáikba. A Sándorék szobája éppen a konyha felett volt. Hallottam, hogy járkált alá s fel odafenn, ismerem a lépéseit. A jó Veronka is arra gondolt. Türelmetlen a lelkem, hogy engem nem talál, ahol elhagyott. Odaszólt az egyik katonának, aki ott kuktáskodott, mondott neki valamit, amit nem értettem; de aztán megmagyarázta, hogy a katona eltávozott. Felizent az uramhoz, hogy ne nyugtalankodjék: jó helyen vagyok, a konyhában, itt segítek a szakácsnénak a paprikás csirkét elkészíteni, hogy olyan legyen, amilyennek azt otthon készítik Magyarországon, majd ha kész lesz, visszamegyek hozzá, s együtt vacsorálunk. Erre aztán megszűnt a nagy lábdobogás odafenn a fejünk felett.

Mi pedig a Veronkával hozzáláttunk a főzéshez, felapróztuk a csirkéket, s belehánytuk a nagy vaskondérba, ami láncon csügg alá a kürtőből. Én tudom már tapasztalatból, hisz a táborban is én főztem az egész tisztikarnak, hogy mennyi kell a zsírból, hagymából, paprikából, hogy jóízű legyen; mennyi sót kell ráhinteni? Azt a kondért folyvást rázogatni kell, s nagy fakanállal kavargatni a tartalmát, hogy oda ne kapódjék az oldalához, kozmás ne legyen. Egy kis petrezselyemgyökér is kell bele, meg sárgarépa az íze kedvéért; utoljára egy jó kanálnyi tejfel. Ez mind az én gondom volt. A Veronka azalatt készítette a galuskát.

Egyszer csak az én Sándoromnak a mély basszushangját hallom megzendülni. Elkezdte énekelni a magyar himnuszt: Isten áldd meg a magyart. Erre valamennyi zárkában mind utána zendítették a fogoly urak kórusban, hogy az a nehéz épület majd az egekig emelkedett tőle. Valami gyönyörű volt az a foglyoknak a kardala, bezárt ajtajuk mögül. Nekem a könnyeim csorogtak végig az orcámon.

Még most is sírt a jó Zsófi, hogy visszaemlékezett erre.

Viola segített neki sírni.